Eleven Alkonyat 1

Bevezető


Borongós szürke hétfő hangulata ült ki az osloi emberek arcára Norvégiában. A sötétség ellenére zsongtak az utcák a munkába, vagy iskolába igyekvő alakoktól. Minden házból percenként szállinóztak ki az emberek, mint egy felnagyított hangyaboly. Kivéve egy házat…
A házat mely ódon, és méltóságteljesen tekintett körül, és ehhez tartva rettegtek is tőle. A közhiedelem csak úgy emlegette az átkok háza, mivel a legenda szerint megátkozott lelkeket zárnak be abba a házba. Néhányan hallani vélték a házból kiszűrődő beszélgetéseket, zajokat de soha senki nem merte biztosra venni, hogy tényleg onnan származnak. Minden éjszaka egy női hangot véltek hallani, ami hol énekelt, hol pedig keservesen zokogott. Egyesek azt állítják hogy szellem, mások pedig csak egy szökött elmebeteg kicsinyes játékának tulajdonították a hangjátékot.
Pedig aki eddig bement nem jött vissza soha többé. Tűntek el már huligánok, tudósok, nyomozók… Mindenféle emberek, akik bemerészkedtek.
Az utóbbi harminc évben viszont lecsökkent nullára a házban eltűntek száma, nem is mászkáltak be, ezért a ház is békésen megnyugodott. A női hangot viszont hallani lehetett, ugyanúgy mint ahogyan a denevérek hangját. Hosszan egybecsengtek majd pedig elhalkultak. Az emberek ugyanakkor féltek a háztól. Hogy felébred, hogy ismét csalogat… Hogy ismét öl!

1.

Átkok háza

- Biztos hogy jó helyen járunk? –Tette le Mato a csomagokat, a nyitott ajtó küszöbére, és alaposan körülnézett. Fehéres szőke haja katonásan simult fejéhez, miközben ő szemügyre vette a házat. Barna szemei kutakodva lestek végig minden egyes gyanús zugot, nehogy húgocskájának bármi baja essen.
- Ó igen… Biztosan… -Rohant be hozzá a lány egy térképpel a kezében. Kissé német akcentussal fűszerezte meg a norvég nyelvet.
- Alenne, szerintem őrültség volt kibérelni ezt a házat… Itt nincs semmi egy adag poron, és denevéren kívül! –Jelent meg egy újabb fiú az ajtóban. Tekintete komolyságot, és mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Kék tiszta tengerszínű szemeiben imitt amott feltűnt egy sárga folt, kihangsúlyozva természetfölöttiségét. Emberi volt és mégis tisztán kísérteties. Háta közepéig erő hosszú fekete haja kísértetiesen susogott az ajtón át kiáramló szélben, majd lenyugodtak a szék hátsó támláján. A fiú ült… Egy tolószékhez volt láncolva az élete. És mindezt azért, mert belérohant egy kamion három évvel ezelőtt.
Mindkét lába megvolt… De nem tudta használni. Deréktól lefelé teljesen béna volt. Vékony kezeit unalmasan doboltatta a karfán, és sürgetően nézett. Mégis volt benne valami megfoghatatlanul gyönyörű. Sápadt arcán végigcikázott egy halvány mosoly, mikor megpillantotta a lányt, aki elindult felé
- Olyan ünneprontó vagy édes Kuolema!- Alenne átkarolta a fiú vállait és megcsókolta. –Mintha te fizetnéd! Hidd el nem ide terveztem a nászutunkat… -Simogatta meg a fiatal arcot, mely hegyes vékony állban végződött.
- Ó igen, de nem akarom hogy megözvegyüljek még mielőtt csodás frigyünk isten előtt is megköttetne… -Válaszolta líraian Kuolema, mire a lány felevetett.
- Csodás frigy?
- Igen… Miért nem az? –Nézett rá érdeklődve a fiú.
- Szeretlek…
- Én is…
- De hidd el, egy ilyet is át kell élnünk…
- Milyet? Ugye nem gondoltad komolyan hogy másfél hónapon keresztül nap mint nap egy pentagrammot ölelünk majd keresztül, hogy megjelenjen egy hologram…
- Nem hologram, hanem szellem…
- Szellemek már pedig nem léteznek!
- Ezt csak te gondolod így…
- Mondjátok abbahagynátok végre! –Tört rájuk mérgesen Mato.
- Igenis bátyus… -Kacsintott vissza Alenne.
- Én abbahagyom, ha ráveszed végre a testvéredet, hogy ez az egész egy hülyeség! –Sipított tovább Kuolema. –Ettől a helytől kiráz a hideg!
- Ne morogj!– Incselkedett vele a lány, a fiú ekkor belehúzta a székbe, és megcsókolta. A lány finoman átölelte a fekete hajjal beborított tarkót, és engedte hogy szerelme ajkai teljesen elvarázsolják. Kuolema behunyta sűrű szempilláit, és úgy csókolt egyre szorosabban, és szenvedélyesebben. Mato csak mosolygott a fiatalok románcán, keresve sem találhatott volna jobb felvigyázót Alenne mellé.

