Akinek semmi se fájt 1. rész

1.

Michael Lawrence sosem volt egyenes ember, de amikor már a titkárnőjét sem tudta miből kifizetni, (miután Caroline évek óta dolgozik mellette), megmondta neki az őszintét. Lehúzhatják a rolót, mivel nincs ügyfelük már hónapok óta, és senki sem ad nekik kölcsön. Három éve magánnyomozó, és nem mondhatja, hogy eleinte rosszul ment volna az üzlet. De az idők változnak, és aztán a forgalom is egyre inkább kezdett csökkenni az irodában. A telefon sem csöngött többé, csak ha negatív témájú üzenetet kaptak valakitől, aki a maradék pénzükre pályázott. Most a székében ült, és a nyitott ajtón tekintett kifelé. Odakint egy másik íróasztal állt üresen. Nemrég még ott ült a titkárnője, ő fogadta azt a néhány hívást, és gépelte a leveleket, és ő intézett minden ügyet helyette is. Egyre inkább úgy érzi: magára maradt. Már régen mínuszban vannak, és ezt a helyet sem tudja fizetni már egy jó ideje. Caroline elég tűrhetően fogadta a helyzetet, miszerint nem lesz többé munkaviszonyban Michael-el. Valószínűleg csak az utcán, vagy otthon tört ki könnyekben.

De ő erős nő, meg fogja találni a helyét újra. Igen. A helység az íróasztalt leszámítva, meg még egy-két nehezebb lakberendezési tárgyat szinte teljesen üres volt. Kihúzta a fiókot, de ott se volt semmi. Majd a zsebébe nyúlt, elővett onnan egy doboz cigarettát, és rágyújtott egy szálra. Jó tudni, hogy ezt még megengedheti magának. Talán többet vissza se jön ide. Talán ez lesz az utolsó eltöltött alkalma a székében. Kedve támadt mindent fellocsolni benzinnel, és felgyújtani az egészet azzal a csikkel, de csak miután már agyon szívta, nehogy bármennyit is elvesztegessen belőle. Aztán csak a szemetesvödröt égette fel. Maga elé húzta, és beledobta, ami a kukában már vagy fél éve felgyülemlett papírok, főleg faxok és szerződés-nyomtatványok közé esett, majd lassacskán fellobbant a láng, és Michael közel egy percig nézhette, hogyan ég el a papír utána. Minden, amit ő eddig a saját kezével hajított bele abba a rohadt kukába, ami valaha az övé volt. Kicsivel az egy perc letelte után bekapcsolt a füstjelző, amiről el is felejtette, hogy van az irodában, és ijedtében felpattant. Miután kapcsolt, hogy mi is a nagy helyzet, felkapta a kabátját, és sietősen távozott. A tüzet hagyta, nem jutott ki a szemetesből és hamarosan el is aludt. Maga után becsapta az ajtót, amire a felszólító határozat volt kiragasztva, az aznapi dátummal.

2.

- Olyan tehetetlennek érzem magam, mint a költő, akinek nincs ihlete! Tudod, te milyen az? Ha nincs ihleted?
- Jó. Figyelj ide, Mike. Nyugodj meg, jó? Részeg va…
- Nem vagyok részeg! Tanácstalan vagyok! Reménytelen vagyok! Nincs pénzem! Nekem pénzem nincs. A Költőnek ihlete nincs, nekem pénzem nincs, George. Fogalmad sincs milyen az, hisz te zsaru vagy… neked könnyű.
George hátrafordult, mert a felesége az ágyból a vállát rángatta, hogy tegye már le a kagylót, és feküdjön vissza mellé, de amikor George a szokásos arckifejezést adta válaszul, és ismét előre fordult, az asszony szemeit forgatva visszadőlt az ágyba. Az éjjel már másodszor hívta fel őket, mivel piált, bizonyára nem emlékezett rá, de az ég szerelmére: már lassan egy óra van!
- Mike. Feküdj le, jó? Pihend ki magad. Holnap átugrok, és beszélünk, rendben van? Csak próbáld meg túltenni magad ezen a mostanin. Aludj egy kicsit. Holnapra lesz ihleted.
- Aludjak?...
- Igen. Aludj. Rád fér.
- Hát jó. Te veled minden rendben lesz? Nem kell semmi.. semmi…
- Nem, köszi. Jól vagyok, csak mindkettőnknek nehéz napja volt. Jó éjszakát.
- Éjt, George. Aludjatok jól.
George letette, majd lekapcsolta a villanyt, és ő is elhelyezkedett. A nő még hosszasan nyögött egyet, és közölte vele, hogy nem lesz benne köszönet, ha a barátja még egyszer felhívja őket.
- Nem a barátom, szívem, csak egy ismerős. Nem fog többet hívni.
- Halló! George! George… letette. A rohadt francba… bassza meg, letette. – szitkozódott magában Mike, miközben lassacskán a helyére tolta a telefonkagylót, és lejjebb csúszott a faltól. Mellette egy pohár bor, amellett meg két üveg, az egyik félig üres, a másik teljesen. Már a földön feküdt, és csak a plafon volt szem előtt neki. Hogy juthatott idáig? Nincs munkája, nincs miből megéljen… egyedüli helye ez a lakás, amire már szintén nem tudja befizetni a következő havi összeget. Hogy juthatott idáig? Az ihletre várt. Az ihletre, amit, habár ezt még nem tudta, hamarosan meg is kapott.

