A két évszak - Első fejezet

Magora kinyitotta szemeit, amik eddig a koncentrálástól egyetlen gyűrött csík lett az arc két mély gödrében. A nő vonásai finomak, szinte légiesek voltak, s teste olyan könnyűnek látszott, amit egy kis szellő elsodorhat messzi tájakra. Halvány bőre is úgy tetszett, mintha finom szemcséjű porból állt volna, amit szeszélyes szélfivérek hordtak egybe, majd valamilyen különös erőnek köszönhetően életet leheltek volna beléje.
A finom kerek vonásokhoz, szinte megdöbbentően hatott a szürkés szem és az éles tekintet, ami mintha az ember bőre alá is be tudott volna kukkantani.
Igen. Olyan volt ez a szem, amitől elkezd bizseregni a tarkód, s valamiért ösztönösen összegömbölyödsz, hogy védd magad és kis titkaidat. De érzed. Érzed, mindez haszontalan, hisz már rég tud mindent. Azonban ha erre a szelíd arcra veted tekinteted, remegve és könyörgőn, a világos szemek megenyhülnek és megtelnek szeretettel, mire szívedet elönti az ujjongás, a hála és az imádat e szeretett lény után.

- Nos?- kérdezte nővére, Azurin, figyelmes barna szemeit húgára függesztve.
Magora mélyet sóhajtott.
- Sajnos jól sejtettem. – a nő vonásai megkeményedtek, s így emberibbnek és e földhöz tartozóbbnak tűnt, mint valaha.
- Gotu bántani fogja a kicsit, hacsak nem változik meg a jövő.
Azurin tekintetében szomorúság ült. Hiába kutatta testvére arcát, nem fedezett fel ilyen vagy hasonló érzést.

Magora eltemette idősebb fiához fűződő anyai érzéseit. Így látszott, de csak azért, mert ezt akarta mutatni. Lelkében iszonyú háború dúlt. Satuba fogták anyai érzései. Mindkettő az ő gyermeke. Lehet, hogy az egyiket egy gonosz mágus, egy ember nemzette, és a másik még meg sem született (sőt meg sem fogant)… de hozzátartoztak, a részei voltak.
Hogyan dönthetne? Van- e más megoldás, hogy mindkét életet megőrizze?
Legbelül tudta, hogy Gotu nem fog megváltozni. Egyszerűen így született. Már anyja méhében a gonosz lüktetett ereiben, elnyomva a magzat minden más érzését.
Lassan a rossz kiirtott minden pozitív gondolatot csemetéjéből, így részévé vált. Egyek lettek.
Az emberi jóság szikrája, mibe a tündér annakidején beleszeretett, s mit gyermeke apjában megtalált- , még ha kis részben is- fiában kihalt, és így a benne zubogó gonosz uralta elméjét, már születésétől fogva.
Ez az egyetlen esély.

- Kezdjük- fordult oda nővéréhez. –Nekem nincs elég erőm hozzá, de segíteni tudok benne.
- Nem lesz rá szükség. Tartalékold az erődet.
Azurin nem mondta meg pontosan mihez, de feltételezte: Érti és elfogadja. Egy olyan gyenge lénynek már önfenntartása is rengeteg energiájába kerül, és létrehozni egy életet… a legutóbbi is majdnem végzett vele.
Egyedül Azurin mormolása törte meg a csendet.
Sietniük kellett. A hegy nem marad sokáig üresen. A barlangrendszernek köszönhetően, az egész egy kukacfúrta sajtra hasonlított, amiben könnyen és messzire terjedt a hang. Ha valaki belép, már tudja, hogy vannak- e mások is rajta kívül.
A kisebb barlangok nagy termekbe nyíltak, s ezek egyikében, közel a földi kapuhoz végezték a szertartást.

Jobbjára az erdőkben bujkáltak test nélkül, de néha- néha félve visszatértek még otthonukba.
Azurin most a két talizmán felé tárta hosszú vékony ujjait, s befejezte az áldást.
- Már csak egy feladat van hátra- szólalt meg.
- Nem lesz könnyű dolgod. A fiam már tud róla. Az én vérem, tehát van egy kis tehetsége a jósláshoz.
- Tudom. Veszedelmes ellenfél, ki tudja mit tervez. Nem fogom alábecsülni.

