Érzékek az érzéketlenségben - V.

- Édesem, biztos vagy benne, hogy eléggé felfűthető az a ház? - kérdezte Edgar a vezetőülésről. Ügyesen vette a kanyarokat a meredek szerpentineken, a terepjáró tökéletesen tapadt az útra.
- Biztosan, a nővérem megmondta! - mosolygott Angela a férjére. Hátrafordult, megigazította a gyerekülésben szunyókáló kislány ruháját, megsimogatta alvó arcocskáját. - Gyönyörű vidéki ház, széles verandával, a tó fölött. Ilyenkor ugyan tele van minden hóval, de széles kandallói vannak, és remek a szigetelése!

- Kellemes két hét lesz, ezek szerint. - mosolygott Edgar. Erősen kémlelte a sötét utat, az ablaktörlő lapátok minden húzásnál jelentős mennyiségű havat tüntettek el a szélvédőről. - A kis faluban bevásárolhatunk a hegy lábánál. Nagyszerű lesz, szerintem. - mosolygott Edgar a feleségére. - July nagyon fogja élvezni a hóesést!
- Biztosan, imádja a havat! - kacagott fel derűsen Angela. Hosszú, aranyszínű haját hátravetette, kényelmesen elnyújtózott az anyósülésen.
Időközben a kislány felébredt. Álmosan pislogott a szüleire, mindkettejük arca derűs volt a cudar idő ellenére. Érezte a szeretetet a levegőben, a melegséget és a biztonságot, otthonosnak érezte a terepjáró hátsó ülését. Hatalmas kék szemeit pufók, kipirult kis orcája még inkább kiemelte. Óriásit ásított, szendergő hangon, mire édesanyja hátrafordult, és megsimogatta a haját. Mosolygott rá, megfogta a kezét és arra is puszit adott. A kislány felkacagott, boldog volt, áthatotta a szeretet.

Az autó hirtelen meginogott. Angela ijedten férjére tekintett.
- Kissé csúszósak az utak. - szólt Edgar eltűnődő arccal. - Talán nem kellett volna elindulni!
- Te is láttad az időjárás-jelentést! Híre se volt hegyi viharnak! - beharapott ajakkal a szélvédő mögött suhanó hózáporba nézett. Lenézett a meredek sziklafalon, melyen haladtak, de jobbnak látta, ha nem figyel a mélységre, ezért inkább hátrafordult a kislányához, és játszani kezdett vele. A baba kacagott, vihorászott, élvezte a játékot.
Angela arca ledermedt, mikor a kocsi ismét meginogott. Kislánya arcán látta a közeledő autó fényét, a gyermek pupillái hatalmasra, mintegy rémültre tágultak. Az autó ismét megcsúszott, vészesen, veszedelmesen közelítve a sziklaszegélyhez.
- Úristen! - meredt Edgar a szemközti autóra. Nem tudott elfordulni semerre, egyre csak a dudaszót hallotta.

Angela a fény felé kapta a fejét, és felsikoltott.
A kislány hallotta édesanyja kétségbeesett sikítását, de nem látta már az éles fénytől. Éktelen robaj támadt, a kocsi rázkódott, hánykódott, behorpadt, s végül a kislány elájult elviselhetetlen fájdalmában…
July sikoltva ébredt fel éjjel. Teste verejtékben fürdött, szeméből könnyek potyogtak. Ugyanúgy sajgott a válla, ugyanúgy, mintha csak most történt volna… Megtapogatta a kulcscsontját, s nagy nehezen visszavergődött álmai szakadékából, vissza az ágyába, vissza a valóságba. Szörnyen ijedtnek és keservesnek érezte magát. Kitámolygott az ágyból, és bement a fürdőszobába. Megmosta az arcát hideg vízzel, majd belenézett tükörképe fáradt szemeibe. Félrehúzta a trikója pántját, megvizsgálva a válla és a mellkasa közötti vékony csontot. Mélyzöld zúzódást látott rajta, fájt is kegyetlenül.
Elkeseredett sóhajtással térdre rogyott a mosdókagyló alatt, a küszöbön, és sírni kezdett. Ismét látta őket. Meghaltak előtte, a szeme láttára, újra és újra, és addig fogja látni őket, míg bele nem őrül.