3.

Az a bár egy kisebb táncparkettel is büszkélkedhetett, hátrébb. Sokan voltak lenn, már alig volt hely, de mégis mindenki csak úgy rázta magát a Funky zenére. A Fények szegényesen villogtak, és néha egy kis füstöt is beengedtek nekik. Füst a bárpultnál is volt elég. Michael egy Vodka-narancsot kért. Nem akart nagyon berúgni, de valamit innia kellett, és akkor már legyen különösen finom az a valami, ha még telik rá, nem? Miután megkapta, lehúzta és várt egy kicsit. Majd ismét beleszívott a pult szélén pihenő cigarettájába, és kért még egyet, ezúttal többet, nagyobb pohárba. Az idő telt-múlt, és az éjszaka korai volt még, de mégsem ment le táncolni, mivel nem szórakozni volt ott. Szigorúan üzleti ügyben. Tisztán emlékezett arra a napra, amikor minden különösebb esemény nélkül, csak üldögélt egymagában, a sarokban, és olvasta a szomszéd postaládájából kilopott, az által egy évre előfizetett havilap aktuális számát. Az első oldalakon nem talált semmi különöset még abban sem. Aztán tovább lapozgatva egy olyan cikkhez ért, ami egyenlő volt számára az ihlettel. Egy családapáról szólt, aki az eredménytelen rendőrségi nyomozást követően saját kezűleg állt bosszút a pasason, aki megerőszakolta egy sikátorban a lányát. Csúnya kis eset volt, de Mike fantáziáját azonnal beindította.

És most itt van. Túl az első megbízáson, a második előtt. Hol van már a pasas? Azt mondta: fél tizenegyre itt lesz, és már negyed tizenkettő van. Hol az istenben van? Szemeit elvette az óráról, majd elnyomta a cigit, kétszerre lehúzta a maradék vodka-narancsot, és indulni készült. Ekkor jelent meg előtte egy férfi, nagy, hosszú kabátban, és visszatolta az ülésre, azzal leült mellé, és a bárpultoshoz szólt:
- Még egy ilyet az úrnak. – azzal Mike-ra nézett, de a szemkontaktust kerülte.
- Sajnálom, hogy késtem, higgye el, siettem, ahogy tudtam, de az embernek manapság annyi dolga van, folyton rohan, sehol sincs ott időben.
- Hát, ja.
- Tehát. Először is, muszáj leszögeznünk, hogy én csak közvetítő vagyok. Annak kilétét, akitől én kapom az utasításokat, nem szabad felfednem. A Maga feladatának minden részlete ebben a borítékban található, valamint az összeg, amit hajlandóak vagyunk a munkáért megfizetni. Amennyiben elvégezte a munkáját, kapcsolatba lépünk önnel. Tegye el a borítékot.
Michael felvette a pultra letett fehér borítékot, és a kabátzsebébe csúsztatta, miközben arra gondolt: Így szokták a bérgyilkosok is felvenni a melót. Majd beleivott az idő közben kihozott italba, és a pasas felé fordult. Az arca valahogy nem maradt meg benne egészen, és most éppen nem nézett felé. Ahogy akkor már azután sem.
- Miután megismerte pontos feladatát, égesse el a borítékot, és ha már nincs rá szüksége, annak minden tartalmát is…

Michael bólogatott, és az órára nézett. Lassan fél tizenkettő lesz. Majd vissza a pasasra, de már nem volt ott. A pulton a pénz, pontosan az ital ára, amit Mike-nak rendelt, de ő sehol. Még csak kimenni sem látta. Felpattant a székről, és kisietett az utcára. Szétnézett, de már sehol sem látta. Mintha itt se lett volna, pedig itt volt. Kicsit széthúzta a kabátját, és a zsebében ott volt benne a boríték. Egy kocsi parkolt a sarki utcalámpa mellett, üresen. A fény odavilágított, Mike odament hát, ráült kényelmesen a motorháztetőre, elővette a rugóskését, és kinyitotta a borítékot. Csak ezután győződött meg róla, hogy van e valaki a környéken, de senki sem járt ott. Távol, az utca egyik végéből emberek közeledtek, de elég messze voltak, hogy mire odaérjenek, egy lelket se találjanak a helyén. Egy kicsit közelebbről kutyaugatás visszhangzott, bár kutyát látni se lehetett sehol, talán az egyik ház emeletéről ugat, ahol nyitva az ablak, talán ő is az utcákat járja. Nem volt túl biztonságos környék ez, sosem volt biztonságos, főleg nem éjjel, és főleg annak nem, aki ott kényszerül élni, vagy bárhol máshol Los Angeles-ben. Visszacsukta és eltette a kést, majd kivette a papírokat a borítékból, és kirakosgatta maga mellé a kocsira.

