Az utolsó vámpír napja

Tizennégy voltam, amikor először érzetem. Az osztállyal egy kastélymúzeumot látogattunk meg. Egy ajtóhoz érve megmagyarázhatatlan erő töltött fel, valami pusztító, mindent elsöprő tettvágy, amit még akkor nem értettem. Nem tudtam, mit teszek, mert felkaptam egy ódon fotelt és belevágtam a legközelebbi vitrinbe. Senki nem törődött azzal, hogy miként bírtam el a nehéz bútordarabot, csak azzal foglalkoztak, hogy lefogjanak, és megnyugtassanak. Később is voltak furcsaságaim, amit egy ideig a tinédzserkor sajátosságaival magyaráztak, de egy idő után elküldtek szakemberekhez. Volt, aki rajzoltatott, volt, aki beszélgetett, de akadt később valaki, akit a megérzéseim érdekeltek.
- Ügyes lány vagy! – mondta a harmadik találkozás után, és később ő lett a tanárom.

Az iskola után évekig jártam hozzá. Titkos könyvtárakat látogattunk meg, szétesős könyvek penész illatú lapjait olvastuk. Harcművészeteket tanultunk és ókori filozófiát. Még is az alkímia segített a legtöbbet. Egy napfénypornak nevezett szer leírása volt az, amire mind a ketten úgy kiáltottunk fel, hogy:
– Megvan!

Aznap volt a 19. születésnapom. Akkora már a legtöbb környékbeli vámpírról naplót vezettünk. Voltak köztük, koldusok, akik egy csepp vérért feladták a többieket, és voltak, akik elit klubokban tengették haszontalan éjszakáikat. Bestiális egy népség volt, az biztos. Alattomos, behízelgő, de kiszámítható volt mindegyik. Ez első próbát a porral egy parkban tettük. Persze csak a magunknak teszteltük a szert. Működött. A kis tasakot csak a földre kellett dobni, és az egy másodperc múlva halk pukkanással szétvetette magát. Vakító fény bocsátott ki, percekig nem láttunk a hatása miatt. Legközelebb már napszemüvegben használtunk, de akkor már élesben. Úgy gondoltuk, hogy egyből a vezetőkkel kell végezni, mert így nagyobb lesz majd a zűr-zavar.

Testhez simuló fekete overált vettem fel, aminek az anyaga tűz és harapásálló volt. A magamra aggatott 10 csomagocskát egy földig érő bőrkabáttal fedtem el. Hajamat hátrafogtam és speciális napszemüveget használtam. A klub, amiről tudtuk, hogy előkelő vámpírok találkahelye, aznap zsúfolt volt. Megtévesztésül, arcomat fehérre vakoltam, hogy a megfelelő pozíciót elérhessem majd a tömegben a dobáshoz. Már a lépcsőn haladtam lefelé, amikor felötlött bennem, hogy vajon tényleg hatásos lesz-e. Vajon a fény a porból elpusztítja-e őket, úgy, mint a napfény. Ugyan a leírás szerint készítettük el, a 100 legfelhőtlenebb napon gyűjtöttük bele a fényt, de elbizonytalanodtam. Megtorpantam, és vissza akartam fordulni az ajtóban várakozó tanáromhoz, de ekkor valaki megfogta a kabátom szélét és visszahúzott.
- Te ki vagy? Nem láttalak itt még! – mondta. De a kabátom alatt meglátta a csomagokat.
- Betolakodó! – kiáltotta, és erre mindenki felénk fordult.

Egy rúgással utat akartam magamnak vágni a tömegben, de a vékonykának látszó vámpír kemény volt és rúgásálló. Sőt, megfogta kinyújtott lábam, és annál fogva áthajított a tömeg felett. Egy asztalon landoltam, ami összerogyott alattam. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, de addigra körülvett a tömeg. Lábak nehezedtek a mellkasomra, a gyomromra és a végtagjaimra. Nem bírtam mozdulni. Már a kivégzésemen tanakodtak, én pedig magamban a menekülésen. Hiába feszítettem izmaim, hiába próbáltam szabadulni, csak tehetetlenség érzése nőtt bennem. Elvesztem! Kezdtem érezni, hogy itt a végem. Már szinte láttam magam, ahogy lefejtik védőruhám, és szemfogak százai lyuggatják át bársony bőrömet. Szerencsémre a bőrkabátom bélése valódi selyem volt, így csúszott.

