G.O.D 51-52

51. Mikor a szív ellened beszél

Késő őszi éjszaka. A falevelek már lehulltak a földre, hogy megvédelmezzék a talajt a hidegtől. Stockholm a legnagyobb nyugalomban aludt. Szinte minden házban sötét volt, elvétve egy- kettőt. Az egyikben mégis hullámosan keringett a fény, akár a ház gazdájának lelke. Soulness az ablakpárkányon ült, és írt. Már három napja el se moccant onnan. Csak írt, és írt. A mellette heverő sörösüvegek száma meghaladta a húszat is, de a gitároson ez nem látszott. Begubózva körmölt az ablaknál egy gyertya fénynél. Zöld szemei szilárdan állapodtak meg a fehér papíron amin vékony fekete vonalak futottak, majd szavakká, később mondatokká forrtak össze. Pusztító dal. Már neve is sokat mondott. A fiú elgondolkodva nézett ki az ablakon. A csöndet férfiasan mély hangja törte meg, ahogyan finoman követte a szöveg dallamát. Mintha szőne. Minden egyes szálat odacsatol a tűhöz, hogy a végén egybeolvadjanak. Ugyanezt teszi Soulness is. A szöveget összeforrasztja a dallammal, aminek zendülő ritmusa körbejárja a házat.

Sötétség ami szívemet börtönben tartja
A szerelem ami szárnyaim béklyóba fogja
/Mind hazugság/
Százszor vesztettem a szomorúsággal vívott kíméletlen harcban
Elvérezve feküdtem törött szárnyakkal a porban
/Örök elfogadhatatlanság/

Soulness elmélyült gondolkodását egy villám törte meg. A fiú összerezzent, és kérdőn nézett az ablakon túli világra. Teljesen kivonta magát az utóbbi időben. Arcán fáradt ráncok jelentek meg, haja ernyedten simult fejéhez. Rózsaszín szája kiszáradtan csüngött.

Nem kellett volna elindulnom a remény útjain
Nem szabad lett volna üldözni vágyaim

Nincs angyal amelynek hatalma a poklomat megmásíthatná
Arcomon a könnyeket mosollyá változtathatná
Csak egy dal maradt
/A mi kis énekünk/
Mely elpusztítja könyörgő hamvainkat
/Nincs már több emlék, ami marasztalná lelkünk/

Itt elakadt. Megtorpant a tollal, és behunyta a szemeit. Félénken a telefonra nézett. Hazudott. Mia mindennap hívta… Azt mondta hogy minden rendben van vele, és hogy már gyakorolnak. Nem így volt. Mióta a szerelem elhagyta ki sem mozdult. Nem beszélt a többiekkel, de készült rá. Írta a szövegeket, hogy ne kelljen üres kézzel állnia a fiúk előtt. Azok előtt akiket eddig a barátainak hitt, de néhány ellene fordultak. Nem volt kíváncsi rájuk. Főleg nem Michára. De féltette őt is.

Fény, ami szívemet sohasem ölelte
A gyűlölet mely utamat végig követte
/Mind képzelet!/
Kegyvesztett maradtam az ősi háborúban
Örök ideig kísért egyre bántóbban
/Ne nézz többé rá, nem sanyargat szívet!/

Nem kellett volna elindulnom a remény útjain
Nem szabad lett volna üldözni vágyaim

Nincs olyan lény a földön, mely sorsom megváltoztathatná
Csúfos vereségemet összetiporná
Csak egy dalom van
/Eme jelentéktelen ének/
Melyben bánatom sok kínja ellep hamar
/Így sem könnyebb ez az élet/

- Nem könnyebb… - Morogta, és letette a tollat. Megvakarta fekete fejét, és ásított egyet. Nem volt józan most sem. A gyertyát nézte, aminek halkan táncolt a fénye. Majd a gyertya gerincére nézett, ahol lecsordult a viasz. A forró viasz, ami szinte percek alatt kihűl. Szokásához híven elővett egy szál cigit meggyújtotta és mélyeket szívott belőle. Legszívesebben lenyelte volna az egész cigarettát egybe. Szemeit vöröslő köpeny ölelte. Ismét megdörrent az ég, és ő olyan egyedül érezte magát. Unalmában meghúzta a sörös üveget, és merőn bámult ki a tájra. Dalolni kezdett, majd sóhajtott egy mélyet és felállt. El kéne mennie Michához beszélni, de ilyen állapotban egy lépést se tudott megtenni. Már egy hete eltervezte hogy menni fog, és mindig halogatta. Félt a fiútól, hogy megint letámadja, és félt magától is, mi lesz ha kábulata miatt enged neki.