Három fényképet talált, három különböző emberről, valamint feladatának pontos leírását. A fényképekre szüksége lesz, ez nem is kétséges. Csak az üzenetet fogja megsemmisíteni. - gondolta. Elolvasta a levelet. Eleinte hevesen tiltakozott, magában minden ellen, amit olvasott. Minden egyes szóra mélyen benne valami azt kiabálta, hogy Semmiképp! Erre ő nem vállalkozik! De aztán túljutott azon a részen, és amikor meglátta az összeget, ez a hang egyszercsak alig hallhatóvá vált agya számára. Egyesek képesek fizetni fél millió dollárt, ha három embert megtalálok nekik, és le is szállítom őket. Csakhogy ez a meló nem kis veszéllyel jár. Sokkal nagyobbal, mint eddig bármelyik meló, bármelyik ügy is, amelyen valaha dolgozott. Fél millió dollár. Mit véthettek ezek az emberek az ügyfelemnek, akit sejtésem szerint nehezebb lenne megtalálni, mint ezeket a jómadarakat. Mindegy, a pénz az pénz, és ennyiből egyenesbe jöhetnék, talán ismét nekikezdhetnék az igazi becsületes munkának, és nem kéne minden nap máshol aludnom, egyre hidegebb lesz. Mindhárom képen volt egy vezetéknév. Ravenson, Higgs és Gertwhore. Megvannak a kapcsolatai neki is, és tehetséges a szakmában, meg fogja találni ezeket a tagokat, és leszállítja őket egytől egyig. Egyre inkább kezdte magát bérgyilkosként érezni, és nagyon nem tetszett neki ez az érzés. Ő nem erre született. Neki becsületes melóra van szüksége, és nem tudja, ezek hárman mit követtek el, de abban biztos, hogy nem teapartira kellenek a pasasnak…

4.

A Lány egy szökőkút szélén ült. Vásárlás után gyakran megáll ott, lepihenni, nézni a víz csobogását, és játszani a tükörképekkel. A Külvárosi parkban, ahol nincs akkor a nyüzsgés, mint például New York-ban. Ott sosem bírná ki. Örül is, hogy elköltözött, így sokkal könnyebb, és jobb a közösség is. Néha beáll labdát rugdosni a kissrácokkal a pályára, néha csak üldögél itt, vagy arrébb, a játszótér közelében. Egy elmeorvos erre azt mondaná, hogy hiányzik neki a gyermekkora, de nem jár ilyen emberekhez, már csak elvből sem. Jó kis időt eltöltött ott aznap is, majd mikor már elégnek találta, hazament, mert még sok volt a dolga. Megetetni a macskáját, és lefeküdni aludni. Majd pedig valamikor este felkelni, és vacsorát csinálni, és tévézni tovább.

Ma nem volt munkanap. A helyi cukrászdában dolgozott, titkon mindig is cukrász akart lenni. Sikerült neki. Hazament, de nem egyedül. Mert amikor megfordult, ott állt mögötte a férfi. Meglátta, és eleinte nem szólt semmit. Szóhoz sem jutott a felismeréstől. És már évek óta nem látta. Nagyon sok éve. Túl régóta. De lehet, hogy nem is akarja többet látni azok után, amilyen emlékeket hagyott benne. Lenézett, majd ismét rá a férfira. Ott állt, tőle jó: tíz méterre, és nem mozdult, csak nézte a nőt. Arckifejezése kivehetetlen volt. Mármint hogy mire gondol. Nehéz lett volna megállapítani, akárhogy is szerette volna Betty. Zavarta őt, hogy néznie kell. De muszáj volt, mert ha az mondani akart valamit neki, abból csak így tudott akármennyit is elcsípni. Aztán rávette magát. Közelebb lépett, és a fokozatos, mégis óvatos sebességgel megindult felé. Megállt előtte. Szemében düh és csalódottság tükröződött.

Érezte, hogy megfeszülnek izmai, és hírtelen megrándította kezét, hogy egy hatalmas pofont keverjen le a pasinak, de az arca előtt megállt. Mintha valami láthatatlan falba ütközött volna, képtelen volt befejezni, amit elkezdett. A férfi le nem vette tekintetét a nőről, és miközben nézte őt, gyengéden megfogta a kezét, és kicsit lejjebb eresztve, lekevert magának vele egyet. Betty ezt követően nem sokkal megszakította a szemkontaktust, és elfordult tőle. Tudta, hogy ha most beszél hozzá a férfi, arról nem fog tudni, de az ismét megérintette. A vállát. A Nő felé fordult, és a szeme már könnyezett.
- Miért, Michael? – kérdezte alig érthetően. A Süket-kiejtése sokak számára valóban nehezen érthető, de ő töltött vele elég időt ahhoz, hogy megértse, mit mond.
- Miért hagytalak ott?
- Miért jöttél vissza?
- Mert hibát követtem el. Életem talán legnagyobb hibáját. Elkísérhetlek egy darabon? Útközben megbeszélhetnénk néhány dolgot.

Betty bólogatott, és a könnyeit karjával letörölve elindult. A Férfi pedig vele.
- Hogy vagy?
- Miért érdekel, hogy vagyok? Tizenkét éve felém se néztél, és… és most hírtelen itt termessz, és azt kérded: hogy vagyok. Hát, tudod, Michael, a körülményekhez képest elég jól.
- Itt laksz a városban?
- Igen. Már úgy: hét-nyolc éve.
Mike látta, hogy a nő nem kezdeményez beszélgetést, és újabb kérdésbe kezdett, de aztán Betty mégis megszólalt:
- Miért jöttél vissza? Még mindig nem mondtad meg, csak hogy hibát követtél el.
- Úgy érzem: szükségem van rád. Jobban, mint valaha volt, kérlek, bocsásd meg, ami történt.
- Elhagyott a feleséged? Vagy a barátnőd? Mert nem ismerlek valami hűséges típusnak.
- Szükségem van valami jóra. Nagyon kivagyok, Betty, és sajnálom, hogy miattam most te is kilettél teljesen. De nem sok dolog akad a múltamban, amire örömmel emlékszem vissza, és te egy ilyen dolog vagy.

