A szerelem, ha mindent nem is, de sok mindent kibír

A történet 2001-ben kezdődött. Akkor már 2 éve együtt jártam a barátommal. Elsöprő szerelem volt, mely még most is tart, de azért átment egynéhány dolgon. Először is a párom új munkahelyet talált, és a kezdet, ahogy szokott is lenni, nem volt egyszerű. Én még tanultam, nem volt más dolgom, mint suli után várni a találkozást, és élvezni az együttlétet. Azonban kedvesem olyannyira a munkahelyi teljesítményével volt elfoglalva, hogy másról szinte nem is tudott beszélni. Ez természetesen maga után vonta azt, hogy bizonyos idő elteltével besokalltam, elegem volt, hogy soha semmi másról nem lehet beszélni. Többször is mondtam neki, hogy elég már, foglalkozzunk mással, de mindig elfelejtkezett róla, vagy elengedte a füle mellett. Mániája volt, hogy szerinte másnap a főnök ki fogja rúgni. Mondanom sem kell, hogy még ma is ott dolgozik és ő a legjobb munkaerő a cégnél.

Tehát én rendesen befordultam ezektől az egyoldalú beszélgetésektől, illetve attól, hogy igazán nem is csináltunk semmit. Olyan monoton volt az egész, nem volt semmi, ami színessé tette volna a szürke hétköznapokat. Igen, akkor kissé eltávolodtunk egymástól. Ennek a monotonitásnak egyenes következménye lett, hogy én szakítani akartam vele, amit meg is mondtam neki. Azonban valami miatt mégis másképpen alakultak a dolgok. Az én hibám is, hogy ideáig jutottunk akkor, mert nem értettem meg vele teljesen, nem figyelmeztettem őt elég világosan a közelgő „veszélyre”. Arra, hogy elegem van, hogy unom, hogy fárasztó, hogy úgy érzem, megcsapolták az energiámat, ugyanis nem volt mivel, kivel feltöltődnöm. Szépen, alamuszin, kígyó módjára megszerveztem magamnak egy utat Londonba, azzal a céllal, hogy bébiszitterként fogok dolgozni és nyelvet tanulni. Természetesen ezt az utolsó pillanatban közöltem vele, amikor ő már nem tehetett semmit ellene. Csak eléálltam és közöltem vele, hogy vége és még ráadásul 2000 km-rel arrébb is megyek.

Összeomlott. Akkor fogta fel az apró kis jelzéseimet, amelyek figyelmeztethették volna őt arra, hogy valami nem jó nekem, amiket korábban elengedett a füle mellett, amelyeket nem látott meg. Meg akarta beszélni velem a problémákat, meg akart változni, ígért sok mindent, de akkor már én nem figyeltem őrá. Elutaztam. 2001 októbere volt akkor. Elkísért a buszhoz is, nagyon-nagyon fájhatott neki. Én is sajnáltam a dolgot, de az ismeretlen különleges izgalmával vágtam neki a hosszú útnak, örültem a változásnak, hogy valamivel végre megszakítottam ezt a monotonitást.

Egy hét után már írtam is neki az első levelet, hogy nagyon hiányzik. Így visszagondolva, tudom, hogy ez nagy kegyetlenség volt, amit csináltam vele. Először is elküldöm a fenébe, aztán egy hét elteltével kap egy levelet tőlem, melyben kifejtem, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne velem. Lehet, hogy a magány, a hiány érzete késztetett erre, hogy írjak neki, és így hirtelen több ezer kilométer távolságból újból szerelmet érezzek iránta. Mert hogy így történt. Hetente többször is váltottunk levelet, hétvégenként telefonon beszéltünk, sms-eket küldtünk egymásnak.

Ez ment 2002 júniusig. Ő folyamatosan bulizott, ivott, pedig utálta az alkoholt, de ezt az időszakot, elmondása szerint, nem tudta volna másképpen átvészelni. Várt engem. Én meg adtam alá a lovat, holott még mindig nem voltam tisztában az érzéseimmel, mert azt nem akartam, hogy ugyanúgy legyen köztünk minden, ha hazamegyek, mint ahogyan előtte volt. Megmondtam neki is, hogy otthon majd újra megpróbáljuk, de ha nem tudunk változtatni a dolgokon, akkor végleg mondjunk búcsút egymásnak. Nem is tudom egyébként, hogy hogyan lehettem ilyen szemét, hogy így játszottam az érzéseivel. Mintha teljesen kifordultam volna magamból arra az egy évre. Nem ismertem magamra, de még a családom sem értette, hogy mit csinálok és miért.

Hazajöttem és megváltoztak a dolgok. Ez az egy év mindkettőnk természetén változtatott. Én magam megtanultam önállóan dönteni, hiszen eddig mindig a szüleim támogatását élvezhettem. Megtanultam a pénzt megbecsülni és észrevenni, hogy nem fenékig tejfel az élet. Ő ezalatt szintén változáson ment át. Korábban például nagyon-nagyon irigy volt azokra az emberekre, akik több pénzt kerestek, mint ő, és ez engem rettenetesen zavart, próbáltam megértetni vele, hogy nem a pénz boldogít. Valahogyan ez az egy év távollét kiölte ezt belőle. Nem is mondta, csak észrevettem és miután rákérdeztem, mondta, hogy tényleg így van, nem irigykedik már senkire. Rájött arra, hogy túl sokat volt elfoglalva azzal, hogy lesz-e másnap munkahelye, amikor legbelül ő is tudta, hogy minden munkáját megfelelően végzett el és nincs oka aggodalomra. Rájött arra, hogy nem az a lényeg, hogy mennyit keres, és hogy nem ezen kell rágódni, hanem inkább odafigyelni arra az emberre, aki a legfontosabb neki. Ez a fontos, a többi csak körítés.