A balesetben ő eltörte a kulcscsontját, miután rápréselődött a vállára az első ülés. Édesanyja és édesapja halálsikolyai a fejében zengtek, de csak az utolsó riadalmat láthatta, majd végképp eltakart mindent a fényár.
Lekuporodott a padlóra, és tovább zokogott. Kínzó fájdalmat érzett a lelkében, melyet csak az érthet, aki elveszti a szüleit. Miért pont vele? Miért pont akkor? Miért?
Hirtelen dörrenéssel kivágódott a szobaajtó, és berontott rajta Alex. Amint belépett, látta, July nincs a szobájában, és azonnal a fürdőszoba felé indult, ahol a padlón zokogva találta.
- July! - ölelte át a lányt aggódva. - Jól vagy?

July tagadólag megrázta a fejét, és tovább sírt. Alex megérezte, hogy baj van, feljött érte. Két karjába fogta a lányt, és visszavitte az ágyba, bebújt mellé, majd mindkettőjüket betakarta. July a vállán sírt még sokáig, ő simogatta a haját, törölte a könnyeit, csitította háborgó lelkét. Nagysokára a lány elaludt, miközben átölelte Alex derekát, s a férfi abban a biztos tudatban követte az álmok útján, hogy ma már nem lesz semmi baj.
July hajnalban felriadt, ismét rémálmai voltak, immár a kórházban eltöltött idejéről. Homályos részletek csupán, az altatások, a fájdalom és a nyugtatók miatt, de kristálytisztán hallotta a lélegeztető gép hangját.

Alex már nem volt mellette, nem kockáztathatta, hogy észrevegyék, amint kilép July szobájából hajnalok hajnalán egy szál pizsamanadrágban. July maga is elképzelte a szituációt, miként osztálytársnője, vagy épp edzőtermi csoporttársa kiballag a szobájából álmosan, és a hőn áhított férfiú, az isten, az Adonisz, a konditanár Montgomery kilép egy diáklány szobájából. Két gondolat fel is merülne: az egyik, hogy ráveti magát a félmeztelen, szívdöglesztő kiszemeltre, a másik, miután feltápászkodott, beront a diáktársnője szobájába, és pépesre püföli azt egy nagypárnával, vagy - ne adj isten! - egy útba eső székkel.
Julynak viszont semmi kedve nem volt szétveretnie magát, épp elég volt a tudat, hogy beválasztották az iskolai különítménybe, ahol valódi rúgásokat és ütéseket tapasztalt. Széklábbal a gyomrában nem biztos, hogy olyan ügyesen mozgott volna a küzdőtéren…
Így hát Alex sötétedés után jött, pitymallat előtt ment. Vagy épp maradt a saját szobájában, de még a látszatja sem merülhetett fel, hogy nyolc hónapja együtt vannak Julyval.

Bement a fürdőbe, lezuhanyozott, farmert, trikót és kapucnis melegítőt vett. Tavaszodott, az iskola fényárban és virágillat-felhőben úszott, a hangulat vidám volt, megnyílt az új lovarda és a fáradt diákok végre kiülhettek a szabad levegőre, a hatalmas tölgyfák, füzek és fenyők alá. Ott írtak házi dolgozatot, leckét, leveleket az otthon maradottaknak, vagy épp némely lírai lelkű a kisregényébe merített a természet adta szépségekből. Piknikek folytak, nem volt veszekedés, a hatalmas parkban idilli volt a hangulat.

July kilépett a friss levegőre az iskola hátsó kapuján át, mélyet szippantott a bódító illatokból, majd egy szusszanással lemondott róluk, és a lovarda felé vette az irányt. Ott ugyanis várt rá egy daliás férfiú…
Fekete gyémántként tündöklő szőre, hosszú, dús sörénye, hullámos, majdnem földig érő farkszőre volt a kiszemeltnek, izmai csak úgy dudorodtak, erős volt és legyőzhetetlen.
- Üdvözöllek, Sir Lancelot! - kiáltott fel boldogan July, mikor meglátta a karámban vágtató éjfekete paripát. Gyönyörködött benne, fényes szőre milliónyi szikrával verte vissza a napsugarakat. A lány hangjára felkapta a fejét, majd a kerítéshez vágtatott. Odabújt July vállához, hiányzott neki.
- Hogy van a mi dicső lovagunk? - simogatta meg July mosolyogva Lancelot nyakát, fejét, sörényét. Elsimította a hosszú szőrt a paripa homlokából, mely által látni lehetett hófehér szív alakú foltját mélyen ülő szemei fölött. Bármennyire szeretetteljes állat is volt Lancelot, Julyn kívül alig mutatta meg valakinek. Senki nem ült meg a hátán, mindenkit ledobott, még maga July is félt megkockáztatni a hátas meglovagolását.
- Erős ló vagy, paripa! Buknak rád a csajok! - mosolygott July, mire Lancelot megnyalogatta a füle tövét. July felnevetett. - Te vagy a kedvencem, neked mindent elmondhatok, és nem szájalsz vissza!