A Nő egy ideig hallgatott, csak némán ballagtak tovább, majd megtörte a csendet.
- Mi történt veled? Azaz… még mindig New York-ban élsz? És mitől kerültél így a padlóra?
- Hát komoly erkölcsi gondokkal küszködök, és már állásom sincs.
- Végül is űrhajós lettél, ahogy akartad? Vagy a NASA-nál kaptál állást?
- Nem éppen. Magánnyomozó lettem, de manapság semmi szükség nincs ránk.
- Értem.
- És te? Mi is akartál lenni?
- Cukrász. És nézz rám: az is lettem. – nevetett Betty. Felszabadult nevetés volt, de a végét elfojtotta, akarva, akaratlanul.
- Örülök, hogy sikerült. Te mindig is magabiztos lány voltál, aki nem áll meg a célja előtt.
- Itt vagyunk. – mondta a nő, és megálltak egy kisebb családi háznál.
- Látlak még? – kérdezte Mike, és igaz, a kérdés elég hülyén hangzott, de annál elgondolkodtatóbb.
- Hát… gyakran járok arra a térre. Ha erre jársz…
- Fogok. Szia, Betty! – köszönt el tőle, mire ő kinyitotta az ajtót, és bement a házba. Nem nézett hátra, Michael már csak a csukódó ajtót látta, aztán egy kicsiny vigyort erőltetett az arcára, és elindult visszafelé. Amit Betty-vel művelt, az valóban nem volt szép, és nem is lehet ilyen könnyen megbocsátani. De érezte, hogy a nő vonzódik hozzá, még annyi év távlatában is, és érezte azt is, hogy hiányzott neki. Csak remélni tudta, hogy nem szalasztja el őt, és talán ismét boldog lehet vele. Szüksége van rá.

5.

Los Angelesben, mint délutánonként szinte mindig, hatalmas dugó volt. A Nap sütött, de nem sokat használt, mivel egyre hűvösebb szelek fújtak. Az ember kezei a bőven kibélelt kabátzsebekben is majd’ megfagytak. Egy hot-dog árus standból a forró virsli és a mustár illata szállt Mike Lawrence felé. Utálta ezt a szagot, amióta nem tehette meg, hogy a hozzá tartozó élelmet beszerezze magának. Az utcán aludt, mivel lakása már nem volt, és túl szűk baráti köréről pedig kiderült, hogy amennyiben ő a kör közepe, mindenki egyforma távolságban, lehetőleg jó messze helyezkedik el tőle. Egyéb dolgokban még fordulhatott hozzájuk, mondjuk néha valamilyen ürüggyel felment megebédelni egyikükhöz, este iszogatni a másikhoz, de az ő türelmük is véges.

Ebből elég! Gondolta dühösen, és felállt a padról. Átment a másik oldalra, ahol nem lehetett érezni a csábító kajaszagot, és mellesleg pont ott volt egy nyilvános telefon is. Egy egészen új fülke, ez még nem volt annyira elterjedt az utcákon, valószínűleg ennek lehetett köszönhető, hogy még mindig megvolt a telefonkönyv benne. Odament a telefonhoz, behúzta magára a fülke ajtaját, és kiszedte a fényképeket. Kirakosgatta sorba, maga elé, hogy jól lássa a rájuk írt neveket. Ravenson volt az első. Elővett egy tollat a zsebéből, ahol még azon kívül rengeteg egyéb apróbb tárgy és szemét hevert, mint szórólapok, zsebkendők, meg még ezekhez hasonlók. Az egyik szórólapot is elővette találomra, és kiírta a Ravenson vezetéknevűeket a könyvből. Két „Thomas” volt, egy „Peter”, egy „Mary” és egy „Billy”. Majd a következőket. Higgs-ből hét akadt, Gertwhore-ból pedig csak kettő. Oké, megvan mindnek a címe, és a telefonszáma. Fel nem fogja hívja őket, de megfigyelni annál inkább. Előbb-utóbb rájuk lel, hisz neki ideje van a megfigyelésre, csupán a megbízója lehet elégedetlen, ha hónapokig elhúzódik az ügy.

Azon gondolkozott: hogy szűkíthetné a kört. Ezek a személyek ugyanis jó messze laktak egymástól, és neki az nem jó. A Nyilvántartáshoz nem nyúlhat, ugyanis rögtön kiszúrnák, ha ő ott kutakodna, és a keresett személyek egytől egyig eltűnnek, majd pedig tudja a franc: előkerülnek bebetonozva egy újonnan épülő bevásárlóközpontban. Mindegy. Jöjjön, aminek jönnie kell. – gondolta, összeszedte a cuccait, és kilépett a fülkéből. Ideje munkához látni.

6.

