Történetek

Elindítottam a hadműveletet, és bevettettem magam Nála. Természetesen volt barátja, de ezt már, mint szükséges rossznak tekintettem, ugyanis volt szerencsém nem egyszer a szerető szerepében tündökölnöm.
Magam lepődtem meg legjobban, mikor végre igent mondott! És ekkor kiléptem...

- Emlékszel a szüleidre???
- Igen. - hangjában megcsendült a mérhetetlen keserűség. - Tudod, szerencsétlen fiatalok voltak mindketten. Látom magam előtt az arcukat… és egy cseppet sem derít fel, hogy immár emlékszem rájuk. - gyorsan témát váltott. - És te mire emlékszel?
Vállat rántottam a kérdésre.
- Erre-arra. Az álmaim mutatják. De azt a húsz évet maradéktalanul még egyik álmom se hozta vissza…

A férfi fejét levágták. Ami a legjobban szíven szorított, a pecsétgyűrű volt az ujján. Alan… Adelaide mestere… Alig kaptam levegőt. Berohantam a pulthoz és borzalmas látvány tárult elém. Irtózatos bűz szállt a levegőben, az egész termet beborították a holttestek. Átszúrt szívű, levágott fejű, kettészelt, és… megégetett vámpírok...

Anna 19 éves volt mikor úgy döntött eldobja magától az életét... túl nehéz volt, túl kegyetlen és neki nem volt elég ereje hozzá. Persze a félelem közbeszólt. Milliószor állat az erkélykorlátnál és bámulta az aszfaltot. Azon töprengett vajon ott fönt jobb-e, lehet hogy mégsem éri meg? Ekkor jött Ő...

Éjjel hazavitt. Az autót leállította a házam előtt, és a kezét hirtelen rácsúsztatta a combomra. Éreztem, vagy azonnal leállítom a történést, vagy nincs visszaút. Szó nélkül ültem mellette és testem valami ismerős forróság öntötte el, amit oly nagyon szeretek...

„Nem könnyű !” - mondta halkan - „Mielőtt bármit is mondanék, két dologra kérnélek : az egyik, kérlek, ne szakíts félbe. És ami még fontosabb, ha befejeztem, mondhatsz bármit, csak egyetlen dolgot ne ! Azt, hogy olyan aranyos vagyok. Ebben a helyzetben, azt hiszem, meghalnék tőle ...”

Kicsi meztelen lábát a gombnak támasztotta. Nem vette észre a sötétben, hogy az volt az a gomb, ami mindig is laza volt. Megkapaszkodott a pult tetejében és tovább lépett volna, hogy felmásszon a pultra, hogy onnan kivegye a legfelső szekrényben tartott kést. Azt a szekrényt sose látta még, mert számára tiltott hely volt a kések miatt...

Egy napon este mentünk hazafele és valami nekünk akart támadni. Észrevettük és futni kezdtünk, az üldözni kezdett és egy sikátorban kötöttünk ki, ahonnan nem volt kiút. Nagyon féltem, az az izé egyre közelebb ért hozzánk... Láttam, egy szörny volt... hatalmas karmai és fogai voltak. Végigmérte a testvéremet és az anyámat, majd engem szemelt ki előételnek...

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít, de még frissen él bennem e két ember története, mely minden percen elgondolkodtat, pedig nem velem történ, mégis ha rágondolok beleborzongok és összeszorul a torkom...

A következő pillanatban egy angyal termett mellettem. Mikor a fülembe súgta, hogy ennyi ebből elég lesz, rögtön tudtam, kit is takarnak a szárnyak. Mint később elmondta, azért volt szükség beöltöznie – úgymond – , hogy ne zavarja meg az ottaniakat jelenlétével. Kivezetett. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, betessékelt egy másik ajtón, amire ez volt írva: „De legalább őszinték”. Beléptem...