Lancelot nyerítést hallatott, July nevetett. Végigsimogatta az állatot, megölelgette a nyakát, barátságosan megpaskolta a hátát.
Reggeli előtt bement a mosdóba, és alaposan lecsutakolta a kezét és a karját, majd elindult a Márvány-terembe.
- Napsugaras jó reggelt! - vágta hátba July a falatozó Gordont. Gordon kigúvadt szemmel kiköpte a szendvicsfalatot és szakadatlan köhögésbe, krákogásba kezdett. - Rosszat mondtam?
- Ha nagyobbat ütöttél volna, legalább megfullad. - kenegette Summer a kenyerét. - De így sajna túléli, és tovább "élvezhetem" a társaságát.
- Milyen jólelkűek vagytok, ti lányok! - lehelte Gordon szürkészöld arccal.
- Tudod, hogy szeretünk! - vágta még egyszer hátba July, de Gordon elővigyázatos volt, megállította az ütés előtt a bögréjét. Vesztére, mert a langyos kakaó kiloccsant, fele az asztalra, fele az arcára.

- Miért bántasz, te csaj?! - hörrent fel Gordon.
- Miért? Te nem raktál pókot a cipőmbe!?
- Az más volt, nem lehetett belehalni!
- Dehogynem! Mentem szívrohamban!
- Az gyors, és nem jár akkora fájdalommal. Ellenben a fulladás…
- Méltó hozzád. Alattomos…
Gordon összehúzta a szemét. Ha harc, hát legyen harc!
- Majd adok én neked! Tudom, hogy rühelled a kígyókat is!
- Igaz, de nem ijedek meg tőlük.
- Akkor mérges kígyót rakok a csukádba, szép nagy méregfogakkal!
- Kizárt, te nem férsz bele! - July nyugodtan kortyolt a teájába. Egy-null neki.

Gordon sértődötten falatozta a reggelijét, elvetemült, harcra kész pillantásokkal illetve a két nevető lányt. Való igaz, hogy az április elseje kissé durvára sikeredett, na de azért mindennek van határa, már több mint hét órája másodika van!
Újabb támadásba lendült.
- Ha olyan éles lenne a nyelved, mint amennyire az eszed, néma maradnál!
- Ha fele annyit gondolkodnál, mint amennyit szájalsz, nem lenne gondod a csajokkal!
- Csak veled van bajom.
- Meg Summerrel, Maggie-vel, Gratie-vel, Mariával, Lindával…
- Jó, elég! Velük járni akartam!
- Mert már nem akarsz? - húzta fel a szemöldökét July.
- De, de…
- Na, ugye, hogy gondod van!
- Áááá, July, hagyd már abba!!! - fakadt ki Gordon. - Ennyire berágtál a pók miatt!?
- Be ám! Magamra öltöttem a Ludas Matyi jelmezemet.
- De ez már több mint tripla szívatás!
- Mert a triplát is triplázom. Nem szabadulsz tőlem, egy merő szenvedés lesz a következő heted! - vigyorgott rá July a pohara mögül, majd kinyújtotta a karját és megborzolta Gordon égnek meredő hipófehér haját. - Azért szeretlek!
- Én is megfojtanálak.
- Helyes.

Summer szép csendesen félholtra nevette magát mellettük, de erre a látványra már Alex is megjelent. July megszelídült a látványától, olyan nyugalom áradt belőle. Átható pillantást váltottak, majd Alex helyet foglalt velük szemben.
- Jó reggelt! Hogy aludtatok? - a kérdést inkább Julynak szegezte.
- Khm…tűrhetően. - szólt kurtán July.
- Jól. - így Summer.
- Vacakuuuul! - jajongott Gordon. - Summer beszappanozta a fürdőszobám padlóját!
Alex előtt lepergett a képsorozat, miként Gordon a jellegzetes kaján vigyorával törülközőben beballag a fürdőszobába, majd arra eszmél, hogy menekül alóla a talaj, és éktelen robajjal hanyatt vágódik. Képzeletben meg is számolta Gordon zúzódásait, amelyektől forgolódhatott éjszaka.
- Szép húzás! - kacsintott Alex Summerre, aki visszakacsintott, majd leutánozta Gordon vigyorát, és a fiúra sandított.
Mind jót nevettek szegény Gordonon, akinek elvörösödött arcától szinte világítani kezdett már-már fehér haja.
- Nem vicces. - motyogta.
- Dehogynem! - kuncogott derűsen July. - Csak azért nem nevetsz, mert te voltál az áldozat.
Ha mással történik, tuti kiröhögöd!