Eldöntötte, hogy Ravenson-al nyit, mégpedig Peter Ravenson-al. Öt utcát járt be gyalog, mire odaért már érezni lehetett az alkonyat közelségét. A házhoz ment, és ellenőrizte a postaládákat. Szerencséje volt. Amikor a neveket kezdte olvasni rajta, bejött egy pasas utána a kapun, és odament Mike mellé, megnézni a postaládáját.
- Kit keres? – kérdezte, még csak rá se nézett. Michael a pasas láda-címkéjére pillantott. Ő volt Ravenson.
- Csak szórólapokat hoztam. Tudja, a reklám…
- Igen, tudom. – mondta.
- Nem egy nagy szám ez a meló…
- Hát nem. Akkor akár ide is adhatja, ne dobja be a ládába. – fordult Michael felé, és ő megnézhette az arcát.
- Tessék. – nyújtotta oda, Ravenson kivette a kezéből, megleste, mit hirdet, majd befelé menet eldobta.

Nem ő volt az. Peter-t ki is húzhatta a listáról. A munka, amit vállalt, nagyszerű inkognitó számára, habár kemény meló, és napi hat-hét óra is rámegy, szinte semmi pénzért. Szórólapdobálás. Megalázónak találta, hogy ezzel a munkával kell pénzt keresnie, de azzal áltatta magát, hogy ez csak átmeneti állapot. Még hátra volt két utca arra a napra, négy Ravenson, és már lassan kezdett alkonyodni. A meló után iszonyú izomláza lett, de ő nem pihent le mégsem, úgy talán még rosszabb lesz később, esetleg áthúzódik holnapra, és akkor a munkáit is nehezebb lesz elvégeznie. Éjjelente az utcákat járta. Valójában nem tudott aludni, csak pihenni feküdt le néha egy-egy elhagyatott, csendes helyen a padokra. Már két napja nem aludt semmit. Álmatlanság lehet ez a valami, ami befészkelte magát a szervezetébe, és fogalma sem volt, hogy mivel ölhetné ki onnan. A kép egyre homályosodott, a fény egyre vakított, és az utca zajai mindenfelé, érdekes hangzásban hallatszódtak. Valamit ki kell találnom, hogy felgyorsítsam az egészet, de mit? Nem áll rendelkezésemre semmi eszközöm, magamra vagyok maradva.

Tulajdonképpen szörnyen félt, hogy elcseszi, és nem kapja meg a pénzt, amiből ismét neki kezdhetne. A csatornafedelek alól sűrű gőz távozott. Elég hideg volt már ahhoz, hogy elzárják a szökőkutakat. Vajon ott lesz akkor még ő? Betty vajon akkor is ott lesz, ha már nem folyik víz a kútból? Ezen töprengett, ez inkább csak önmarcangolás volt, nem erőltette meg vele annyira az agyát. Lefeküdt egy aluljáró melletti padra, és ismét elővette a képeket. Folyton azokat nézte, így akarta vizuálisan teljesen a fejébe vésni őket, hogy véletlenül se tévessze el az illetőket. De sötét volt, nem látott semmit.

7.

Két további nap a bukott angyalok városában, amit az első személy megtalálásával eltöltött. Két vérző, izzadó nap, amit végigmelózott, és jobb volt bele se gondolni, hogy még mennyi van hátra. Naná, hogy az utolsó név volt a listáján A NÉV. Billy Ravenson. Egy tőzsdeügynök, és családapa. Vajon mit árthatott ez az ember az ügyfelének? Átverte őt? Vagy valami sokkal nagyobbat, mint egy egyszerű pénzátömlesztés? Ez viszont már nem az ő dolga volt. Csak a saját feladatára kellett koncentrálnia, miszerint begyűjteni a tagot, és elvinni a megadott helyre. Émelygett a gyomra. Fél napig állt őrt a pasas házánál, amíg meglátta, ahogy hazajön a munkából. Ennek lehetett kb.: huszonhárom órája. Hamarosan ismét megjön a melóból, hogy köszöntse feleségét, gyerekeit, és a fennmaradó időt a napból együtttöltse velük.

Nem így lesz. Luke Trauwell-től, egy régebbi iskolai haverjától, akivel még tartotta a kapcsolatot, nagy nehezen szerzett egy kocsit, a többi felszerelést pedig könnyűszerrel be tudta szerezni. Egyre forróbb lesz. Majd’ megsült a kabátjában, de ez is csak az idegesség miatt volt. Még sosem rabolt embert. Soha. A Kocsi hátul parkolt, a ház másik oldalán. A Pasas megjelent. Michael elindult lassan feléje. A Férfi kinyitotta a kaput a kulccsal, és mikor ő is odaért, hagyta, hadd jöjjön be. Talán nem kellett volna. Mike a zsebéből előkapta a sokkolót, és tehetetlenné tette Ravenson-t. Az ajtót résnyire maradt nyitva, ő becsukta, és kivette a kulcsokat a zárból. Billy még rázkódott a földön, alig juthatott el az agyáig, hogy mi is történik vele. Mike megfogta a ruhát a vállánál, és elhúzta a hátsó kijáratig. Kinyitotta, az ajtót, és leráncigálta a férfit a lépcsőn. Amikor látta rajta, hogy kiabáláshoz gyűjt erőt, a sokkolóval fejen vágta, és az el is vesztette az eszméletét.