Gotu dühödten járkált fel s alá.
- Az anyám! A saját anyám árul el!- mérgesen fújtatott.
A kis lidércek sietve kotródtak el útjából. Sajnos az egyikük figyelmetlen volt, s nemsokára megismerkedett a dühös varázsló csizmájának talpával. Egy másik kis pimaszt félrerúgott az útból, és az Aventinus egyik mélyen fekvő barlangjának falára kenődött.
- A szülőanyám! Beleegyezett halálomba! Hogy teheti meg ezt a saját fiával?
- És az a legrosszabb- szűrte fogai közt- hogy mindezt egy kis korcsért!
Apám halála után összeszűrte a levet egy megfertőzött szellemmel! Egy utolsó kis senkivel!
Mi volt az a kis lelkecske a hatalmas Rovan- hoz képest?
Rendben, ezt még megbocsátottam neki! Elvégre ő szült e csúf világra.
De ezt?!
A halál démoni kutyája követte szemével gazdája lépteit.
Tisztában volt vele, hogy mindez nem igaz.
A varázsló sosem szerette anyját igazán. Senkit sem szeretett.
Egyedül apját tisztelte, így mélységesen felháborította az ifjú tündért, hogy anyja úgymond ’összeállt’ egy sehonnai szellemecskével.

Kekta persze tudta az igazat. Magora - akit felettébb tisztelt- nem önszántából ajánlotta fel magát. Rákényszerült. Senki sem állhat ellen Erósznak, főleg nem a leggyengébb nővér.
Azurin. No igen. Ő már nehezebb falat lett volna. És sokkal alkalmasabb, hogy kihordja Erósz, az éjszaka gyermekét.
Mégis Magorát választotta, azt a konok, szigorú, ámde felettébb jóságos gyenge Magorát.
Kekta nem értette ennek okát, de nem firtatta, igazi Urának szándékait tudta, hogy úgysem fogja fel. A szerelem fogalma nem volt ismert a káosz sújtotta Földön, ezért nem ismerték egyetlen szabályait, melyek így hangzanak: A szerelem mindenkié. A szerelem hatalma végtelen, nem ismer határokat, korlátokat, legyen a kor vagy társadalmi helyzet, a szerelem a természet ajándéka így nem függ embertől. Mindenkire rátalálhat a legváratlanabb pillanatokban, s a legfurcsább személyekkel. Minderről fogalma sem volt a Föld élőlényeinek, így nem csoda, ha az Éjszaka viselkedését nem találták logikusnak, ezért értelmetlennek. Ő mégis megsejthette ennek az érzésnek a morzsáit, csak Birtoklója emberré válást nem.

A halál démoni kutyája nem szívesen időzött ezzel a kölyökkel. De feladata volt, a parancs szent és sérthetetlen volt. Marad és szolgálja új urát, míg a felsőbb erő nem rendelkezik másképp.
„Talán felelősséget érez Magora másik kölyke iránt is?”
Nem csodálkozott volna rajta, ha tényleg így lenne. Ura emberi érzéseket mutat. Kezdve ott, hogy nem ölte meg Magorát, inkább szeretőjének fogadta, bár már a választása is különös volt.
Mindez még érthető lett volna, ha Erósz csak a gyermek után vágyakozna. De nem.
A sötétség társat keres.
Kekta összegezett:
Ha szereti a tündért és annak még meg nem fogant, tőle származó gyermekét, a másik fiút is szeretnie kell, hisz az is szerelme része.

És itt jön a nagy kérdés: Ha ennyire vonzódik ehhez a nőhöz, miért nem menti meg? Miért nem avatkozik közbe? Hisz Mindenható.
Vagy… mégsem?
Egyből világosság gyúlt fejében. Hiszen…
- Nem Mindenható. Nem látja a jövőt- torkából halk morgás jött elő.
- Tessék?- pördült meg Gotu.
„Semmi gazdám. Igazán semmi. Csak gondolkodtam.”
„Te csak ne gondolkozz. Az az én feladatom”
- Taknyos kis kölyök- morogta.
- Ha akarnám, elharapnám a torkodat. Sőt fel sem kéne kellenem. Egyetlen halálos gondolatlöket…
„Csönd legyen!”
„Igenis”

