Történetek

Ó és mily gyarló az ember, természet felállított egy rendet, és ő csak úgy megszegte. Az volt akarata az életnek, hogy ki gyenge és beteg, haljon meg. De nem, nekünk nem volt elég saját életünk felett rendelkeznünk, gyógyszereket találtunk fel, és életeket mentettünk. Törvényeket hoztunk, melyekben életet adhatunk, de nem vehetünk el senkitől. S’ lám, nem vagyunk istenek, nem irányíthatjuk az életet. Bár családodnak sok gyógyszer adott életet, szépet fájdalom nélkülit, gyógyszered életben...

Néhány hónappal ezelőtt valaki (elnézést, de nem emlékszem a nevére) írt egy történetet a buszozás kegyetlen valóságáról. Ha jól emlékszem, hosszasan elmélázott a mellette álló idősebb hölgy gondterhelt arckifejezése láttán. Miért nem törődnek egymással az emberek? Ilyen, és ehhez hasonlatos problémákat feszegetett a művében. A teljesség érdekében kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy nem tetszett. Nos, az író utólagos engedelmével én is írnék egy buszos történetet. Kicsit másképpen....

Barbara eleinte nagyon szégyellte anyja „züllött” életmódját. Szerinte felháborító, hogy egy 40 éves családanya havonta váltogatja a pasijait, és hétvégenként diszkóba jár. De mint minden mást, ezt is megszokta...

A történetem 1483 nyarán kezdődik, amikor is megszülettem. Mint abban az időben az emberek kisebb része, arisztokraták közé nőttem fel. Apám elismert üzletember volt, anyám pedig otthon nevelt engem, abban a hatalmas házban. Nem panaszkodhatok, mivel mindent megkaptam. Gyakran adódott úgy, hogy el kellett költöznünk egy kis időre. Így történt az, hogy Párizsba mentünk. Ekkor voltam 17 éves. Nagyon szeretek színházba járni, ezért szinte minden este a páholy közkedvelt vendége voltam......

Nézz rám, újra itt vagyok! Megint megtettem, megint elrontottam mindent, ugyanúgy ahogy régen! Újra egyedül maradtam, egyedül a fájdalommal, és a mindent elsöprő magánnyal! Újra meg kell tanulnom együtt élni velük! Újra meg kell tanulnom nem gondolni rád, nem gondolni most arra az egy évre, amit együtt töltöttünk! Szeretném, ha tudnád, hogy nem haragszom, nem ég bennem semmiféle bosszúvágy! ...

- Hajnalban kint maradok napkeltekor. - jelentettem ki. - Hamuvá fogok égni, meghalok végleg. Te vagy az utolsó, akitől el akartam köszönni. - lehajtottam a fejem. Nem érdekelt már, mit vág a fejemhez, mit vet a szememre, mit mond, nekem nem volt már mondanivalóm. Nem volt már miért, vagy kiért szólnom, nem láttam magam előtt az utat, az életet.
- Elköszönni? - hitetlenkedett Lívia. - Öngyilkos akarsz lenni? Azt nem teheted! Te… Te nem olyan vagy! Te… Te kitartasz mindig! Erős vagy,...

Azt akartam mondani. Neki. Senki másnak. Neki el kell mondanom. Hogy szeretem. Hogy soha senkit, hogy ennyire. Hogy most nagyon komolyan. Hogy én ezt komolyan gondolom. Szeretném a fülébe súgni, szeretném azt mondani neki, hogy ezt tudnia kell, egy gyertyafényes szobában, valahol, mindentől távol, egyedül, teljesen egyedül, ahol az ember azt hiszi, hogy mindent el tud mondani, hogy majd képet fest az érzelmével, és akkor megáll az idő. De nem. Mert átgondoltam...

- Van olyan személy, akit gyanúsít?
- Bárki lehetett, aki hozzáfért a kulcsokhoz, de ez még nem elég. Ismernie kellett a beosztásokat, és tudnia kellett, hogy mikor meddig maradhat.
- Kicserélték a zárakat?
- Már az első alkalom után.
- Figyelte a kulcsokat? - látta meg az őr katonás rendszeretetét a lány.
- Igen. Már az első alkalom után gipsznyomokat találtam rajtuk.
- Gondolom újabb zárcserére nem került sor.
- Nem - vágta rá gondolkodás nélkül...

…A lány már könnyes szemeivel ránézett a fiúra. Érezte, hogy ezt nem kellett volna, nem kellett volna megsérteni őt, szánt szándékkal, hisz semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné, mindig szerette, - bár a fiú ezt nem tudta...

- Nézzétek csak! – kiáltott fel hirtelen Edward felpattanva a székről. A többiek mind köré gyűltek és bámulták az olasz nyelvű szöveget.
- Mi az? Mit ír? – türelmetlenkedett Victoria.
- Egy barlangról beszél, ahol… idézem: „Ki keresi a tó rejtélyes szörnyét, itt megtalálja.”
- Akkor mire várunk. – szakította félbe a lány. – Hol van ez a barlang? Mit ír?
- „Ám a látogatás könnyen a kíváncsi életébe kerülhet.”
- Ugyan már! Te elhiszed ezt a sok zagyvaságot....