Egy pillanatra megállt a vonszolásban. Szétnézett, hogy van e valaki a sikátorban, de nem látott sehol senkit. Elhúzta még a kocsiig, és majd’ megszakadt, mire a csomagtartóba tette. De ez is megvolt. Rácsapta az ajtaját, és beszállt a kocsiba. Imádkozott, hogy sehol se állítsák meg igazoltatni. Kihajtott a sikátorból, és megindult a célállomás felé, a raktárba, amit a levélben megadtak neki. Út közben alig tudott a vezetésre koncentrálni, folyton a csomagtartót leste, és próbált abba kapaszkodni, hogy jót cselekszik, ez az ember bűnös valamiben, és csak azt kapja, amit megérdemel, de ez neki koránt sem volt elég. Útközben bekapcsolta a rádiót, ahol a Scorpions egyik száma, a: Holiday szólt. Szerette azt a számot, most mégsem volt türelme hallgatni. Fejében aztán tovább járt a szöveg: „Hadd vigyelek el messzire… tetszene egy vakáció!” Húsz perc alatt ért oda, a raktárhelység üres volt, mindenfelé üres polcok, kiszakadt ajtó, pont egy olyan hely, ami másra nem jó, minthogy az eső elöl behúzódjon oda néhány csöves. Már ha a tető nem volt tele lyukakkal. De ő most egyébként sem ezért volt itt. Behajtott, és leállította a motort. Várt. Nem szállt ki, csak nézett körbe, előre, hátra, mindenfelé, sehol sem volt senki.

Erőt vett magán, és kilépett a kocsiból. Becsapta az ajtót, a csomagtartóból egy hang sem jött. Az órájára nézett, majd ismét körbetekintett. Ő időben itt van, de az ügyfele sehol. Hol az istenben lehet? Ha megint késik, én… de csak visszaült a kocsiba, és pihengetett. Az idő nagyon lassan múlt. Nem csoda, hisz egy tag feküdt a csomagtartójában, akinek nagy valószínűséggel ez volt az utolsó útja. Rágyújtott egy cigire. Le akart szokni, de ilyen körülmények nagyszerű indokot adtak arra, hogy mégis miért ne. Függő lett, nem most, már régóta azzá vált, ezt nem tagadta maga előtt sem, de változtatni akart, ez a szándék halványan tovább munkált benne, hasztalan. Múltak a percek, és hátul még mindig csönd volt. Michael megijedt. Mi van, ha elfogyott a levegője? Még sosem csinált ilyet, és roppantul bizonytalan volt minden mozdulatában. Hátra ment, és felnyitotta a csomagtartót. Lélegzett a pasas. Látszott rajta, hogy szuszog. Csak még mindig nem volt eszméleténél. Miután meglátta így, nem tudta visszacsukni rá. Egyszerűen megdermedt.

- Hát itt van! – szólt valaki, s Michael ijedtében levágta a csomagtartó ajtaját.
A férfi, akivel a bárban beszélt, ott állt, mögötte, a bejáratnál. Mike megfordult, de a pasas csak nézte, és mosolygott. Elégedettnek tűnt.
- Megint késtem, igaz? Ne aggódjon, a fizetség majd nem marad el.

Michael nem tudott mit szólni. Várta, hogy a férfi folytassa az ajtóból. Rendőrségi szirénák zaja csapta fel az átmeneti külső csendet. Mike összerezzent. A fazon nem. Őt nézte még mindig. A reakcióit, látta rajta, hogy fél.
- Menjen csak, nehogy itt találják! Még hátra van kettő! – mondta, s Michael bólintott, majd a kocsira nézett, és vissza az alakra az ajtóban. Elfutott. El, ki egy másik ajtón, hátrahagyta a kocsit, és a furcsa embert, aki ha olyan hülye, hogy ott marad, meg is érdemli, hogy elkapják a zsaruk.
Ki tudja, talán valami jó állampolgár kiszúrta a nagy akciót, és követte idáig, majd betelefonált a rendőrségnek. Ha ez így történt, akkor tud róla személyleírást adni, és azonosítani is talán, ami elég nagy gond. De a szirénák és az autók nem álltak meg a raktárnál, hanem elhajtottak mellette. Nem csak ő követ el bűnt Los Angeles-ben. Esett az eső. Hátrapillantott, és futott tovább, valami másik fedett helyre, hogy ha mást nem, legalább ezt a zivatart megússza szárazon.

8.

Amikor végre elállt az eső, és ő visszament a raktárba, a kocsi már nem volt ott. Tartott tőle, hogy így lesz, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Mindenesetre nem húzhatta az időt, mivel a srác, akitől elkérte a járgányt, átlát a szitán, akárhányszor csak nem mond igazat. Mint egy rohadt gép. – bosszankodott. Végül is aztán másnap délután elment hozzá, hogy beadja neki a marha nagy helyzetet. Azt mondta, hogy még egy kicsit kell, és elvitték, de vissza fogják hozni. Teljesen ki volt akadva. Kiabált Mike-al, amit ő eleinte csak annak tulajdonított, hogy nem hozta vissza időben a kocsit. De amiért a srác: Luke annyira ki volt akadva, az a rendőrök váratlan látogatása volt. Elbeszélgettek vele, ő azt mondta, hogy ellopták tőle a kocsit, de most nem utazhat el, holott éppen tervezte. Michael még mindig nem értette. Aztán Luke egy újságot vágott a kezébe, és kilökdöste az ajtón, majd bevágta rá azt. A harmadik oldalon kapott egy kis cikket az ügye.