- Vissza kell ülnöd…Maradj a seggeden… te is jól tudod hogy senkinek nincs rád szüksége… Michának se… Akkor meg miért áltatod magad? –Morogta magában. A telefonra nézett. –Azért felhívhatnád, hogy él e még… Nem, nincs szüksége rád… biztosan van már párja…! Mindenkinek van, csak az enyém van távol… - Szomorkodott. –Jobb lesz ha a leülsz és összeszeded magad… Istenem már magamban beszélek…! –Kapta el tekintetét. Ismét leült, de hátra is dőlt. –Itt lenne az alkalom, hogy véget vessek mindennek. Csak lefekszem és kész… Csak lefekszem és nem kelek fel soha többet… Micha nem szenvedne miattam, Mia pedig… Ő pedig találna egy olyan férfit aki megérdemli a szeretetét… - Felnézett az asztalra. –Miért is ne? Miért is ne lehetne most vége? –Odahajolt, és elvette a gyógyszeres dobozt. –Az egészet… - Nyögte. –Már megint mennyire önző vagyok, nem törődök mások életével… De én ezt így nem bírom tovább… - Kezébe öntötte az altatós palack tartalmát. Összeszorította a szemét, és kinyitotta a száját. –Bárcsak itt lenne valaki… Bárki… - Leengedte a kezét, a pirulák kigurultak belőle. –Jobb lenne ha most szunyálnék egyet, nem igaz? –Letérdelt a földre, felkapott egy darab tablettát, és lefeküdt vele az ágyra. Két ujja közé fogta, és forgatni kezdte, majd bevette. Oldalára fordult, és várta, hogy hasson a gyógyszer.

A szerelmet, és a gyűlöletet gyakran egy vékony szál választja el, hogy az egyik ne üssön át a másikba. Ez a vékony szál cipeli a világ egyensúlyát, a természet rendjét, a halált, és az életet. Minden ettől a száltól függ, és azoktól amiket „szétválaszt”. Még is megtörténik az, hogy a szerelem egyik percről a másikra gyűlöletbe csap át, hogy aztán ismét visszatérjen a heves édesen kínzó érzés. És ez egyszer minden emberrel megtörténik… Kérdés hogy észreveszi e ezt a pillanatnyi változást?

Egy másik házban fényár öntötte el a szobát, gazdája viszont hasonlóan érezte magát mint Soulness. Micha egyedül ült törökülésben a tévé előtt, de pusztán csak bámulta, érteni nem értett semmit. Szőke haját kékeszöldre színezte a tévé neonfénye, úgy simult a fiú füle mögé. Hátradőlt, és körülnézett. Szinte vonzotta a pillantását a telefon, mégis elfordult tőle.
- Gyűlölöm… - Győzködte magát. –Nincs szükségem rá soha többé… - Arcát tenyerébe temette, szőke haja előrehullott az arcába. –Nem hív… Soha nem is fog… - Megmarkolt egy üvegpoharat, és a falhoz hajította. A fényes üveg ripityára tört úgy hullottak a szilánkok a földre. –Soulness hogy lehetsz ennyire kegyetlen!? –Tört ki. Egy perig felindultan nézett a pohár után majd szemeit könnyek sújtották. –Miért ver engem az élet, miért nem határozhatom meg hogy kibe szeressek bele… - Omlott a fölre. –Miért? –Feltápászkodott. Mindenhol csak emlékek. A díjak is Soulnesst juttatták az eszébe. Nem szabadult a gitárostól. Arcát egy törölközőbe temette, teljesen összetört. –Miért mondtam el a titkomat… Miért nem érted meg hogy szeretlek… - Suttogta, mintha a törölközőhöz intézné gátolt szavait. –Csak egyetlen pillanatig lennél az enyém, és az nekem egy életre elég lenne… - Szédelegve felállt, és a ruhásszekrényhez lépett. Felnyitotta és megállt. A pillantása egyetlen egy piros kabátra tévedt.