A jobb kézfejemet lassan, milliméterenként, de ki tudtam szabadítani. Ujjaim hegyével arrébb húztam a kabát nyitott alját és megmarkoltam egy csomagot az övemen. Ekkor, vesztemre rám nézett az egyik ártány. Hogy elkapja halált hozó kezem, le akart hajolni, ettől lábáról elvette a súlyt.
- Te kis buta! – mondtam magamban.

A könyökömre nehezedő lábfeje elvesztette erejét, így könnyedén lendíthettem a plafon felé a pukkancsomat. Nem hittem el, de ezek annyira egyszerűek, hogy azt nézték, hogy mi lesz ebből. Nem tudták, de én is remegtem, hogy csak tűzijáték lesz-e, vagy vámpírirtás is. A csomagom nekiütődött a mennyezetnek és már visszaesvén vetődött szét. Száz nap ereje világította be a krematóriummá változott teret. Köhintenie sem volt ideje egyikkőjüknek sem, mert szétestek, mint a grízből készített bábu. Finom hamu szállt rám, amit se lesöpörni, sem kimosni nem tudtam a ruhámból már soha. Ezek után minden bevetésre új védőfelszerelést vettem fel. Később irtottam magányos és társas vámpírokat, kezdőket és ezeréveseket. Erdőben és nagyvárosban, csatornákban és palotákban.

Bejártam a földrészeket Afrikától Ázsiáig. Volt, aki érezte a vég fanyar illatának leheletét és büszkén porladt el, volt, aki nevetett, amikor a csomagocskát meglengettem előtte. Csak egy volt, akit megkedveltem.
Ő most itt él nálam, a pincében, erős rácsok és riasztók védelmében. Nem különb ő sokkal a többinél, ő is vért eszik és képes mindenre, hogy ezt megkapja. Sőt, a megfigyeléseim szerint a jobbak sajátos körülményeket teremtettek, hogy az étkezés élményeit fokozzák. Partikkal, orgiákkal és különleges helyzetekkel színesítették a táplálkozás örömeit. Sajnos én legtöbbször csak vérkészítményeket juttatok kedveltemnek, de értékeli, hogy legalább élhet, vagy minek is nevezzem a létét.

Hogy miért tettem kivételt? Miért pont Ővele? Talán mert nagyon öreg, több mint háromezer éves, és közlékeny. Tulajdonképpen jó vele beszélgetni. Szórakoztatjuk egymást, és ha lemegyek a pincébe, tanulok is tőle. Ő azt hiszi, hogy ő az utolsó, ezért elmond minden titkot, csak gyakran jöjjek hozzá. Persze tényleg ő az utolsó, ha jól végeztem a munkám, de sose lehet tudni. Ma már testőrködésből élek, és azokon a napokon, amikor elkapok egy bérgyilkost, odaadom neki. Persze tudja, hogy mi történik később, de olyankor nem gondol arra, hogy mit teszek majd a friss vér forrásával az étkezése után. Jól megvagyunk így hármasba, mert mára már a vőlegényem is ideköltözött. Neki tilos ide lejönni, és nem is sejti, hogy mit rejt a ház alja.

Jövőre összeházasodunk, talán gyerekem is lesz. Hármat szeretnék, két lányt és egy fiúcskát. De ha gyerek van, Ő már nem lehet. Másra nem bízhatok egy vámpírt, így csak egy választásom marad. Érezhet valamit a jövőből, mert egyre kedvesebb, és elfelejtett ezeréves történetekkel traktál. A legféltettebbnek tűnő titkokba avat már be. Kicsit talán még sajnálom is, de lassan ki kell jelölnöm az esküvő napját, és ezzel az ő sorsát is. Most még tél van, de már a naptárt nézem. Ismerem az ügyfeleim szokását, ismerem a helyi időjárást, és vannak kedvenc napjaim. Van egy kedvezőnek tűnő dátum. Jövő év július 21. Ez lesz az utolsó vámpír napja.