Gordonnal megegyeztek egy látszólagos békében, majd mind a négyen elindultak a park felé. A birtokot keskeny folyó szelte ketté, párhuzamosan az iskola vonalával, partján lusta, élénkzöld füzek lógatták lombjukat a hűs vízbe. Leheveredtek egy fa alá, rejtve a lomboktól, és hagyták végre magukat lazítani. Az elmúlt két hónapban nem akadt olyan hétvégéjük, amin pihenhettek volna.
- Mikor akarják bevetni az alakulatot? - kérdezte July miközben Alex hasára hajtotta a fejét.
- Talán egy vagy két héten belül. - szólt Alex, majd simogatni kezdte July napsugaras haját. - Még így is kockázatos elindítani a csapatokat, hiába tanultátok meg kezelni az erőtök nagy részét! Az emberek közt nem lennétek biztonságban, kész káosz van néhol.
- Tehát remekül döntöttem, mikor idejöttem. - állapította meg July. - Ez a világ legbékésebb pontja.
- És az is marad, ha mi kitartunk mellette. - szólt Summer. Kihúzta a hajából a hajtűt, majd rajzolgatni kezdett vele a földbe.
- Ide úgyse jutnának be. - Gordon hanyatt dőlt a fűben, fejjel a folyómedernek, s a vízbe lógatta a haja végét.
- Szerencsére mi olyan síkon vagyunk, amit nem tudnak megnyitni mások, akik nem az iskolába járnak. - szólt Alex. - Ez hál’ Istennek, így is fog maradni. Nem tudhatják meg, hogy honnan indítjuk a csapatainkat.

Elmerengtek mindannyian a látóhatár felé. Messze-messze csak a füves dombokat, erdőségeket, tavakat látták, a horizonton pedig sziporkázott az ezüstös derengés, mely a birtok határát jelölte. Senki nem tudta, merre vannak a kapuk, csupán a tanárok. Alex tudta, de nem mondhatta. Ha a diákok önfejűen ki-be járkálnának az iskola kapuin át, leleplezhetnék az átjárókat és annak végzetes következménye lenne. A tanárok nyitják a kapukat és kész. Ez a legbiztonságosabb.
Merengésükből az egyik Zanconi-fivér (naaagy lapátfülekkel) szakította őket félbe:
- Srácok, gyertek gyorsan, gáz van!
- Milyen gáz? - kapta fel a fejét July.
- Egy családot támadás ért. - szólt komoran, miközben beérte az öccse. - Valaki kinyitott egy ketrecet.

Egy emberként dermedtek meg. Ha valaki kinyitott egy ketrecet, akkor…
- Lidércek!? - nyögte Gordon. - Az nem lehet, nem szabadulhattak ki!
- Dehogynem! - bólintott a fiatalabb Zanconi. - Sokan megsérültek, vérfürdő van odakint! Az igazgató, Geleder, elrendelte a csapatok indítását. Nektek is indulni kell.
Lidércek… July rettegve hallgatta a szót, mióta csak tanult róluk. A lidérceket évszázadok óta a pokol ketreceiben tartják fogva, nem szabadulhatnak ki maguktól, minden bizonnyal vagy az őket záró erőtér gyengült, esetleg szűnt meg, vagy valaki kinyitotta nekik a cellát. Ha egy cella kinyílik, annak olyan súlyos következményei vannak, amely máris megesett: vérfürdő és káosz.