Csönd lett. Micha remegve leakasztotta a fogasról a kabátot, magához szorította és leült vele. Simogatni kezdte a varratait, lehúzta a cipzárt, és szétterítette. Ez is egy emlék volt a sok közül amit Soulness a szívében hagyott, és ami nem engedte hogy kiszeressen a fiúból valaha is. A kabát a gitárostól illatozott, és azért volt itt mert nem akarta hogy Micha megfázzon. Akkor is esős idő volt, ők pedig távol voltak a turnébusztól, messzire keveredtek, és eleredt az eső. És Soulness nem akarta, hogy Micha megfázzon, nekiadta a kabátot, és ő maga azóta sem adta vissza. Belenyúlt a zsebébe, és megtorpantak az ujjai. Egy papírdarabkát érzett benne. Kihúzta, és megnézte. A papír egyik oldalán egy telefonszám szerepelt, a másikon pedig egy félig megírt dalszöveg. Micha leült, olvasni kezdte. Imádta a gitáros szövegeit olvasni, most viszont keserűséget érzett. Milyen régi lehet ez a szöveg bizonyára már van egy éves.

Egy ember sem tiszta annyira
Hogy fáradt lelke rádőlhetne a szerelem hamvaira
Nincs többé jelen, csak a múlt, és a jövő
Mely minden magányos szívből kinő

Angyal az ki büntetlenül él
Még a fájdalom tőreitől sem fél
Kalandozik az élet tengerén
Nem telepszik le a nyugalom szigetén

Egyik ember sem bűnös annyira
Hogy elégjen a pokol poraiba
Nem élne inkább szerelmének,
Inkább füleit dédelgesse mennyországi ének?

Két fajta ember van
Ki ellenáll, s van ki nem
De egy közös van mindegyikben
Szívükbe elrejtve létezik a szerelem!
Különbség az hogy ki mit cselekszik-
A vágyért milyen módon verekszik…

Micha felemelte a fejét, és ledobta a szöveget.
- Még mindig kegyetlen vagy… - Préselte ki a fogai között. - Még mindig… szeretlek… - Felnézett a csillagos égre. –Itt az ürügy, amiért végre elmehetek… - Megmarkolta a papírt. –Mert egyébként nem jönnél el hozzám… És nem is hívnál… Olyan kíméletlen vagy… - Eldőlt az ágyon. –Nem érdekel ha kiüldözöl, nem fogom hagyni… - Egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrott. –Nem érdekel mit gondolsz, és mit mondasz, látni akarlak, méghozzá most! –Micha eltökélt volt, gyorsan kapta fel magára a kabátot. Az ép ész mást sugallt neki, de a szívében uralkodó fájdalom hogy számára nincs szerelem, felbátorította mindennél jobban. Szinte lerohant a lépcsőkön, nem volt fáradt, hajtotta valami fura érzelem. Talán a kudarc, a fájdalom, és az elégtétel keveréke, rögződött lelkébe. Végigfutott a városon, ami továbbra is csöndben nyugodott.

Micha nem bírt többé magával, többször is megtorpant hogy visszaforduljon, de az érzés a vágy, hogy láthassa Soulnesst, már szinte vibrált a testében. Arca kipirult, kék szilárd szemei tele voltak gyöngeséggel, és álmokkal. Mikor megérkezett zárt ajtó fogadta. Tétovázó pillantásokat vetett a ház felé, majd megindult ismét. Kezében volt a kulcs, és egyenesen a zárba nyomta türelmetlenül. Körülnézett. De hisz még sötét van, Soulness biztos alszik… Megnyugvással töltötte el, hogy kis esélye van arra hogy Soulness észreveszi. Halkan elfordította a kulcsot, és belépett. Ismerős illat fogadta, egy fáradt férfias illat, amit nem is olyan régen még egészen közelről érzett. Lépkedni kezdett. A betörők nyomai már teljesen eltűntek a riasztó is rendesen működött, most is vörös vigyázó fénnyel őrizte a házat, és a gitárost. Micha ránézett a jelzőberendezésre. Nem változott semmit a funkciója… csak akkor sípol ha kulcs nélkül jönnek be, Micha ezt könnyen ki tudta játszani. Felnézett és a következő pillanatban ijedten ugrott hátrább. A pislákoló fény megrémítette, Soulness még ébren lenne? Mikor sokáig nem hallatszott semmi a szobából, Micha nyelt egyet, és lépkedni kezdett. Mikor benézett a szobába a torkában dobogott a szíve, majd mikor meglátta az alvó fiút, akaratlanul is mosolyra húzódott a szája, és lelkéből kisimultak a fájdalmak. A fény okozója egy gyertya volt ami már majdnem tövig leégett.