Kekta magadóan lesunyta a fejét.
Gotu most megállt, tekintete a távolba révedt…
Úgy látszott a taknyos gondolkozik. Szerencsére hangosan, így nem kellett a gondolatolvasással fáradnia.
- Azurint nem kerülhetem el. Nem vagyok elég erős hozzá, hogy szembeszálljak vele.
De idővel fogyatkozik a hatalma. Persze a varázslatai úgyis megmaradnak.
Csak egyet tehetek: Szép csöndben meghúzódok, míg meg nem gyengül a hatalma.
Azután ha itt az idő, és megszületik az a kis vakarcs, újra testet kaphatok, hogy beléköltözök.
Az alvilág kutyája nevetett magában. Jó terv, végrehajtható, de ez a kölyök elfelejtkezett a két talizmánról.
- Na persze itt van a két talizmán is. Nem szabad róluk elfeledkezni.
„Tanul.”
- El kell őket lopni. Veszélyes lesz. Valaki olyanra kell bíznom, akinek nagy a hatalma, de mégis pótolható.
A kutya sejtette kire gondol, és nagyon várta már, hogy ne kelljen tovább ennek a kis mocsoknak szolgálnia. Bárcsak átharaphatná azt a torkot… Vagy legalább megsebezné, hogy tisztában legyen vele, hogy vele nem szórakozhat… De azzal elárulná magát. Gotu úgy tudja, hogy ő egy erős, de módfelett ostoba szolga, aki nem érti az emberi vartyogást.
Legalább is ezt mondta neki Erósz, mikor átadta.
„Kekta! Kapsz egy kis munkát a jövőben.”


Elérkezett az idő, mikor a két ellenfél nézett egymással farkasszemet.
Nem ököl- ököl harca volt. Ennél sokkal veszélyesebb és komolyabb.
Helyszínül egy viszonylag csendes pusztaságot választottak, a hegytől északra.
Fontos volt, hogy minél közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy erőiket teljes egészében mutathassák meg. A két fél minél messzebb van, annál nagyobb erőt vesz ki belőlük a távolság áthidalása.
Az erő közönséges lények szemének láthatatlan volt, de Magora szeme észlelte, hogy kettőjük közt mintegy hidat alkot.
Ahol a két fél ereje találkozott, kezdődött a küzdelem.
Vakok voltak, csupán az erőt érezték, ahogy lesújt rájuk.
Fizikailag nem szenvedték meg, de minden egyes csapása a másiknak kivett az életerejükből, ami a testüket táplálta.

A vesztesnek el kell hagynia porhüvelyét, és szellemként bolyongani, míg csak nem talál a tudatához mérten kellőképpen erős testet. Az ilyen harcok általában halálig tartanak, de semelyikük nem rendelkezett elég energiával ahhoz, hogy a másikkal teljese egészében végezzen. Azurinnak nem is állt szándékában.
A meccs már előre eldőlt, a harc puszta formalitás volt csupán.
Magora figyelte, ahogy Gotu térde esik, majd teste a porban landol.
Lelke lerázta magáról fölösleges bábját, ami mintha eddig csak terhet jelentett volna neki.
Egy pillangó kecsességével mozgott.

Kicsit habozott, anyja előtt lebegett, némán nézett vele farkasszemet, majd eltűnt…
Ki tudja hová. A két nővér egymás mellett állt, s nézte a helyet, ahonnan nemrég Gotu lelke távozott el. Azurin a test felé terjesztette ujjait, s abba belékapott a láng.
A pusztai szél felkavarta a homokkal keveredett hamut, s elsodorta, hírt adva a Világnak, hogy a tündér győzött a varázsló felett.
Magora halkan szólt: - Hát ez is megvolt.

A másik bólintott. Milyen sok feladat még áll előttük! A gyermeknek, akiért meg kellett gyengíteni a testvérét, hogy az ne ontsa vérét, még meg kell fogannia, s Magorára még vár egy fájdalmakkal teli szülés.
Vajon húga mit érez? Fél?
Arcára pillantott, és megdöbbent.
Magora mosolygott. Vidám volt és felszabadult, először első gyermekének születése óta.
- Mi jár a fejedben?
- Semmi. –mondta testvére, s közben nem tűnt el orcájáról az az édes vonás.
- Csak eszembe jutott egy név a gyermekemnek. Mit gondolsz? Az Egett jó lesz?