Tehát nincs mese, idő van. - sóhajtotta July magában. Erre várt, mióta bevették a csapatba, de nem gondolta volna, ennyire összeszorítja majd a lelkét a felelősség. Félt a kudarctól…de leginkább attól, hogy csalódnak benne, és felsül.
Visszarohantak az iskolába, megannyi meglepett szempártól kísérve. Maguk mögött hagyták a napsütötte kertet, hogy a félhomályos öltözőben felvegyék a sötét ruhákat. Bakancs, nadrág, pulóver. Mint a betörők…
- Meg kell keresnetek a lidérceket! - szólt az idősebb Zanconi. Komoran nézett végig rajtuk. - Lehet, hogy minden álmom volt bekerülni egy csapatba, de most nem lennék a helyetekben. A kapu abban a villában fog nyílni odaát, ahol a támadás történt. Ott nyílt meg a lidércek ketrece is. Ki kell hoznotok a polgármestert és a családját. Öten vannak. Két felnőtt, három gyerek. Nem szabad hibáznotok! - ismét végignézett a csoporton. - Sok sikert!

July visszakívánta magát tíz perccel azelőttre, hogy ott állt az iskolai csarnokban. Ezt a csarnokot sose használták, tulajdonképpen fogalma sem volt róla, miért építették az iskolához. De jelenleg ez nem is érdekelte, vissza akart menni a fa árnyékába. Tíz perce még a parkban volt, a vízparton, a barátaival, a szerelmével, most pedig…indulhat megöletni magát!
Gondolatmenete végén Alex kinyújtotta a karját, s mutatóujja végén piciny fény jelent meg. A csarnok szemközti fala halványodni kezdett, világosodni, addig, míg vakító fényár nem áradt belőle. Fényóceán, inkább.
July szája tátva maradt, társaié úgyszintén. A kapu ott örvénylett előttük, messze, mélyre veszően, szinte elvakítva őket.
- Induljunk. - szólt csendesen Alex. Valami volt a hangjában, ami óvatosságra intette őket. Ő már küzdött lidércekkel, de July és barátai még a közelükben sem jártak.

Egy emberként léptek a kapuhoz, melyből hajtépő szélvihar áradt. Hunyorogtak a fénytől és a széltől, majd egymásra néztek és megszorították egymás kezét. Mind a négyen eltűntek a fényárban, és ezután csak a fékeveszett örvénylés, zúgás maradt…
Mire July kinyitotta a szemét, már egy romos szobában találta magát. Méghogy romos…valami katasztrofális!!
Széttépett, véres ágynemű hevert a padlón, tollak szálltak mindenfelé, egy fésülködő tükör szanaszét tört, és a szobanövény földestől volt felborítva.
- Minden csupa vér! - nyüszített fel Summer.
- Légy erős! - fogta meg Gordon a kezét. - Fontos képesség az is, hogy elviseld, ha valami szörnyűt látsz! Most ideje kifejlesztened!
Bár kegyetlenül hangzott, de igaz volt. A hálószoba egy merő vér volt, biztosan megsérült, vagy ami valószínűbb: meghalt valaki.
Kiléptek a szobából és szétváltak. Alex megfogta July karját.
- Vigyázz magadra!
- Nem lesz baj, ígérem… - ígérte July. Bár oly biztos lett volna benne! Hiszen még életében nem csinált ilyet!

Maga mögött hagyta a barátait és Alexet, majd elindult lefelé a lépcsőn. Verekednie kell, küzdenie, mint eddig élete során. Kemény lány vagyok, megoldom! - gondolta. Míg lefelé tartott, fentről dörrenést, majd sikítást hallott. Megfagyott a lépcsőn, érezte, hogy vissza kell mennie, de nem tehette. Gyakorlaton mindig figyelmeztették őket: ők maguk is veszélybe kerülnének, ha visszamennek társaikért. Nem teheti meg tehát, hogy visszamenjen, de a lelki teher nem is viszi előre. Mi tévő legyen?
A választ hamar megkapta. Egy lidérc - szürke bőrrel, vérvörös szemekkel, Niagaraként patakzó nyállal - előtte termett. Ideje sem volt felfogni, mi történik, mögötte is termett egy. Fordult kettőt, hogy észlelje a helyzetet, s más választása nem lévén, átvetette magát a korláton és leugrott a lépcsőről. A vetődéstől hanyatt esett egy asztalra, melynek azonnal kifordult egy lába, és összeszakadt alatta.