- Te kis buta… - Ment oda Micha, és elfújta a fényt. A füst szürkén szikrázott a fekete levegőben. –Fel is gyújthattad volna magad… - Tett egy lépést, ekkor valami megroppant a talpa alatt. Mivel sötét volt, csak tapogatással tudta megállapítani hogy sok kis tabletta van a földön, és hamarosan az üvegcsét is megtalálta. A hold keskeny sarlója fel tartotta, ami megadta a választ a gondolataiban felmerülő kérdésre. Visszanézett Soulnessre, aki mozdulatlanul aludta az igazak álmát.
- Nem kéne inkább a kényelmes ágyikódban durmolnod? –Sétált oda hozzá a billentyűs, és félresöpörte a gitáros fekete haját. Már pusztán a bőre érintése is valami fura érzést sugárzott számára, amit nem tudott volna senki megfogalmazni. Egyszerűen jó volt Soulnesshez hozzáérnie, még ha ez tiltott is volt. Leheveredett a fiú mellé, és nézte. Nézte, de hozzáérni egy újjal sem mert. Pedig annyira meg akarta simogatni a fiú arcát, végighúzni ujját a makulátlan fehér világító bőrön, ami most nyugodtan hullámzott az éjben. Végigrezegtetni Soulness sűrű szempilláit, mintha csak a billentyűkön játszana. Körberajzolni a gitáros ajkait a szája sarkától a másikig, majd megcsókolni.

- Miért kellett elmondanom neked? –Suttogott halkan Micha. –Azelőtt még sosem akartam ilyet, hiába is éreztem hogy szeretlek… Nem akartalak ilyen közel érezni… - Meg kellett simogatnia Soulnesst. Szelíden megcirógatta az állát, majd elvette a kezét. Soulness erre összeráncolta homlokát, de nem ébredt fel, Micha felé fordult, összegömbölyödött, és tovább aludt.
- Látod neked is mennyire hiányzik hogy simogassanak… –Motyogta Micha, ismét megérintette barátja arcát, ezúttal a fülétől húzta el ujját, és végigcikázott a gitáros fekete szemöldökén. –Annyira irigylem Miát… Ő bármikor megérinthet téged ott ahol csak akar… És nem leszel rá mérges, hanem viszonzod a vonzódását… - Ujjai vékony csíkot húztak, lefutottak a fiú álláról a nyakáig, mire Soulnessből egy elégedett sóhaj tört elő. –Tetszik, hallom… Bárcsak nem álmodnál, hanem tényleg hagynád hogy simogassalak… Most azt hiszed hogy Mia simogat biztos… Pedig ez nem így van… - Micha elégedetlenül vette el a kezét, letette fejét, a gitárossal egy vonalba. –Mi lenne ha együtt lennénk… - Hunyta be a szemét. –Mi lenne… - Felnyitotta szemét. –De hiszen te remegsz…! –Fogta meg a fiú kezeit. –Biztos fázol… - Micha beleremegett a fiú kezének érintésébe. Már pusztán ettől is elszabadult lelkében a pokol. Soulness háta alá nyúlt, megemelte, majd a fiú térhajlatánál emelte meg. Soulness feje akaratlanul is Micha mellkasának ütközött, mire a fiún is végigfutott a hideg. Felemelte Soulnesst, a gitáros súlya, körülbelül a fele volt a sajátjának, ezért könnyedén megtartotta őt. Lenézett a karjaiban alvó Soulnessre, aki még mindig semmit sem sejtett, rezzenéstelen arccal tűrte Micha minden egyes tettét. A billentyűs óvatosan lépkedni kezdett vele, majd bevitte a hálóba. Letette az ágyra, és becsomagolta egy lepedőbe.