Meglepően gyönyörű pár voltak ők ketten. Egy félig béna fiú, és egy meglehetősen gazdag, és a pénzéhez mérten szépséges lány. Látszólag tökéletes volt a kapcsolat, Alenne ebben a szellemben engedte magát eljegyezni Kuolemával.
Ő maga fülig szerelmes volt a nyomorék, de annál intelligensebb és romantikusabb hercegébe, aki nem sok túlzással, szinte minden percét vele töltötte. Persze senki sem gondolta mi játszódik le a fiúban…A másik oldalról viszont ez a szeretet, ha nem is a kezdetektől fogva, de jó ideje viszonzatlan volt.. Kuolema csak az élet fájdalmát érezte, onnantól hogy megtörtént a balesete. Azután nem tudott mosolyogni mély depresszióba esett, az akkori német kislány varázsolt először mosolyt az arcára. Talán akkor volt Kuolema számára fellángolás, ami hamar el is múlt. Tény Alenne szép lány volt, gyönyörű barna szemeiben szinte elveszett az ember, ugyanúgy ahogyan gesztenyebarna hajában is. Mosolygós barackszínű arca, pedig minden férfinak felüdülő látványt nyújtott. De Kuolema nem erre a lányra, várt és ezt ő maga tudta legjobban. Viszont nem volt választása. Hiába volt ő is helyes, és intelligens, a tolószék rendesen rontott a hódítási esélyekből. Elbújhatott az egészséges férfiak mögé.

Így meg kellett elégednie a pénzes német lánnyal, aki viszont az első pillanattól fogva vakon beleszeretett az akkor még feltűnően visszahúzódó, és depressziós Kuolemába.
Végül is nem tellett sok erőfeszítésébe a fiúnak sem, hogy elvarázsolja Alennet. Egy-két simogatás, kedvesség, a gondoskodás viszonzása elindították kettőjük közös jövőjét. A bókokkal, és gyertyafényes vacsorákkal édesített éjszakák Müchenben pedig egyenest a házasság felé repítették őket, Kuolemát pedig a gazdagság felé.
Hisz mi más dominált volna részéről ha nem a pénz? Ha a már nem élhet teljes életet, ne kelljen számolnia a pénzt, hogy mit mire költsön. Ezért akart mindenáron Alenne férje lenni.
Hogy gazdag legyen, mint a menyasszonya. Ezért ment bele ő is a szerelembe, később pedig a házasságba.. Még ha tettetnie is kellett a szerelmet. Egészen megszokta a dolgát.

Mintha munka lenne, hogy Alennet időközönként a karjaiba kapja, cirógassa és szerelmes szavakat suttogjon neki. Saját maga számára is hihetetlen volt, hogy így tud színészkedni. De csinálnia kellett, mert a jövője volt a tét.
- Hogy fogok oda felmenni? –Engedte el végleg a lányt.
- Majd én felviszlek arra ne legyen gondod… -Nézett rá Alenne bátyja.
- Te?
- Nem vagy te olyan vastag… -Mosolyodott rá Mato, mire Kuolema lehajtotta a fejét. Ez igaz volt, Kuolema korához képest meglehetősen vékonyka volt. Mondhatni ha még egy kicsit vékonyodott volna teljesen elfogyott volna. Ujjai vékonyabbak voltak mint egy ceruza, de ezt a „hibát” ellensúlyozta Kuolema világító kék szeme, amit fekete ív táncolt körül fura csillanásokkal megajándékozva a komor hangulatú szemeket.
- Örülnék, ha békén hagynál azzal hogy hogy is nézek ki…-Válaszolt mérgesen Kuolema.
- Ne légy ennyire érzékeny kedves! –Cirógatta meg Alenne, mire a fiú látszólag megnyugodott.
- Nem akartalak megbántani… Csak szeretnék segíteni… -Térdelt le hozzá Mato.
- Jó, értettem… -Legyintett a Kuolema, és ezzel elintézettnek tekintette az ügyet. Pedig nagyon is bántotta őt, hogy ilyen vékony, és ennyire tehetetlen az élet sodrásával szemben, és erre időről időre emlékeztették még ha nem is direkt.
- Ne haragudj rá Kuolema! –Simított a fiú füle mögé egy fekete fürtöt Alenne.
- Jól van, addig nézzetek fent körül, én itt lent maradok! –Gurult arrébb a fiú komoran. Alenne, és Mato utána néztek. Egyre többször szeretett Kuolema egyedül lenne beásni magát a saját lelki világába. Szeretett elszakadni a földtől, és repülni, repülni ameddig bírt…