A futó

Quinn Doyle, 20 éves, magányos lény egy nagyváros hétköznapjaiban. Félálomban fekszik a kanapén, döntésképtelenül. Lelkiismerete őrködik felette, nem hagyja visszaaludni. Álmodik, már ha álomnak lehet nevezni azt a képzelgést, amelyben önmagát látja feküdni bénultan. Mr. Doyle-nak, ahogy az általa utált személyek szólítják, évek óta megszabják mikor, és mit csináljon, az ébresztőóráját is ők állították be hajnali 4 óra 00-ra. Fel kell kelnie, tudja ő is pontosan, meg is teszi hamarosan, de nem minden áldozat nélkül. Erőt vesz magán, viszonylag gyorsan felöltözik, magához veszi szokásos koffeinadagját, a fürdőszobába támolyog, arcot mos, de a villanyt nem kapcsolja fel. Nem az erős fénytől riad vissza. Utálja meglátni magát a tükörben, ki nem állhatja azt a fazont. Nincs összefüggésben a külsejével, egyáltalán nincs. Quinn Doyle, a fiatal, jó fizikumú manhattaniek sorát gyarapítja.

Ha nem számítjuk az állandó borostát az arcán, és a fancsali ábrázatát, még jóképűnek is lehetne nevezni minden kétséget kizárólag. Ilyesmin ő nem gondolkodik, csak teszi a dolgát, kilép belvárosi lakásának ajtaján, hogy ismét szembenézzen egy sokadik rá váró 24 órával.

Nem zárja be a bejárati ajtót. Titkon abban reménykedik, hogy valami szerencsétlen félnótás kirabolja lakását és elviszi mindenét amilye maradt, a számára értéktelen vagyontárgyakat. Ezek maradtak neki, miután a hölgy elhagyta őt. Nem viselte meg Mr. Doyle-t, hiszen számított rá, mindketten mást szerettek. A lány azt a fiút szerette, akit öt éve ismert meg, aki szerette őt, és akit ő is szeretett, amikor még nem volt semmi sem, ami habokat kavart volna kettejük kapcsolatának forrásában. A fiúba pedig beleverték az összes olyan tulajdonságát, amivel a lehető legkevésbé tudja magát egy emberi teremtményhez hasonlítani. De ez a nap sem hozza el a változás szelét, úgy tűnik, ezért nem is tétovázik, elindul.

Gyalog jár, szokás szerint, pedig van autója, igaz, azt sem ő akarta. Egyszer bekopogott hozzá egy öltönyös, kopaszodó ügynök, rendkívül meggyőző mosollyal az arcán, elkezdett beszélni eredményekről, teljesítményről, büszkeségről, szponzorálásról és arról, hogy a cég, amit képvisel, milyen kiváló sportkocsikat gyárt. Mire Mr. Doyle észbekapott, a ház előtt parkolt a gyönyörű autó, hála a nagylelkű pénzéhes szponzoroknak.

20 perc séta, páran megnézik maguknak az utcán, ő pedig üres tekintettel néz előre, és a lehető legkevesebb tevékenységet engedélyezi agysejtjeinek. Útközben párszor összeszorul a szíve, meg is torpan egy pillanatra, de erőt vesz magán, továbbhalad, majd belép a 63. és 49. utca sarkán épült sportpályára. Teljesen átlagos képet mutat számára ezúttal is, mint mindig. Összemosódnak a képek, csak egy-egy motívumot lát. Barna a fű és szürke a salak. Lámpaoszlop világít bántó fénnyel a hajnali ködben. Belép, megcsapja arcát a hideg szél. Amint elgondolkodna rajta, mit keres ő itt, akadna egy saját elképzelése akármivel kapcsolatban, földbe döngöli diktátorainak egyike, Mr. Roberts, az edzője.

Quinn Doyle, 20 éves, tehetséges sportoló, a 400 méteres síkfutás bajnokjelöltje, legalábbis ahogy cikkeznek róla. Az amerikai sikerszéria egy képviselője, melynek egyik eleme az ismertség és a komoly elvárások. Szó se róla, a fiatalember mindent megérdemel. 18 éves korában figyeltek fel rá, amikor vészesen megközelítette a 400 méter országos csúcsát. Pedig ő ezt sem akarta, de ez most igazán mellékes. Hiszen túl éretlen ahhoz, hogy saját maga irányítsa a sorsát, és különben is, úgysem ért hozzá. Az apja ellenben tökéletesen. Ha ő nincs, Mr. Doyle valószínűleg most egyetemre járna, és eszébe sem jutna minden nap hajnalban kelni azért, hogy loholjon a vakvilágba. A családjában mindenki sportolt, és mindenki vitte valamire, neki sem adatott meg a lehetőség, hogy válasszon. 21. századi kényszerházasság a futócipővel. „Íme, az Ember”.

Ismerős hang köszönti, a Mr. Roberts hangja, vagy ahogy ő szólítja: Mester.
Immáron 8 éve egyengeti karrierjét a fiatal Mr. Doylenak, a lehető legnagyobb hatásfokkal. Nem egy tökéletes sportoló került már ki kemény kezei közül, és valószínűleg Mr. Doyle, az utolsó reménye, hogy világklasszist gyártson. Szinte az apja lehetne, olyan régóta ismeri, és mégse tud semmit róla. Ha megkérnék, hogy írja le a jellemét, egész biztos nem arról beszélne, hogy mik a jó tulajdonságai, milyen a humorérzéke, vagy milyen lányok az esetei. Eleve kizárt. A válasz sokkal inkább lenne számokkal leírható, mint: 2 éve, még 56. 4 másodperc alatt futotta le a távot, viszont hála a kitartó munkának, idén már 51. 02 másodperc az eredmény. Éljen. Mr. Roberts betessékeli az öltözőbe a leendő bajnokot, és szokása szerint, elmarasztalja a gyenge teljesítményéért, ezzel ösztönözve keményebb munkára, tegyük hozzá teljes sikerrel. Mr. Doyle lelkiismeretes ember, kötelességtudó, ezek az előnyös tulajdonságai maradtak látható közelségben, miután diktátorai megtanították rá, hogy soha semmivel ne legyen elégedett, és ne örüljön semminek se, ugyanis az elbizakodottság sikertelenséget szül, ami persze senkinek sem lenne előnyös.