Tehát odafigyeltünk egymásra és felismertem én is, hogy milyen hibákat vétettem korábban. Mert ugye arról, hogy a kapcsolat megromlik, nem csak egy, hanem két ember tehet. Beismervén, hogy eddig „más szemében a szálkát, magaméban a gerendát sem” vettem észre, elkezdtem – és azóta is, odafigyelni – hogy mit-miért-hogyan teszek, mondok.

Nos, tehát az egymás közötti érzelem-viszályok lecsillapodtak, egyenletes rezgéshullámot vettünk fel, és miután saját magunkat kellőképpen kielemeztük, észre kellett venni a környezetünket is, vagyis kikukucskáltunk végre a rózsaszín hártya mögül. Páromat az apai nagymamája nevelte és jelentette számára egy személyben az egész családot. Természetesen nagyon szoros szálak kötötték egymáshoz őket, hiszen csak egymásra számíthattak. Míg én a messzi királyság fővárosában tengettem napjaimat, addig itthon a nagymamát egy nagyon csúnya betegség döntötte ágynak. Mondanom sem kell: rák.

Hónapról hónapra egyre rosszabb volt a nagymama egészsége, rengeteget kellett foglalkozni vele. Hol a párom, hol a keresztanyja, hol én vigyáztunk rá, mert a sok gyógyszer nem egyszer még az eszét is elvette, nem volt tudatánál. Ráadásul még azt is elintézte, mikor még egészen jól volt, hogy bekerüljön egy otthonba, így nem tudtunk mindig vele lenni, ápolni és ez is állandó idegesség forrása lett. Nagyon nehéz időszak volt ez a párom számára és nekem is. Ekkor háttérbe kellett szorítanunk a kettőnk kapcsolatával való törődést, semmi sem lehetett fontosabb a nagymamánál. Ez teljesen érthető, és én soha nem is piszkáltam őt emiatt. Egyszer mondta nekem, hogy ha úgy érzem, nem bírom, és erre a dologra egyáltalán nem vágyom, hogy a nagymamájával kelljen törődni, és magunkat pedig a háttérbe szorítani, akkor csak szóljak nyugodtan, ő elenged, mert meg fogja érteni. Még haragudtam is rá egy kicsit emiatt, mert nem tudtam volna elképzelni, hogy ne legyek mellette. Milyen társ az olyan, aki csak a jóban, de a rosszban nem áll ki a párja mellett? Természetesen ott voltam, fogtam a kezét, csendesen bátorítottam, vigasztaltam, erőt adtam neki, mikor mire volt szüksége. Nehéz időszak volt, de annál inkább közelebb kerültünk egymáshoz. Miután 2004 januárjában a nagymamája távozott az élők sorából, én odaköltöztem hozzá, hiszen tudtam, hogy egyedül nem tudna még csak két percet sem kibírni abban a lakásban, ahol évekig együtt laktak.

Azóta együtt élünk. Eleinte nagyon rosszul éreztem magam, ő meg főleg, mert a lakás minden zeg-zuga a nagymamájára emlékeztetett minket. Szerencsére volt félretett pénzünk, nekem is, neki is, ekkor már jól keresett ő is, és szép lassan átrendeztük az egész lakást. Hoztam magammal otthonról apró tárgyakat, könyveket, amelyek az enyémek voltak, és ezek tették számomra is otthonossá a lakást. Augusztus felé sikerült vennünk egy ágyat is, így már együtt tudtunk aludni, addig külön aludtunk, mert csak egyszemélyes ágyak voltak. Tehát szépen berendezkedtünk, igazán kellemessé varázsoltuk a lakást. Természetesen az első lépések az átalakításban nem voltak fájdalommentesek a párom részéről, de azt mondta, hogy ő sem szeretné, hogy rosszul érezzem magam, és neki is nehezebb lenne így elfogadnia a tényeket. Ennek és valószínűleg annak is köszönhetően, hogy én kitartottam mellette és mindig támogattam őt, nagyjából sikerült már megnyugodnia. Dolgozunk mind a ketten, főiskolán, levelezőn tanulunk, szeretjük egymást és kitartunk a másik mellett. Elmondhatjuk magunkról, hogy igazán társai vagyunk egymásnak az életben, és mi kell ennél több? Célokat tűzünk ki magunk elé, és a megvalósításukon dolgozunk.

Pedig egyszer már volt hullámvölgyben a kapcsolatunk, majdnem szakítottunk. Mégis itt vagyunk. Együtt. Mi ez a sok válás és szakítás mostanában? Mintha divat lenne. Emberek, kapjatok már a fejetekhez! Megértés és szeretet. Adni kell és nem kapni akarni. Az élet tele van buktatókkal, megbotlunk, elesünk és mindig könnyebb felállni, ha van valaki, aki segíthet. Hibákat vétünk és megbocsátunk. Szeretünk és megértünk.
Csak ennyit akartam mondani.