Szééép! Ne menjünk vissza segíteni, nehogy bajunk essen, mi!? Ezért kap a diri egy farbarúgást!
Sajgó háttal feltápászkodott, majd rohanni kezdett az előtte nyíló folyosón. A konyhába érkezett, amely ugyanolyan volt, mint a hálószoba. Romos, rendetlen, feldúlt. Mint ő. Jelenleg.
Kinyitotta a kamraajtót jobbra, majd elbújt mögötte. A két lidérc követte őt a konyhába. Karmos lábaik fülsértő hangot hallattak a mozaikos padlócsempén. July arca hideg verejtékrétegben fürdött, kétkedett abban, hogy képességei ilyen idegállapotban működnének. Alaposan megnézte magának a két szörnyszülöttet, és cseppet sem szándékozott szájszag-hatótávolságon belül kerülni. A zöld nyálról már ne is beszéljünk!

Borzongása felkeltette a lidércek figyelmét. A kamraajtó felé kapták a fejüket, mely mögött a lány lapult.
- Hogy szakadna rátok a…! - káromkodott magában July. Be sem fejezte a gondolatsort, és mégis fél pillanat se tellett bele, a konyhaszekrény lustán megimbolygott, majd - midőn a porcelánedények, fémtálak és üvegpoharak találkoztak a mozaikcsempével - éktelen robajjal felborult: egyenesen a lidércekre. Fülsértő visítást adtak ki, July kis híján megsüketült. Hogy adjon mérgének erejére, partizánként kivetődött a kamrából, majd páros lábbal háromszor gyors egymásutánban ráugrott a szekrényre. A lidérceknek ez nem igazán tetszett, a hangokból ítélve rögtön kínhalált szenvedtek. Lángok törtek elő a szekrény alól, July sejtése és tanulmányai szerint a lidércek lángoltak, így távoztak el (végre!) az élők - vagy élőhalottak - sorából.

Fölötte, valahol a hálószobák táján ismét dobogás, dörrenés támadt. A lidércek megindultak lefelé a zajra. Kiszaladt a konyhából, és elbújt a lépcső alatt.
Egy…kettő…három…négy…(Jézusom!)…öt…hat…- July már számolni sem bírta, hány lidérc szaladt le a lépcsőn. A lépcső alatt lévő dobozok, takarítószerek megkönnyítették a dolgát a rejtőzködésben, a lidércsereg eloszlott a nappali, az udvar és a konyha irányába. Félelme akkor erősödött, mikor meglátta a falfehér Summert a lépcső két foka között, amint épp a nappaliban bújik el a kanapé mögött.
Hiába szorított neki, nem volt elég… Summer felsikoltott. Megsebesült.
Nem volt mese, July előugrott a rejtekéből és a Summer fölé tornyosuló lidérc felé rohant. Mire a rémlény észrevette a felé száguldó lányt, kevés ideje maradt tettlegességhez folyamodni. Hála csavaros, lassú felfogásának, meg sem moccant. July rávetette magát a nyálkás, nyáladzó, bűzölgő, csökevényes testre, majd három szobabútor - fotel, asztal, puff - kíséretében továbbrepült vele, egyenesen az előszoba folyosóra, át a rémülten sikoltozó Summer felett.
- Fuss! - kiáltott rá July a megdermedt lányra, miközben megpróbálta földre taszítani mozgékony ellenfelét. Summer feltápászkodott, és eliramodott a lépcső irányába, magával vonva három lidércet.

Ellenfele hanyatt lökte őt a padlón, majd ráugrott azzal a szándékkal, hogy előbb szétkarmolja, majd leharapja a fejét. July két kezével megmarkolta a két elkorcsosult csuklót, bal talpával pedig próbálta az arcától távol tartani a tízcentis tűfogakat.
- Égj el, te undorító, rusnya dög! - morogta mérgesen July, majd kívánságának megfelelően a lidérc füstölögni kezdett hajlataiban. Főleg hónaljtájt ontotta a füstös szagokat, July ennek nem örült, mert már így is elég fojtogató volt a levegő. A lidérc lepattant róla, hogy körbefussa a szobát. Sötét kondenzcsíkot húzott maga után, bármerre ment, háta lángolt, talpa sercegett.
- Legközelebb moss fogat is! - mormolta July kelletlenül, majd feltápászkodott, és felrohant Summer után az emeletre.