Minden egyes apró érintésnél megállt, elmélázott azon mi lenne, ha Soulness most felébredne, hogy reagálná le tetteit, amik többek voltak mint baráti gesztusok. Hátrébb húzódott, nem akart hamis kísértésbe esni, tudta hogy az előtte békésen szunnyadó ember azóta már felképelte volna, és kiüldözte volna a házból. És ő mégis itt van, és vigyázza Soulness álmait, lelkét, testét. Micha erőt vett magán és visszamerészkedett a gitáros mellé. Hátrasimította a sötét szálakat Soulness homlokából, a fiú egész arca fehéren vibrált a félhomályban. Ajkai résnyire nyitva hívogatták a billentyűst, tapasztalja meg újra hogy milyen is ha Soulnessel csókolózik. De Micha komoran vágyaktól felkorbácsolva ült fel ismét mellőle, mire Soulness mocorogni kezdett. Micha lehuppant az ágyról rémülten nézett fel az ágyra. Soulness morgott valamit, majd még jobban elfordult.
- Altatóval persze hogy nem tudsz felébredni hiába akarsz… - Micha felmászott az ágyra, majd rémülten kapta fel a fejét. Soulness szemei résnyire nyitva volt, és őt nézte.

- Mi van? –Dörmögte félálomban, mire Micha megrázta a fejét, éppen mondani akarta valamit, de Soulness folytatta. –Akkor meg aludj, még iszonyatosan korán van… - Ölelte át Michát, aki a meglepetéstől moccanni se tudott.
„Azt hiszi hogy Mia vagyok!!!!!” –Nyitotta ki a szemét, de be is csukta. –Istenem de közel vagy, istenem Soulness könyörgök engedj el, mert érzem fogytán az erőm… És te fogod megbánni… - Próbált kibújni Soulness karjaiból, de sikertelen volt. –Hogy tudsz ennyire szorosan ölelni…? –Megfogta a gitáros derekát, és elkezdett lefelé csúszni, furcsa mozgás módot alkalmazva. Egyre lejjebb ért, már majdnem sikerült kibújnia Soulness öleléséből, mikor az eddig csukott szemét kinyitotta.
- Hogy az a…! –Fojtotta el a hangját, elég félreérhető pozícióban volt, ha Soulness felébredt volt bizonyára máshogy értelmezte volna a dolgot, minthogy azt Micha magyarázta volna, ezért hát gyorsan behunyta a szemét, és leesett az ágyról.
Abban a pillanatban Soulness felpattant. Micha eléggé lebukott ahhoz hogy Soulness percekig ne vegye észre, majd mikor lenézett megkövült. Rögtön megismerte Michát, aki rémült szemekkel tekintett rá a földről.
- Te meg… hogy… a… - Tátogott, meg se tudott szólalni a meglepettségtől.
- Megmagyarázom… - Nyöszörögte Micha.

Soulness meglepetten nézett rá, de harag nem tükröződött a szemeiben, majd elmosolyodott.
- Ne légy már ennyire megszeppenve… - Nyújtotta a kezét Michának, aki azt se tudta hova legyen meglepettségében. Belekapaszkodott barátjába aki felhúzta egyenesen az ágyra. –Hogy kerülsz te ide? –Kérdezte Michától, úgy mint aki nem emlékszik semmire.
- Én…csak…csak… - A billentyűs meg sem mert nyikkanni. A gitáros ásított egyet hátrasimította fekete haját, és komolyan Michára nézett.
- Aggódtam érted… - Suttogta, mintha itt bárki más is lett volna körülöttük. Micha nem értett semmit, felpattant, és szinte pánikba esett. Teljesen másra számított, hogy Soulness ordítani kezd vele. Ehelyett semmi, csupán a régi elbűvölően édes mosoly, de más semmi.
- Most mi bajod van? –Kérdezte Soulnesstől, aki nyújtózott egy nagyot.
- Ezt kérdezem én is tőled… Éjnek idején idejössz, és amikor felébredek ijedten ugrasz el, és be vagy szarva mintha egy tanár előtt lennél…
- Mert… mert…mert… - Micha akadozott, még mindig nem értette a helyzet, mire Soulness elmosolyodott, és megsimogatta az ágyat, jelezve hogy üljön le mellé. A fiú leült, mire a gitáros lehajtotta a fejét.

