Mi lehet vele?

Most előbb érkeztem, mint szoktam...
Már vége az előző órának, s bemegyek a terembe...
Az "ifjú titánok" fáradt szemekkel, de kedvesen köszöntenek...
Lepakolom a dolgaimat, azonban egy hangot, egy arcot és legfőképpen egy szempárt hiányolok. Nincs itt; hol lehet, mi történhetett? Ebből az elfogult kétségbeesésből csak a kíváncsiskodó diákok kérdései rántanak ki, akik érdekesebbnél-érdekesebb témákkal szeretnék elterelni mindannyiónk figyelmét a most következő tananyagról. Hagyom; hagyom, hogy újra annak éljek, amit szeretek-a tanítványaimnak, a kérdéseknek és magának az érzésnek, ami ezt az egészet körülfogja-.

Hirtelen egy ismerős hang üti meg a fülem, oldalra nézek és meglátom Őt...Ő nem olyan, mint a többiek; többet árul el, de azt is csak a szemével-a tekintetével teszi. Különös és egyben furcsa is, ilyen közvetlenséget és mély bizalmat még senkinél sem tapasztaltam; meglepett, és be kell valljam, kíváncsivá tett. Érdekel, hogy mi van benne, mit rejtegethet.? - Olyan mint egy lepedővel letakart szobor, aki csak arra vár mikor rántják le róla végre a fátylat és mutathatja meg magát teljes valójában az őt körülvevő Világnak.-
Szemben ül velem, mint mindig...
Kérdez, mosolyog, mint mindig...
De most mégsem olyan, mint mindig...
Valami megváltozott...

Igyekszem figyelni mindenkire, de az egyik szemem csak rá tud koncentrálni.
Mintha máshol járna...
Próbál összpontosítani, csakhogy ismerem már annyira, hogy tudjam, nem e Világban van most. Jelenleg más élteti.
Az ablak felé fordul s tekintetét a "távolba" szegezi...
Valamit mintha keresne...
Hirtelen a kérdezés és a tudni vélés vágya tör rám, s kicsit halk, de határozott hangon megkérdezem: Mit lát ott a távolban?
Ezen kérdés számomra egyszerűnek tűnt, de a válasz, mi elhagyta ajkait, már elgondolkodtatott: Életet!

Váratlan módon az agyam "megállt", és csak a hangra és a feleletre tudtam összpontosítani. Egy számomra igen szimpatikus ember, akit mindig vidámnak és viccelődőnek láttam -tudva-tudván, titkon, hogy belül nem csak ez van-most mégis megmutatott egy részletet a teljes valójából. Miért, miért adta ki, miért pont itt, miért pont Nekem, mi vezérelhette? - Tudom, nem csak a kíváncsiságomat akarta kielégíteni, ebben már több volt.-
Mielőtt jobban elvesztem volna a bennem felmerült kérdések mélységében, egy szó visszarepített a valóságba: Tanárnő!

Mély levegőt vettem, összeszedtem magam...
Körülnéztem és láttam még nincsen mindenki a teremben, előszedtem az irataimat és vártam...
A hangoktól ékes csendet egy különös, már-már rémisztő zörej zavarja meg...
Egy lenémított mobiltelefon kezd bizarr táncba az asztalon-szemben velem-...
Az Ő készüléke jelzett...
Azonnal rápillantott, majd Rám...elnézést kért, felpattant és a folyosó felé lépdelt...(Az ajtó nyitva maradt)
- Elmúlt a bizarr tánc, most a szavaké és az érzelmeké lett a főszerep.-...
Beleszólt: Szia ,mondjad!

Most még nyugtalanabbá vált, egy gyanús bizonytalanság lett úrrá rajta...
Nagyon nem szólt, inkább csak hallgatott...
Majd váratlanul, kétségbeesett kérleléssel, egy mondat hagyta el a száját: Mondd meg, kérlek!
- Kimondták, meghallotta, de felfogni még nem tudta.-
Kezét a homlokához emeli...
A levegőt egyre szaggatottabban szívja magába...
Szemei kristályossá válnak...
Megszakítja a "beszélgetést" a vonal másik oldalán lévő személlyel.
Arcát tenyerébe temeti, s összegörnyedve térdrerogy...
Még soha nem láttam ilyet. Egy erős test, egy mindig magabiztos személy, a szemem láttára "összetörik".

Félelmetes, ledermedtem...
Egyik társa-kivel többször láttam beszélgetni-, észrevette és azonnal hozzárohant...
Nem kérdezett semmit, tudta mi a baj...
Magához ölelte, s Ő csak sírt...
Páran észrevették, nem tudtak mit tenni csak nyugtalankodva figyelték...
Nem bírtam tovább, odamentem...
Aggódva kérdeztem Mi történt?
A felelet lassan érkezik...El-elfúló hangon, remegve: Vééége...Eeennyi voolt...Meeeghalt!
A "Sajnálom" szón kívül mást nem tudtam mondani, de ott maradtam-nem tudtam mozdulni- s csak néztem. Láttam minden egyes részletet, amire talán sohasem vártam. Ilyen körülmények között nem akartam megtudni semmit, de ennek így kellett lennie!
Most méginkább tudni szerettem volna, mit érezhet, mi lehet benne? Segíteni szerettem volna, csakhogy ebben a helyzetben ez méginkább lehetetlennek tűnt.
Számomra ismeretlen hangokat véltem felfedezni...
Megjöttek érte...s elvitték.
...
Az osztály némán és megszeppenve ült...
Becsuktam az ajtót-olyan volt, mintha a külvilágot is kizártam volna, de ez lehetetlennek bizonyult-...néhány mély levegővétel, majd elkezdtük az órát.
Nehéz volt...azért csináltuk; jelen pillanatban ez volt a dolgunk. Mihelyt ennek a "kötelezettségnek" vége lett, mindenki a történtekről beszélt...
Az Én fejemben is csak ez volt...
Bárcsak tudnám, hogy most mi van vele...
Bárcsak ott lehetnék, de nem!
Nem lehet!
Csak a fejemben!
Talán majd egyszer, mint egy barát!