4: 30, az ördögi körök origója. A szokásos, ijesztő és megszokott futás. A Mester különösen vaskézzel dirigálja a fiú mozdulatait az utóbbi időben, nem csoda, hiszen érzi, hogy eljött az ő ideje, előbb az országos bajnokság, az olimpia, a Mount Everest, a világűr. Hála neki, és a Manhattan Times-nak, Quinn Doyle, már nemcsak 20 éves, szürke hétköznapi fiatal, hanem az olimpiabajnoki cím legfőbb várományosa. Amikor Mr. Doyle először szembesült jövőjével, amelyet már rég elkönyveltek neki, hihetetlen haragot érzett. Érezte, hogy nincs akaratereje. Tehetetlen. De nem roppant össze, mert azt nem volt szabad. Idegroncsból nem lehet bajnok, márpedig ő meg fogja csinálni. Hiszen ő imád futni, az apja is megmondta.

Az időeredmények javultak ugyan, de a harag egyre gyűlt és gyűlik benne, de ezt még ő sem akarja észre venni. A szíve viszont egyre gyakrabban szorul össze, de ezt sem látja, csak a célszalagot. Mindenki érzi, hogy meg fogja csinálni, ő is érzi, és ettől még jobban elkomorodik. Tudja, hogyha nyer, akkor nincs visszaút, márpedig győzni fog. Ezért szurkol egy család, egy város, egy ország. Ő csak figyel a startpisztoly hangjára. Óriási hanghullám, dobhártya szinte kiszakad, pulzus az egekben, szív szorul, egy szempillantás és már teljes sebességgel pörög. Fél távnál már nem lát, de fut. Nem érheti meglepetés. Ha nem gondolkodik, és nem hagyja eluralkodni magán a depressziót és a szorongást, akkor gyerekjáték.

Megtörténik ezúttal, is mint mindig, Mr. Doyle ismét gyorsabb. Az edzője elégedett, ő is. Annyian mosolyognak körülötte, hogy ő is megereszt egy permanens mosolyt.
Pár nap van hátra a versenyig, és ő már alig bírja. Nincs köze a 400 méterhez, aggodalomra semmi oka. Lelkiismeret-furdalás, ez a diagnózis. Nem akarja lefutni. Nem tudatosul benne, csak érzi. Elmondja az apjának, akitől kap egy pofont és egy maratoni hosszúságú üvöltözést, így nem maradt más hátra, győznek a diktátorok és az önkényuralom. Futni fog, ezt akarja.

Vágás. Tele a nézőtér. Rengetegen szurkolnak neki, de senkit nem ismer, utálja őket.
Ő csak gyökereket akart, amibe kapaszkodhat, hát kapott egy egész hadsereget, akik mind az ő idegrendszere ellen vonultak fel. Pár csepp izzadtság, felállnak a startvonalnál. Az oly sokszor begyakorolt mozdulat most is gépiesen működik. Nem néz ellenfeleire, szeme sarkából csak annyit lát, hogy valószínűleg fekete bőrűek. Várja a pisztolyhangot, de csak a hangosbemondó szólal meg, és bemondják a nevét, Quinn Doyle. Nem hallja. Apja és az edzője, pár rokona üvöltözik, hasztalan. Ő csak vár.

Pisztolylövés. Valami baj van. Átszakadhatott a dobhártyája, mert megváltozott a külvilág. Nem hall valóban semmit, csak a szíve dobogását. Elindul, kicsit késve de elindul. Az edzője káromkodik. Összeszedi magát és behozza a többieket. De valami baj van, valami nem stimmel, nem a tervek szerint alakul. Gondolkodik, hideg fejjel, habár a pulzusa soha nem látott magasságokban. Fél távnál jár, és már vezet. Gondolatai olyan gyorsan suhannak át az agyán, hogy még a lábát is lehagyják, azokkal futnak versenyt. Utálja az egészet, csak ez jár a fejében. Már látja a kék szalagot, de nem akarja átszakítani. Már késő. Quinn Doyle, 20 éves, a 400 méteres síkfutás olimpiai bajnoka, új világcsúcstartó. Nem. Forradalmat indít, reménytelenül. 100 méter van hátra. Képtelen nemet mondani, képtelen saját sorsát a kezébe venni, képtelen szembenézni több ezer emberrel, képtelen a boldog életre.

De most megváltoztat mindent, majd ő megmutatja. Pár méterrel a célszalag előtt elhullajtja az utolsó izzadtságcseppet. A szíve vízcsepp méretűre zsugorodik, megfagy és felforrósodik a teste egyszerre, és elterül a salakon. Odaszaladnak családtagjai. Apja életébe először és utoljára ejt talán fia helyett is könnyeket, és először szólítja keresztnevén.
Quinn Doyle, 22 éves, egyetemi hallgató, boldog ember.
Saint.Just