Történetek

Elkezdek izzadni. Belegondolok: tizenhét év. Tizenhét évig figyeltem, és rakosgattam a jeleket, és hittem, mindig hittem, hogy majd jutok valahova. És most, a rádöbbenés után néhány órával, ahogy mindig lenni szokott, itt a doki, és nézzük közösen a padlót. Nem nagyon tudunk mit mondani. Mit is mondhatnánk? Tudjuk, amit tudunk...

A vihar űz haza. Kiderül a házban magatok vagytok. Bőrig ázva, fulladozva a versenyfutástól lihegtek és röhögtök. A lány pólója testére simul, mintha semmi sem lenne rajta, fázik, persze ez is besegít. Huncut a szeme, mert látja mit vált ki. Mégis, mert azért gyerek is, meg felnőttnek is nagyon akar látszani, indulna átöltözni. Ezt egyébként neked is javasolja. Nem engeded elmenni (ahogy a későbbiekben sem soha sehova) kissé hevesebben kapod el és szakad a póló. A csók nem az első, kettő...

Meguntál. Megakadályozhattad volna, hogy a mese véget érjen, de nem akartad, s még sürgetted is az időt. Teljesült a kívánságod, már más világban élünk mindketten. Neked már talán puszta emlékképként sem vagyok meg nemhogy a szívedben, még a fejedben sem. Nálam még mindig a legkiemelkedőbb helyet foglalod el, nemhogy a szívemben, az egész életemben...

Mosolyogtam. Végtére is, volt miért mosolyognom. Vagy legalábbis úgy tartottam akkor, hogy majd lesz miért mosolyognom – és ha már optimistán állok hozzá az elkövetkezendő dolgokhoz, talán nagyobb az esélyem, hogy azok tényleg jól végződjenek. Avagy korai örömömre a megátalkodott égiek bosszút esküdjenek? ...

Ekkor minden eltűnt. A szép, fényes szobát felváltotta a sötét, régies bútorzatú, poros hálószoba. Ekkor máshonnan egy kisgyerek dal szólt, feltehetően egy régi magnóból. Megint követni kezdtem a hangot. Most a jobb oldali folyosóról jött a hang. Ahogy elértem az ajtót megint megszűnt. Tudtam, hogy be kell mennem. Egy kisgyerek táncikált ott vicces ruhában. Rögtön felismertem a kis ruhácskát. Az enyém volt...

Hát itt vagy... itt fekszel előttem. Nem látlak. A szememmel nem...eltakarnak a könnyeim. De várj! Látlak, igen, kristálytisztán.. .itt bent a szívemben. Látlak, ahogy játszunk, ahogy nevetsz. Látom szüleidet, ahogy aggódó tekintetük egy pillanatra sem enged el. Te nem látod, de anyukád sír. Apukád vállára hajtja fejét és sír. Ő már tudja, amit te még nem. Talán jobb is így... így legalább pár napig még boldog vagy...

Selyemmel kötötte be a szemét, úgy vezette be a szobába. Gyengéden karját fogva irányította maga előtt. Mikor az ágyhoz értek levette a kendőt. A látvány csodálatos volt. Apró mécsesekkel borította be a szobát, az ágyra rózsaszirmokat szórt és marcipán rózsákat. Egyszerűen tökéletes volt. Az ámulattól nem jöttek szavak a torkára. Csak nézte a meglepetést, mintha legszebb álma vált volna valóra. Érezte, hogy hátulról átöleli és csókot nyom nyakára.
- Tetszik? - kérdezte.
- Csodálatos.....

Az általa áhított férfi előtte zuhanyozott. Felkapott egy törölközőt, és bedobta. Soulness magára kanyarintotta a törölközőt, és kilépett. Mia akaratlanul is rápillantott. Végignézett a félmeztelen testén, a vállain, az alakján… Tátott szájjal bámulta. Soulness ismét vigyorogni kezdett. Ilyen pillantást még életében nem látott. Mia megrázta a fejét, vissza kellett térnie a „földre”...

Ismerősnek találtam valahonnan. Mintha már láttam volna… Fekete köpeny, választékos öltözet, sápadt bőr… Hiszen ez a férfi a színházból!
- Téged meg kikérdezett? Egyáltalán mit szólsz bele az én ügyembe?
- A kisasszony, ha jól hallottam, segítségért kiáltott…
Némán ránéztem, de tekintetünk találkozása miatt el is fordítottam a fejem.
- Ó! Vele ne is foglalkozzék… Egyszerű házastársi probléma…
- Igazán? Mily különös… egy bájos fiatal leány, és egy koszos semmirekellő…...

Ez a mai nap elég zavaros volt. Hiányzott valami. Valaki. Mellőlem. Az ölelése. Az, hogy mellettem legyen. Hogy beszéljen. Hogy érezzen. Hogy jó legyen.
És ez hiányzik. Hiányzik az, hogy valaki megmondja, hogy valamit jól csináltam-e...