Azt írta: Hullára bukkantak egy kocsi csomagtartójában, Los Angeles-ben. A halál a több, erős fejre mért ütéstől állt be, amelyet egy sokkolóval mértek az áldozat koponyájára. Előzőleg ezzel béníthatták meg. Az autó lopott volt, a rendőrség leszámolásra gyanakszik, a kivizsgálás folyamatban van. Te jó ég. Az ujjlenyomatok alapján eljuthatnak hozzá… azaz… nem. Még évekkel ezelőtt törölték a nyilvántartásból, hála George haverjának, aki zsaru. Akkor még nem volt ez nagy szívesség. Tehát a jobbik eset, hogy nem akadnak rá az ujjlenyomatok alapján. És mi lesz a többivel? Nem gondolta át eléggé. A Rendőrség bizonyára rájött, hogy a támadó bent lépett akcióba, az épületen belül, hiszen az áldozat kulcsa nincsen meg. Nem. Ravenson kulcsa ott volt Mike-nál. Eltette. Tehát tudni fogják, hogy Ravenson beengedte az illetőt, aki már figyelhette egy ideje. Igen. Minden nyom egy leszámolásra utal. Ezek szerint, ha nem jutnak el a megbízójához, akkor valószínűleg őhozzá sem fognak eljutni, és csinálhatja tovább. Míg be nem fejezi. De vajon mikor fogja befejezni? Mikor hagyja majd abba? A sírban? Az már nincs messze.

Keresett egy csendes kis zugot, és elégette Billy fényképét. Meg kellett semmisítenie a bizonyítékot, amellett pedig úgysincs már szüksége rá, hacsak nem akar rosszakat álmodni, ha egyszer sikerül végre rendesen kipihennie magát… Tegnap aludt. Négy órát, körülbelül, miután behúzódott egy buszmegállóba az eső elől. Azt azonban nem mondhatta el magáról, hogy kipihent volt. Másnap ismét munkanap, megpróbálja azt a környéket kifogni, ahol Higgs lakik, hogy leegyszerűsítse a dolgot. Két gyermeke és felesége gyászolja Bill Ravenson-t.

9.

- Betty! – szólt Mike, mikor szembetalálkozott a nővel. Nem volt véletlen. Mindketten ugyanoda siettek, bár ezt mind a ketten tagadták is volna. A Szökőkút széléhez, ahol láthatják egymást.
- Michael! – meglepetten a nő.
- Én… de jó, hogy látlak. Mondd csak, sietsz valahova?
- Hát, nem… nem, de az igazat megvallva, tudod…
- Szeretném, ha együtt ebédelnénk. Na nem valami díszes, előkelő étteremben, ami több csillaggal van jelölve, mint amennyi az égen van… csak valami egyszerű, gyorskajáldában.
- Oda szívesen. Most nincs semmi különösebb dolgom. Mehetünk.
Nem tartott sokáig helyet találni. Betty nézett ki egyet, ő jártasabb volt az itteni lehetőségekben.
- Csak egy kávét kérek, tej nélkül, sok cukorral. – mondta Mike a pultnál.
- Te nem változtál. Még mindig úgy iszod, hogy megálljon benne a kanál. Miért nem eszel valamit?
- Nem, nem vagyok éhes. Talán csak egy kis krumplit, elcsipegetni. Te mit kérsz? – kérdezte, de valójában lassan két napja nem evett. Nem örült az étteremnek, de ő szúrta el, hogy ilyen helyre jöttek.
- Krumplit. És egy sima hamburgert.
- És inni?
- Kólát. Abban is van koffein, nem igaz? – viccelődött Betty, és már nyúlt a pénztárcájáért.

- Mit csinálsz? – fogta meg a lány karját, hogy odafigyeljen, majd újból megkérdezte:
- Mit csinálsz? Én fizetek. Ez a legkevesebb, régen mindig meghívattam magam. – ha ezt nem teszi hozzá a végén, talán tovább erősködött volna a nő, de így inkább csak elmosolyodott, és megadta magát.
- Egy-két perc múlva megkapták, amit rendeltek, és leültek egy asztalhoz. Nem volt teltház, errefelé nem járnak annyian. Vagy ha mégis, nem töltik ott az idejüket, inkább hazaviszik, amit megvettek.
- Rég nem ettem ilyet. Mármint nem szoktam ide járni.
- Hát persze, akinek saját cukrászata van, az elég édesszájú lehet ahhoz, hogy ne szoruljon rá a más termékére, csak mindig a torta, a süti, meg a többi…
- Igen. Ha láttad volna… ha látnád, hogy mik készülnek ott…
- Egyszer talán fogom. Talán. És mi van a többiekkel? Tartod még valakivel a kapcsolatot az osztályból?

