Hibák

Az asztal közepén égő gyertya fénye, átvilágítva a kristálypohárba öntött vörösboron, sejtelmes fénybe vonja arcod, és mosolyod. Mosolyogsz. Én is mosolygok – vissza rád, és apró baklövésemen, hogy magamra vállaltam a vacsora elkészítését. Lehet, hogy még odaégve, és teljesen elrontva is jobb lett volna, mint ez a kínai étel. De már nem tudjuk meg.

A rádióban lassú szám szól. A kedvenced. Zavartan felállok, és a kezem nyújtom - "gyere, táncoljunk". Kezed a tenyerembe csúsztatod, és elkísérlek pár lépéssel arrébb: a "táncparkettig". Átölelem a derekad, és magamhoz húzlak. Finoman átkulcsolod karjaid a nyakam fölött, és vállamra borulsz. Egy csöppet remegek. Sohasem tudtam táncolni, és bár végtelennek tűnik ez a pillanat, félek, most sem fogok megtanulni, hiába fogsz karjaidban - felszisszensz. Ugye nem a lábadra léptem?

Az ágyak meg vannak vetve. Szépen, ránc nélkül lehúzva. A paplan sötétkék, rajta apró, világos elefántokkal. Emlékszem, régen hogy szeretted. "Már nem vagyunk gyerekek" - hallom tőled, csöppnyi gúnnyal hangodban. "De vannak persze, akik nem változnak" - suttogod mosolyogva, majd finoman a homlokomra csapsz, így löksz hátra, az ágyra. Rám mászol, és megcsókolsz, majd eltűnünk a mély dunnák alatt.

A nap lágyan besüt az ablakon. Meztelenül ébredek, a takaróm a földre rúgva. A franciaágy a te oldaladon meg van vetve. Szépen, ránc nélkül lehúzva. Kikelek az ágyból, és a konyhába sétálok. Az asztalon croissant, mellette bögre. Felemelem, hogy beleharapjak - kő kemény, s a száraz morzsák ezrei hullnak róla az asztalra, s a bögre már rég elfeledett tartalmába.
Elmosolyodok, és megcsóválom a fejem.

Odasétálok a falon lógó naptárhoz, és letépek még egy lapot. Pár percig az ujjaim közt tartom, majd ledobom a földre, a többi közé.

Már egy hete, hogy elmentél.