- Sajnálom…
- De mit?
- Figyelmetlen voltam… azt hittem te nem tudod mi az hogy szenvedés… Csak este jöttem rá mit is érezhetsz, és sajnálom… - Bökte ki Soulness.
- Hogy?
- Sajnálom… - Ismételte meg Soulness harmadjára, és ránézett Michára. –Hidd el nem akarok neked fájdalmat okozni… És nem is akartam soha… Gondolkodtam az éjszaka… - Emelte le ismét a tekintetét.
- És ez mit jelent? –Micha felemelte Soulness állát. Végre úgy érhetett a fiú arcához, hogy az engedte. A gitáros megfogta Micha karját, azt azért nem engedte hogy ismét megcsókolja.
- Azt jelenti, hogy felejtsük el ezt az egészet! Mármint azt hogy… - Soulnessnek itt elakadt a szava. Összefutott azzal a két izzó kék tekintettel, és meg se tudott tovább szólalni. –Nem csalhatom meg Miát, és a kicsinek apa kell…! –Kapta el a pillantását.
- Jobban tisztában vagyok vele mint te hidd el… - Micha felállt mellőle, és kisétált. –Jobban tudom… És azt se tudom miért jöttem ide…
- Micha én ki akarok békülni… Nem akarok veled haragban lenni, mert te vagy az egyetlen olyan ember, aki most figyelne rám…
- Ki vagyunk békülve… - Micha rámosolygott. –Nagyon szeretlek…
Soulness meghátrált, mikor Micha elkapta a karját, aztán gyengéden a vállára helyezte. „Nem csalhatom meg Miát, a kicsinek kell az apa… Én Miát szeretem… Istenem Micha ne nézz így… Ne!”

Micha ránézett Soulnessre. Ismét elragadta a vágyakozás, hogy megcsókolja a fiút, hogy átölelje. Megfogta a gitáros derekát közelebb húzta magához, és finoman rátapadt a szájára.
Soulness ijedten nyitotta tágra a szemét, teljesen összezavarodott. Micha még soha nem volt ennyire közel hozzá. Eszébe jutott a lány is, az ölelése, a csókja. „- Légy olyan mint amikor először megláttalak…. Amikor először megcsókoltál…” Megrettent a fiú érintésétől, könnyezni kezdett. A száraz ajkai is megborzongtak. Pedig érezte hogy Micha milyen kellemesen csókol, meg sem merte kérőjelezni hogy nem szerelmes belé, mégis. Nem tudott visszacsókolni, kénytelen volt.
- Te félsz tőlem…
- Dehogy…
- Komolyan, úgy viselkedünk, mint valami szappanoperában…
Soulness elvörösödött, szégyellte magát, és a csóktól is kipirosodott.
- Micha… - Sóhajtotta. –Nem szabad… Te is tudod hogy nem… Nem tudlak szerelemből szeretni… - Motyogta.

Micha viszont nem szólt többet, továbbra is erősen tartotta a fiút, aki még mindig könnyezett, és remegett. Nem félt, a fájdalom rázta, hogy nem segíthet Michának túllépni az érzelmein.
- Most megyek… - Micha elengedte.
- Nem azt mondtad, hogy beszéljünk… - Soulnessnek sikerült erőt kaparintania valahonnan.
- Hamar elintéztél egy válasszal minden olyan kérdést ami csak eszembe jutott…
- Ma össze kell hívni a G.O.Dot…
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Igen, nem szeretném ha bárkit is megvárakoztatnánk… - A gitáros végre összeszedte magát, elfordult Michától, és rideg szigorú külsőt vett fel.
- Rendben van… Szóljak nekik…?
- Megköszönöm ha megteszed… - A fiú rá sem mert nézni a billentyűsre. –Az ajtót megtalálod, ugye?