- Nem, nem mondhatnám. Visszavonultam, hogy a magam kis életét éljem, és maximálisan kizártam mindenkit belőle, akit volt elég időm annak idején megismerni.
- Vagy más zárt ki téged.
- Igen. Vagy más engem. De arra gondolom megvolt az oka.
- És, milyen?
- Mármint mi? – kérdezte Betty meglepődve a kérdésen.
- Hát a hamburger. Meg a krumpli. Ízlik?
- Hogyne. Persze. Kóstold meg.
- Nem, köszi, megelégszem a krumplival. Mit szólsz, hogy átkeresztelték?
- Átkeresztelték? Le lennék maradva?
- Hát ezt eddig Francia Krumplinak hívták, legalábbis ez volt az elterjedtebb neve. Egy ideje pedig Szabadság Krumpli, mivel volt egy kis afférunk a Franciákkal.
- Érdekes. Ezek nem a nyomozásaid során derülnek ki, ugye?
- Nem, néha nézek híradót. – próbált mosolyt csalni a nő arcára, de fejében bevillant az újságcikk, és az, amiről a cikket írták. Megpróbálta elhessegetni a képeket.
- Hehe. Te jó ég, a szemeid… mennyit alszol te?
- Á, nem túl sokat, nem túl keveset. Azért kell a kávé.
- Ha ezzel végeztünk, átjössz hozzám, és ledőlsz egy kicsit, oké? Egy kávétól még nem leszel jobban.
- Nem, minden oké lesz, hidd el. Beszéljünk másról.
- Felőlem… arról beszélünk, amiről csak akarsz, de ha itt végeztünk, átjössz és nincs vita. Értem?
- Igen. Kösz.

- Ne köszönd. Nincs mit. Most már beszélhetünk másról. – mosolygott Betty. Nem akart ő semmit ettől a kialvatlan, mosdatlan pasastól, aki egykoron a szerelme volt. Legalábbis most nem akart, csak megmutatni, hogy az ő keze alatt van az irányítás.
Mikor végeztek, hazamentek, Betty-hez. Mike az alvás előtt lezuhanyozott. A nő nézte a homályosított üvegen keresztül a körvonalazódott férfialakot. Arra gondolt: milyen régóta nem nézett már zuhanyozni férfit. Az igazira várt, akiről tudta, hogy már a kezében volt, de azt nem tudta, hogy később vissza is jön. Ebben a házban még nem is volt pasija. Durva gondolatok jutottak az eszébe, amikre jobb volt nem gondolni, ha ésszerűen akart továbbra is cselekedni. Iszonyúan félt. Félt, hogy megint elmegy, és itt hagyja, ugyanakkor talán neki kellett volna elküldenie a fenébe, csak hát akkor mi lenne? Nagy üresség újra. Ezt nem akarta. Nagyon magányos volt, egyedül abban a házban, és egyedül az életében. Csak egy macskája volt, ami szörnyen kevésnek tűnt ott, akkor. A férfi, miután kijött a zuhanyzóból körbement a lakásba, csak körülnézett, hogy hol lakik Betty, milyen az egész belülről, és látta, hogy a nő már feküdt az ágyban, aludt. Neki is fárasztó napja lehetett még korábban. Megfordult, és visszament a nappaliba. Ledőlt a díványra, és ő is aludt. Túl kényelmes volt az a hely ahhoz, hogy órákig forgolódjon rajta. És nagyon fáradt volt. Betty a hálószobában támaszkodott kezeire, és Michael-t nézte. Természetes volt, hogy oda fekszik majd. Tudta, hogy mégis jól járt el. Inkább pihen ő is egy kicsit. Este már csak nem akar hazamenni, ha felébredt. Ő készít neki vacsorát, és nagyszerűen ellesznek majd. Önfeledt jókedvvel fogják eltölteni az egész estét.

10.

A nő kinyitotta a szemét, és a férfit látta, ahogy az, a cuccait gyűjti maga mellé, és kissé sietve igyekszik felöltözni. Elég homályos volt a kép, de aztán kitisztult, és a felismerés ijedtséggel töltötte el őt. Mike menni készült. Felült az ágyban, és figyelte a férfit, aki aztán észrevette, hogy Betty már nem alszik.
- Én… sajnálom, de azt hiszem, nekem most mennem kell. – kezdett magyarázkodni.
A nő nem sietett oda, hogy átkarolja, és lerángassa róla a ruháit, hogy maradásra bírja. Szerette volna, de csak ült, és elviselte a csalódást. Ugyanolyan nemtörődömnek látta barátját, mint azelőtt, és úgy érezte: valami ismét összetört benne. Mike nem állt meg, felhúzta végül zoknijait is, és a cipőt, majd a kabátot.
- Jó lenne maradni… - kezdte Michael.
- Akkor maradj. – szakította félbe a nő.
- Nem lehet. Most nem. Nekem még van egy elintézetlen dolgom, és át kell futtatnom a fejemben azt, ami kettőnk közt van.
- Értem. – válaszolt keserű csalódottsággal Betty, és lesütötte a tekintetét.
Mike végül becsapta az ajtót, és mire a nő felnézett, ő már nem volt ott. Megint üres lett a ház, és Betty is szörnyen becsapva érezte magát. Mit kéne tennie? Lehet, hogy újra végig lesz rángatva ezen a kétes kapcsolaton, és ez volt az, amit ő utoljára akart. Visszafeküdt, és megpróbált aludni, mert már erősen sírt.

Folyt. köv.