Történetek

A fiatalabb megborzongott. Bal kezét lassan zsebébe csúsztatta, és kivett egy fényes golyó formájú tárgyat. Jobb karjával magához szorította társát, és bal kezét a magasba emelte. A gömb csodálatos fényben játszott, úgy tűnt, mintha villámok cikáznának belsejében. A következő pillatatban kezét hátrahajlította, és a magasba dobta a gömböt. A gömb csak emelkedett, egyre feljebb, fel-fel a messzi távolba...

- Az álom nem valóság, az álom nem valóság...- ismételgette folyton, amit még anyukája mondott neki, mikor egyik éjjel sikítva ébredt fel. Próbált bátorságot önteni magába, de érezte hogy már ehhez sem elég erős. A szemeit ólomsúlyként húzta le a fáradtság, s az álom újból fogságba ejtette...

A ferihegyi repülőtér elhasznált járólapjait szelte át a lány és családja, anyja és testvére. Siettek, lekésik a repülőt Párizsba. A körülöttük állók rájuk se hederítettek, észre sem vették őket. A lány majdnem fellökött egy idős urat, halk és fuldokló bocsánat - futva-, sietett tovább. A bácsi rendesen megnézte magának. Csak hátulról látta, de karcsú dereka és nőies alakja elkápráztatta...

- Csomagolj fiam, elmegyünk innen! –adta ki az utasítást.
- Micsoda? Hogy-hogy elmegyünk? Kint sorra halnak meg az emberek! Nem mehetünk mi is ki oda! Szerinted mi lesz, ha az utcákon sétálgatunk nagy boldogan?
- Nem tudom, fiam, de most ez a legjobb megoldás. Hallottad a híreket, csak Budapesten észlelték ezeket, a szörnyű jeleket. Siessetek. Rozinak, majd segítek én, te csak tedd a dolgodat! –emelte fel kissé a hangját, amikor kérdőn néztem a húgomra...

Pokoli állapotban rohantam az erdőben. Éreztem végzetem, mely most már hamarosan eljön. Most itt fekszem a rohadt avaron, várom a megváltást vagy kárhozatot, de már nem törődnek a túlvilág nagyjai az én sorvadt lelkemmel. Szeptember volt. Kerek háromszáz esztendeje. Azóta fekszem e romok árnyékában. Az erdő ősrégi fái között rohantam. Tudtam akkor, hogy utolér e kárhozat. És akkor megláttam Őt...

Fecskéink, kik a repülés nagy mesterei szintén kioktatták a szelek urát az erőviszonyok milyenségéről. Lehet, hogy ők csupán 20 grammok, de tehetséges manőverezéseikkel megmutatták a viharos szélnek, hogy nem tudja legyőzni őket. Arra viszont bőven elég volt, hogy a rovarokat lesöpörje, így élelem nélkül hagyta a kis szárnyas műrepülőket...

Sötét. Bármerre nézel sötét. Nem látsz. De én látlak. Mindig is láttalak. Álmaimban sokszor megjelentél. Nem, mint rémisztő kitalált lény, hanem mint egy édes teremtést.
Soha nem gondoltál arra, hogy milyen egyedül lenni. Milyen az, mikor fáj a csend. Fáj az, hogy nem gondol rád senki. Fáj, hogy érzed, hogy egy senki vagy....

Beigazolódott a gyanakvás. Firun tudta, hogy nincs minden rendben ezzel a nővel.
Óvatosan bepillantott az ablakon. Látta a két beszélőt egy asztálnál ülve, s a Hensin papot a sarokban megkötözve. Ekkor nyikorogva kinyílt az ajtó, Alana a falu felé vette az irányt.
Karbad megragadta a megkötözött papot és a kunyhó melletti szakadék felé rángatta...

Történetemet egy idézettel kezdtem, mely rányomja bélyegét a következő sorok tartalmára. Ha már Ön is kezében tartotta a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület fiatalok részére szóló tagtoborzó kiadványát, ismerősen csenghet fülébe ez a hangulatkeltő mondat. Pár hete Fidlóczky József úrral folytattunk a helyi kábel TV-be egy órás beszélgető műsort. Az egyesület elnöke is így koronázta meg tartalmas adást… “Ez egy jó csapat.” ...

A falut már régóta híressé akarta tenni a polgármester ezért határozta el, hogy létrehoz egy versenyt, ami csak ebben a faluban kerül megrendezésre, sehol máshol a világon. Lezáratott néhány kis utcát, az árokpartokra szalmabálákat hordatott, és állítatott, hogy a kisodródó versenyzők, akik különben biciklivel száguldoztak, ne okozzanak balesetet a nézők között. Ez a munka mindössze egy napot vett igénybe. Az így elkészült pálya madártávlatból négyzetre hasonlított...