Micha egy kicsit meglepődött a búcsúszótól, Soulnessnek percek alatt sikerült ismét összezavarnia. Egyhangúan kisétált, vissza az otthonába, de mosolygott. Megkapta amit akart. Felidézte magában az érintéseket a csókot, ami hatására Soulness remegni kezdett a karjaiban. Szőke haja ide oda ringott a hajnali fényekben, a levegő langyos gyenge szellőt üldözött végig az utcákon, elkísérve Michát. Érezte hogy bűnös, de nem tudott szomorú lenni. Mikor eszébe jutott szerelme, arcát megtöltötte az elrejthetetlen pír, és ismét érezte a gitáros ajkait, ahogyan önkénytelenül fonódnak csókba, engedik, hogy ő maga becézgesse őket. Kezében érezte Soulness kezeit, hogy valahol vele tart. Tudta mennyire önzően viselkedik, ha ezt Mia látná bizonyára már lemondott volna a Soulnessel való kapcsolatáról. Viszont azt is tudta, hogy Soulness nem fogja tudni elmondani Miának, hogy mit műveltek ketten, és hogy mit fognak még tenni. Reménykedett a lehetetlenben hogy ők talán mégis összejönnek valaha, és egyszer úgy ébredhet Soulness mellett, hogy zavartalanul átölelheti, megcsókolhatja, és a fülébe suttoghatja a vallomásait. Leült egy közeli padra. Nem akarta még haza menni. A gondolatok lefegyverezték. Szenvedett, de ugyanakkor boldog volt. Szárnyalt, és haldoklott. Hátát a padnak támasztotta, belenézett a felkelő napba, ahogyan ismét felöltözteti a várost.

- Mennyei lenne ezt veled nézni… - Gondolta, maga mellé képzelte Soulnesst, ahogyan a fiú fekete fürtjein meg megcsillannak a fénycseppek, amint a vállára hajtja a fejét, átöleli, és azt suttogja neki, hogy szereti. –Hányszor nézted már ezt Miával…? Egyszer velem is nézhetnéd… - Elővette a telefonját, és felhívott mindenkit, hogy reggel találkoznak, majd végleg hazafelé vette az irányt.

52. Álmodó hajnal

Micha lelkének ismeretlen fogalommá vált a pihenés vagy a megnyugvás. Tehetetlenül hentergett az ágyban, és egyre csak Soulness járt a fejében. A mosolya, az arca a szemei. És az igaz vádak, amelyek a szíve ellen voltak. Szerette volna ha nem történtek volna meg ezek a dolgok. Nem kellett volna Soulnessbe szeretnie. Bűn volt. A gitárossal és maga szemben is. Azon fantáziálgatott hogy a fiú ott fekszik mellette és alszik. De olyan bűbájosan. Micha megremegett. Igen, érezte Soulness álmos illatát, ahogyan lassan körbelengi a szobát. Lecsordult egy könnycsepp a szeméből. Az álombéli alak mocorogni kezdett, mire a billentyűs szíve összeszorult. „Álmodok…” –Kezdett el sírni.
Igen mikor érezte a forró ajkakat tudta hogy álmodik. Ez nem lehet a valóság! Soulness megveti valahol… És lehet hogy még gyűlöli is.

- Elég! –Ült fel. A függöny szürkévé vált a szobájában a nap fényétől. Micha tiszta víz volt, és könnyezett. Kék szemei beszürkültek, és feldagadtak a sós könnyektől.
„Nem élethetek így ezzel az érzéssel! Mindenkire csak bajt hozok! Mindenkire!”
Kirohant a fürdőszobába, és leöblítette az arcát. Ez sem enyhítette a fájdalmat. Égett az arca, és fájt a feje
–Sajnálom Soulness… Sajnálom hogy szeretlek és ezzel a terhedre vagyok! –Omlott le kétségbeesetten a fürdőszoba padlójára. –Nem akartam… Nem volt szándékos… Olyan gyerekes vagyok ha meglátlak… Egyszerűen őrült… Uralkodnom kéne az érzéseimen! –Törölte le a szerelmes könnyeket, de azok helyett újabbak, és újabbak csurrantak gondterhelten meggyűrődött arcára.
- Ki kell szállnom a G.O.Dból… Ki kell! Muszáj Nem tehetem tökre a többiek életét a hülye érzéseimmel! Nem… - Felpattant a földről és felvette a kabátját. –Ha kell az életemmel fizetek Soulness boldogságáért! Az életemmel! –Morogta eltökélten, és elhagyta a könnyező önmagát.