Történetek

- Talán a kép szomorít el ennyire?
- Nem dehogy. Bár szerintem nem lett elég jó. - mondta a lány, s kérdezője felé mutatta. Ervin örült, a lány közvetlenségének és megnézte a rajzot. Nagyon jónak találta, s ezt mondta:
- Hidd el, ha én mondom... ez remek lett. - és a lányra mosolygott.
- Miért kellene elhinnem? - incselkedett.
- Hát csak mert véletlenül ez a munkám. Festő vagyok. - A lánynak felcsillant a szeme...

- Elhagylak.
Ez az egyszerű szó letaglózott. Mint hatalmas földrengés elpusztított mindent. Mindent. Azonnal. Hosszú perceken keresztül ültünk a konyhában. Ritkán füstölt, de most egymás után gyújtott rá a cigarettákra. A parázs még ki se aludt, remegő kezével már az öngyújtó után kotorászott...

- A Földön kívül van élet? Figyeltem elmondásodat a dimenziókkal kapcsolatban, de ebből az következik, hogy végtelen sok tér van, és így akár mindegyikben lehetne élet! És különben is azt mondtad, hogy az utolsó életrendszer vagyunk, ezek szerint előttünk is kellett lennie élőknek. Miért nem fedeztük még fel őket? – tettem fel a bennem motoszkáló kérdéseket...

Kik megszülnek minket, kik ápolnak, eltakarnak a rossztól, kik mindig szárnyuk alá vesznek és nem ok nélkül büntetnek és akik szeretnek minket, ha más nem is, akik ha nem is mutatják ki, de mindennél jobban szeretnek, akik a nézésükkel mégis ölni tudnak...

A szememben a férfi nem egy alsóbbrendű, fejletlen, és tökéletlen faj. Soha nem ismerném el egyik hatalmát sem, még akkor sem, ha a diplomámat vonnák meg tőlem. És akkor most jön egy ilyen abszolút alsóbbrendű, és megüt. Ennél nagyobb megaláztatást nem tudok elképzelni...

Pokol. Ez volt a következő néhány nap. A világ ünnepbe öltözött, a szívekbe a karácsony szelleme költözött. A lány lelke csupán egy sima hófedte, rideg táj. Ez maradt a gyönyörök igazi kertje után...

Pár perc elteltével mégis csengettek. Én kiléptem az ajtón és a kapuhoz indultam. A tujáink miatt innen még nem láttam, ki áll ott. Mikor azonban odaértem, kellemes meglepetés fogadott: Jessi volt az. Ha le kellene őt írnom, istenem, ez nehéz így szavakban: hosszú, gyönyörű szőke haj, karcsú, magas, az arca senkiéhez sem fogható, keblei méretével csak a haja hossza vetekedhetett, darázsderék, gyönyörű lábak, hibátlan világos, sima bőr...

Viszont egyszer történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni.
Éppen a belvárosból jöttem haza busszal. Már az én megállóm következett, csak egy útkereszteződés volt hátra. A sofőr hirtelen fékezett. Mindenki nagyon megijedt. Többen el is estek, olyan gyorsan történt az egész. Mindenki elkezdett kérdezősködni, hogy mi történt. Én kinéztem az ablakon… és rögtön láttam. Az én régi szerelmem esett a busz elé...

- Mi ez a két paca?- kérdezet Amy gúnyosan számítva a válaszra.
- Hát vámpírok! Itt a bizonyíték! Most elcsíptem őket!
- Dave, azért mert van két sötét kivehetetlen foltod, még nem azt jelenti, hogy bárkit is meg tusz győzni avval, hogy ezek itt vámpírok.
- Mikor hiszed el végre?- kérdezte csalódottan Dave. De az izgatottság még ott csengett a hangjában.
- Soha. Tudod, vannak dolgok. Amik csak az emberek hitében léteznek…

Hermionéban valami ösztönös félelem munkálkodott, ami miatt nem mert gyorsan repülni, s emiatt nem tudott megfelelően reagálni a passzolásokra – most csak a kvaffal játszottak, és egy gurkóval, amit senki se terelgetett, és a cikeszt se vették, elő, mert kevesen voltak. Harry azon a véleményen volt, hogy a lányt legelőször hozzá kellene szoktatni a gyorsasághoz, ezért nem minden hátsó szándék nélkül Ron vállalkozott rá, hogy repül egyet vele...