Summer sarokba szorítódott, út se jobbra, se balra, se szembe. Mígnem meghallotta July morgását, s a lidércek minden előjel nélkül három irányba röppentek. Egy a szekrénybe, egy a falnak, egy légvonalban át a csukott ablakon.
- Hála az égnek! - sóhajtott fel Summer megkönnyebbülten, majd July nyakába vetette magát. - Hála Istennek! Hála neked! Hála a…!
- Maradj már! - nyögött fel July. - Csak időben jöttem. Miért nem taszítod el őket? Így tudsz támadni is!
- Nem tudom! - nyöszörögte keservesen Summer. - Nem megy! Annyira félek! Én…én nem tudom megcsinálni, ehhez nincs gyomrom!
- Rendben. - szusszantott egyet July. - Hol sérültél meg?
- A vállamon. - mutatta a lány a sérülést. Vérző, tépett seb tátongott a bal vállán, s arca rohamosan vesztett színeiből.
- Maradj mögöttem! Ha nem bírod használni a képességeidet, akkor üss és rúgj, világos?
- Annyira azért nem akarok közel kerülni hozzájuk!!! - borzongott meg a lány, de July már ki is ment a szobából, ezért futólépésben követte.

July tudta, hogy Summert meg kell gyógyítani, a lidércek gyűlnek a vérszagra. Neszezést hallva behúzta Summert az egyik beépített szekrénybe, és átölelte a vállát. Summer sikkantani próbált, de befogta a száját. Két lidérc előttük állt meg. Egyikük szaglászó hangot hallatott, szörcsögött, hortyogott. Még mielőtt July undorában telehányta volna a szekrényt, megpróbált Summer sebére koncentrálni. Ujjain csurgott a lány vére, s ő minél inkább összpontosított a sebre, az annál inkább sziporkázott a belőle áradó fénytől. Lassan visszaereszkedett ujjairól a lány vére, vissza a sebbe, amely hamarjában be is forrt. Summer ideges szuszogása elmúlt, a lidércek eltávolodtak az ajtótól.
- Mi lenne velem nélküled? - suttogta Summer a sötétben.
- Nem lennél itt. - hangzott a fagyos válasz. - Maradsz! - parancsolta July, majd kiugrott a szekrényből és a két lidérc után eredt.

Beérte őket a folyosón, és villámgyorsan felkapott egy - a hálószobaihoz hasonló - dísznövényt, megragadta a szárát, majd a cserepes végét szilánkosra zúzta az egyik lidérc koponyáján. Kínzó visítást hallatott, majd lángokba borulva eltűnt a szeme elől. A másik lidérc szemből támadott, mire ő a növény földes, csomós, sáros végét az arcába vágta. Körülbelül háromszor. Mindegyik pontos találat volt, homlokon, orron, torkon: de azt szájon át!
A lidérc nem bírta a lelki megterhelést, még úgy a testit, s torkán a leanderrel porrá égett.
- Kijöhetsz. - szólt July a beépített szekrényben kuksoló lányhoz. A korláton át lenézett a nappaliba, ahol meglátta a beszaladó Alexet és Gordont. Ők is közvetlen közelből "élvezhették" a lidércek látványát, tetőtől talpig zöld trutyiban fürödtek, és valami ismeretlen sárga maszlag terült el a nadrágjukon, combtól lefelé.
- Titeket csoportosan hánytak le??? - hüledezett July.
- Ne akard megtudni! - morogta Gordon. - Minden vágyam egy fürdő, és az, hogy minél előbb megtaláljuk a lakókat! Hordjátok le magatokat, de sürgősen!
- Hé, tartsd a szád, apafej, mi is megszenvedtünk a magunk módján! - váltott figyelmeztető hangnemre July, bár tudta, ott és akkor nincs helye a marakodásnak.
- Hagyjátok abba! Induljunk a garázsba! A házban már nincsenek lidércek, csak ott lehetnek! - szólt Alex. Látta a házat, "harmadik szemével", és tudta, a család négy tagja a garázsban van, hét lidérc társaságában. Az ötödik, az édesanya…

July megállt Alex gondolatainak fürkészésében. Végigfutott a hátán egy izzadságcsepp, és szinte megkövült jégkék szeme. Meghalt. Elvesztettek egy embert. Egy nőt, egy anyát…
Mérgesen átlendült a korláton, és egy fordulattal padlót ért a nappaliban. Summert az emeleten hagyták, ők hárman rohantak át az udvaron a garázs felé. Az édesanyát megtalálták. A medence hűs vize rózsaszínre festődött a vérétől, és bár csupán a hátát látták, tudták, az arcát épp annyira nem kímélték a karmolások, a felismerhetetlenségig kaszabolták.
A garázsból - ajtóstól - azonnal előtört két lidérc, és egyenesen a feléjük rohanó két férfira ugrottak széttárt, tízcentis karmokkal. Gordon teste összerándult, és a lidérc-becsapódás előtt köddé vált, majd helyet változtatott. Alex nem volt szerencsés, ő hanyatt esett a nyálrémmel együtt, de az tovább is lendült a sövény felé. July ekkor érte be őket, és hagyta is őket főni a lidérctrutyiban, ő a garázsba indult.

