Az üldözött

Futott. Izzadt, mint egy ló, de nem állt meg. Nem állhatott meg. Hiszen akkor utolérik és mindennek vége. Csak a futásra koncentrált, lábai monoton ütemben csapódtak neki a talajnak. Nem volt megállás, egy szemhunyásnyi pihenőt sem engedélyezett magának. Csak előre, előre!

Hátrapillantani nem mert, mivel az a vesztét is okozhatja. Tulajdonképpen nem is akart, tudta kik akarják elkapni. Jól ismerte őket.

Megpróbálta tartalékolni erejét, nem adhatott ki mindent magából. Vigyáznia kellett, hiszen ha kikészül, akkor a későbbiekben biztos nem lesz képes lerázni az üldözőket. Most megvolt a lehetősége erre. Gyorsított, de csak egy kicsit. Pont annyira, hogy teste még elviselje a megerőltetést.

Szerencsére le voltak maradva mögötte. Lépteiket nem hallotta, de tudta, biztos volt benne hogy ott loholnak mögötte. Ilyen könnyen nem adják fel, hiszen most nála van az amire nekik is ugyanolyan szükségük van. Mikor meglátta az utána iramodókat és elkezdett futni, már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Rendesen meg fog szenvedni az üldözött magányáért. Az elején ez sikerült is. Hamar elszakadt tőlük, de nem nyugodhatott meg, mert tudta, azok nem fogják feladni, mindenáron utol akarják érni. Mindenáron! Még akár az életük árán is.

Most szerencsére egyedül futott. Nem szerette a magányt, de ezekben a pillanatokban kifejezetten örült neki. Ütemesen vette a levegőt: ha egy aprócska hibát vét, akkor annyi. Menthetetlenül vége. Elveszett ember. Megpróbált odafigyelni a légzésére, megmaradjon a megfelelő ütem.

Hallotta, amint mögötte felhangzanak a jól ismert zajok. Az üldözök lépteinek zaja. Ó, mennyire utálta ezeket a hangokat! Gyűlölte!

De most nem gyűlöletet érzett; megijedt. Mindjárt utolérik. Jézusom! Nem foghatják meg! Nem! Egyszerűen nem, mert különben... különben meghal. El kell szakadnia tőlük mindenáron! Valahol hallott egy mondást és az szinte életfilozófiája lett: "Amit elképzelünk arról sosem szabad lemondani!". Mikor ez most eszébe jutott, erősebbnek érezte magát. Egy lónak... egy bivalynak! Egy oroszlánnak! Egy Berger Katonak!

Nem, nem szabad lemondani! Nem szabad!

Pár perc múlva már szinte a lihegést is hallotta a háta mögött. De lehet hogy ezt csak beképzelte magának.

Nem szabad lemondani! Nem szabad!

Mindegy volt számára hogy valóság-e vagy képzelet, összeszedte minden erejét és gyorsítani kezdett. Vajon mögötte bírni fogják-e? Csak abban bízhatott, hogy nem. Ez volt az egyetlen reménye.

Egy örökkévalóságnak tűnt az a kis idő, míg végre lassan de biztosan az üldözök kezdtek lemaradni, cipőik csattogása egyre távolabbról hallatszott.

Megnyugodott, de egy fél pillanatra sem lassított, lábait ugyanolyan ütemben pakolta maga elé. Most kell elhúznia és akkor nyert ügye van!

Az üldözök lerázása, mintha mégjobban megsokszorozta volna erejét, csak nagy nehezen tudta megállni, ne gyorsítson tovább. Még kell az erő. Ki tudja, mit hoz még az elkövetkező pár perc?

És mennyire igaza lett! Nemsokára újra felhangzottak mögötte a lépések. Lassan de biztosan közeledtek a hangok. A hangok, melyek ugyanazt jelentették számára, mint a halálraítéltnek a bitófa ácsolása! Nem hitte volna, hogy képesek, így összeszedni magukat.

Pár másodperc múlva ismét ott loholtak a nyakában. Már majdnem utolérték. Nem engedheti....

Nem szabad hogy befogják. Egyszerűen nem!....

Hiszen akkor vége...

az egésznek vége....

Nem szabad lemondani! Nem szabad!

még egy kicsi.....

csak még egy kicsi....

mindjáá.... ááárt.......

Az olimpiai stadion egy emberként üvöltött fel. A célfotó döntött. A javára.