Történetek

Egy novemberi napon kezdődött… boldog voltam, hogy újra látlak, és hogy talán együtt, újra tudjuk kezdeni az életet… Egy csodálatos napot töltöttem veled, aminek végén, gyengéd csókkal búcsúztál. Este egy sms: „szeretlek”. Igen, ő az, aki kell nekem, mondtam magamban, és már írtam is vissza, remélve, hogy hamarosan újra találkozunk...

A szőke megdermedt, mintha hirtelen megfagyott volna nem mozdult. Végül a vámpír megparancsolta neki, hogy tegye szabaddá a nyakát. Mikor ez megtörtént odament a nőhöz és hátulról átölelte. Először csak félretolta a haját és puszilgatni kezdte a nyakát, majd a nyelvével végig nyalta a szőke ütőerét és szívogatni kezdte a bőrét...

Lassan ráeszmél Anne, hogy ez már nem is saját könnyei, záporeső áztatja a Világot, az Ég is együtt sír Anne-nel...
Homályos lesz a szeme előtt lebegő kép, most már távolodik.. és a távolsággal együtt fogynak el könnyei is.. Már csak Fényt lát.. Világosságot.. s egy arcot, egy ismerős arcot.. mely határtalan nyugalommal tölti el..

- Valakinek szüksége van rám. Valakinek biztos. – próbáltam meggyőzni magam. Érezni akartam, hogy valakinek örömet szerzek, hogy valaki átölel. Talán soha nem fogom igazán érezni. Azt akarom, hogy mindig érezhessem azt a bizsergető érzést, ami a boldogsággal jár. Távol akarok lenni a rossztól, a hangoktól, mindentől, ami bánt...

Lassanként éreztem az álom ólomcsizmáit a szememen és a pilláim titkos kódként zárták le a szemhéjamat... Aztán szépen, lassan, nyugodtan elaludtam.
Álmomban is vele voltam. Ott ültem mellette, néztük a holdfényt és fogta a kezem...

- A csók akkor nem jelentett semmit… - folytatta Micha, Soulness figyelmesen hallgatta. Nem gyújtottak fel lámpát, kettesben ültek a hajnali pislákoló fények uralma alatt. –Most más a helyzet… De én… Azt se tudom elmondani, hogy mit érzek… az egész akkor kezdődött, amikor egyedül voltál… annyira kiszolgáltatott voltál a sorsnak, vagyis annak látszottál… És hozzám menekültél… engem ez meghatott, és segítettem neked, amennyire csak tudtam… Én még lányt soha nem öleltem, és soha nem vigasztaltam...

- Mégis, mire kíváncsi? – kérdeztem félszegen. Még soha nem osztottam meg emlékeimet más halhatatlanokkal.
- Az élettörténetére. Többet élt még nálam is, és kutatásaim alapján, melyeket már két évszázada végzek, maga a legidősebb, öröklétű élőlény a világ festővásznán...

Ülök a monitor előtt. Mereven bámulom. Most már tudom mi a félelem.
Először csak a hangok voltak. Vijjogva csaptak le, hogy vércseként tépjenek ki darabot a görcsbe rándult gyomromból. Nem maradt más utánuk csak a csend, a dermedtség. Azt mondták, én hangokkal jelenítem meg a világot. Van neki neve, de nem jut eszembe. Azt ám senki nem mondta, hogy az „igazság-algoritmus” rosszra cserélődött bennem. Amely megmondja, hogy EZ, a valóság szigorú határvonala, AMAZ, meg a képzelet szeretem-elmosódott...

- Mia, te gyereket vársz… - kezdte Soulness ismét komolyan.
- Igen… Értem már mit akarsz… - Miának egy kicsit fájt ez a mondat. Nem ő a fontos hanem a gyerek, Soulness nem a szerelemért marasztalta hanem a gyerekért.
- Nem, nem érted… De talán ez így van rendjén…
- Nincs semmi sem rendjén… Azt hittem kibékültünk… Vagyis eddig úgy tűnt!

Március vége felé már javában zajlik természet nagy színpadán a madárvonulás című megszámlálhatatlan számú főszereplős jelenet, melyre jegyet váltottunk, méghozzá az első sorba. A levegő országútjai zsúfolásig megteltek és érkeztek haza a telet Afrikában átvészelő tollas barátaink. Február végén, március elején felbukkant már a barázdabillegető, de jöttek sorba rozsdafarkúék, énekes rigóék és a gólyáink is. A természetbarátok ilyenkor túlfűtött lelkesedéssel lépnek az erdő világába, hogy...