Ugyan öt szörnyszülöttel találta szemben magát, de már nem félt. Az édesanya, a nő, aki a medencében lebegett holtan, az egekig felhúzta az indulatait. Ölni akart. Ölni!
Megragadta a legelső démoni sarj nyakát, és egy rántással eltörte. Keze eltűnt a lángnyelvek között, de egy fordulattal rúgott, és állkapcson találta a következő áldozatát. Az a padlóra zuhant, s utat engedett harmadik és negyedik társának.
July felugrott, fordult egyet a levegőben, és pontosan egyikük nyakában landolt. A lidérc belefejelt a garázs betonjába, mire sárga pép borította be azt.
- Már értem, miben fürödtek a srácok… - motyogta magában, majd egy jobb horoggal állkapcson ütötte a közeledő lidércet. A szeme sarkából észlelte, hogy két kisfiú, egy kislány, és az édesapa a sarokban kuporog, reszketve, akár a nyárfalevél.
Ötödik ellenfele sem váratott magára, visítozva - mint aki már így is halálosan fájlalja valamijét - nekirohant.
- Ne húzz feeel!!! - üvöltötte dühösen July az elviselhetetlen visítozásra, majd meglendítette a lábát, és képen rúgta a közeledőt.

Mihelyt egy padlót fogott, felvergődött a harmadik. July megragadta az egyik szerszámosládából a kalapácsot, és meg sem várva, hogy a rémlény egyenlő esélyekkel induljon, fejbe verte a kalapáccsal. Tetőtől talpig beborította a sárga trutymó, rosszullét kerülgette. Jobban festett, mint egy félresikerült Picasso-festmény! Jó szívvel se lehetett volna rá mondani, hogy méhecskének tűnik sárga-feketében…
Két megmaradt lidérce feltápászkodott a földről. A pépagyúak úgy tűnik, nem akartak támadni. Az egyikük megkísérelt egy visítást.
- Kötözködsz!? - mordult fel July, és megmarkolta a válla fölött a kalapácsot. A két lidérc kiiramodott a garázsból.
A hangokból ítélve nem sokáig jutottak, Gordon és Alex már várt rájuk. A harcnak úgy tűnik, vége szakadt.
July leeresztette kezéből a kalapácsot, majd ernyedt ujjai elengedték, s az csilingelve a földre koppant.
- Odakint várják magukat a társaim… - motyogta elszürkült arccal, világtalan tekintettel. - …ők majd segítenek…

Elhaló léptekkel indult ki a garázsból.
- Jól vagy!? - szaladt elé Gordon, de July feltartotta a kezét. Lassan, kimért léptekkel elindult az udvar sűrű sövényei felé, eltökélte, nem mászik négykézláb, odasétál. Amint odaért, fittyet hányt az etikettre, széthajtott két tujaágat és hangos öklendezés közepette kiadta magából a feleslegessé vált reggelit.
Undorodott az élettől, a rémlényektől, a vértől, a hulláktól, mindentől, még saját magától is. Ötből csak négy embert sikerült megmenteni. Holott ők nem tehettek róla, hogy egy lidércketrec pont az ő házukban nyílt meg…

Undora és a világ iránti megvetése még akkor sem csökkent, mikor visszaért az iskolába. Nem szólt, nem tett semmit, de mikor magára maradt a szobájában Alexszel, hangosan felzokogott. Szörnyen érezte magát, és cseppet sem segítette a helyzetet a bűzös elegy, amely folydogált a ruháján.

Alex lesegítette a ruháikat, és belépett vele a zuhanyzóba. Átölelte, s hagyta, hogy mindkettőjükből kimossa az emlékeket a forró vízsugár. Efféle megpróbáltatások érték már Alexet. És bár nem kívánta Julynak, ő maga sem hitte, hogy így képes volt szerelme helytállni a veszély közepette. Ő sem bírta az első küzdelmeket, még úgy se, mint July. Máig hordozza a fájdalmat, amit akkor érzett, mégis segít a lánynak, hogy legalább enyhüljön, amit az asszony halála, és a lidércek kegyetlensége okozott…