Kell egy csepp ősz a nyárba

Sok szeretettel üdvözlöm, Kedves Olvasó! Nagy örömömre szolgál, hogy az elkövetkezendő pár percet az Ön társaságában tölthetem. Az alábbi sorokban, mint bizonyos időközönként ismét nem a hétköznapi témák sablonos sivárságával fogunk foglalkozni. Bele szeretném lovalni Önt egy olyan kérdés felvetésébe, megvitatásába, vélemény nyilvánításába, esetlegesen az adott körülményekhez képest megválaszolásába, melyet a rohanó életmódunk mellett ritkán dobunk fel. Talán néha egyszer-egyszer érdemes elgondolkodni azokon a kérdéseken, melyek elkerülik a felszínes életet élők bizonyos csoportját.

2005. augusztus 7-én egy kirándulásra indultam el. A Lipóti camping tágas bejárata csalogatta, hívogatta be a jó öreg Simson barátomat. Nyergében utazva, megtört vidámsággal gurultam be a madárvártáig. Derűmet az út közben tapasztalt időjárás változása változtatta meg. A városunkból még napsütésben és gyenge szélben indultam el, de mire megtettem a 17 km-t, már erős szél tarajozta fel a nemrég még békésen ringatózó vízfelszínt. A hatalmas nádtenger méltóságteljesen bókolva adta meg magát a haragos szélnek. A kilátóból látható hullámzó macskasziget suhogva tűrte a ránehezedő mérhetetlen terhet. A hideg levegő erőszakos légáramlattal rángatta, cibálta növényeink zöld leveleit és a vizek félelmetes urát késztette kénye-kedve szerinti játszadozásra. Persze tollas barátainkra sem volt tekintettel a dühöngő erő. A barna rétihéja, a helyi Loch-Ness-i szörny, az apró állatok sakkban tartója talán dacból emelkedett fel a viharos szélbe? Nem tudom. De láthatóan kőkemény küzdelmet folytatott a bitorlóval szemben.

A természet két királya csatába szállt egymással. Predátorunk farkasszemet nézett a tomboló erővel és minden tudását latba vetve alázta porrá bivaly ellenfelét. Ügyes, könnyed mozdulataival araszolt előre az alatta, fölötte, mellette, előtte, mögötte zúgó légben. Talán még fityiszt is mutatott a vagdalózó nagyságnak. Persze sokáig ő sem játszadozott, mert rövid idő után visszatért pihenni a nádasba. Fecskéink, kik a repülés nagy mesterei szintén kioktatták a szelek urát az erőviszonyok milyenségéről. Lehet, hogy ők csupán 20 grammok, de tehetséges manőverezéseikkel megmutatták a viharos szélnek, hogy nem tudja legyőzni őket. Arra viszont bőven elég volt, hogy a rovarokat lesöpörje, így élelem nélkül hagyta a kis szárnyas műrepülőket. A fecskék viszont, ha nincs csőrbe való nem fognak feleslegesen erőlködni, így ők is menedéket kerestek az erő elől.

Én meg csak ott álltam a zúgásban egy hosszú nadrágban, pólóban, pulóverben, mellényben, zubbonyban fogvacogva. Fekete felhők tornyosultak az égen és hideg tört be a tájra. Fáztam. Fáztam, de egy picit el is gondolkodtam. Ha talán nem is igazából, de azért bekopogtatott egy percre az ősz. Azok a dermesztő érzések, vadul tajtékzó táj és a ridegen fenyegetőző felhők már az ősz sóhaját sugallták. A szív és az ész örökös csatájában a négy betűs szerv szava harsányabban szólított meg és hagytam, hogy uralkodjon el rajtam a kora őszi hangulat.

De talán első olvasásra furcsának tűnhet, mégis úgy gondolom, Kedves Olvasó, kell ez az érzés. Szükség van rá. Nyáron, mikor minden szép és mosolygós, szükség van egy csepp őszre, hogy érezzük a nyár súlyát. Képesek vagyunk a jót tényként elfogadni, miközben csupán egy rövid ideig tartó állapot. Az ősz kis lehelete eszünkbe juttatja, nem szabad a kellemes érzést természetesnek venni. A nyár is, mint bármi más, múlandó. És az ősz, ha nem is holnap, de holnapután már újra ott fog zörgetni a szomszédunk ajtaján, ahonnan hamar ránk talál.

Az öreg lombhullatók leveleit millió színbe öltöztető évszakunkra szükség van. Kell az érzésvilágunkba, az élménytárunkba, ingereinkbe a változatosság kedvéért a harmadik évszak.

Az őszbe benne van minden, mit nem szívesen szeretünk látni. Benne van az is, amit imádunk átélni. A búcsúzás, valami véget érését, ritkán éljük át örömteljesként. Főleg, ha az életünk tartalommal történő pillanatok feladása, elmúlása, torokszorító pillanatok egyike. De kell ez az érzés. Ez is szép. Ha pl. egy mesébe illő túra alkonyán fáradtan, fejt leszegve üldögélünk a vasútállomás kopott padján, akkor is szomorú várni a zakatoló vonat hazarepítő és kijózanító valóságát. Mégis oda illik, koronaként kerül fel a búcsú a soha nem felejthető nap lezárásaként.

Persze kirándulásaink során az előző példákból okulva érdemes a jelennek élni. Mikor bakancsaink boldog kopácsolását hallgattuk a poros utakon, nem egyszer kértem barátaimat, hogy éljünk a pillanatnak. Otthon már csak fájó szívvel emlékezhetünk vissza az átélt kalandokra, de a túra során tudatosan át kell élni a jelen varázsát. Amikor egy-egy üde zöld fűtengeren vágunk át pipacsok és bárányfelhők kíséretében. Tudni kell élni az érzésnek. Akkor és ott égni, érezni kell minden mozzanatot, mert hamar ránk köszönt az elmúlás elkerülhetetlen könyörtelen követe.

De a mai világ egyre kevésbé akar szembesülni ezzel a ténnyel. Ha bekövetkezik, hát gyorsan átszalad rajta. Ahogy viszont egy korrekt történetnek van eleje, közepe, vége, szükség van a harmadik momentum átélésére is.

A televízióban játszott egy-egy nagyobb film után régebben levetítették a színészek, részt vevők neveit, státuszát. Ezek nem csak az ismeretterjesztést kívánták szolgálni, hanem az egy-két órás jelenet hatását kívánták feldolgozni. A tartalmas mondanivalótól duzzadó film után kifejezetten kellettek azok a percek, amíg a családdal vagy épp magunkban értékeltük a jeleneteket. Így visszaérkeztünk a tévézés előtti világba, jobb esetben egy kicsit gazdagabban, értékesebben. De ma már ez nem jellemző. Talán leszoktattak róla minket. Persze, ha be kell bizonyítani, hogy az ő termékük a Földkerekség legkiválóbb eszköze, mindent elkövetnek, hogy vásárlói hangulatba kerüljünk a hipermarketek tökéletesen megtervezett csábító árútól roskadó polcai között járva. Biztosak lehetünk benne, hogy kifinomult eldugott technikákkal igyekszenek minket újabb és újabb nélkülözhetetlennek feltüntetett termékeket vásárolni. Be kell látni, minden a pénz és a gazdaság körül mozog. Ha van benne haszon, akkor gyerünk! Ha nincs, akkor meg minek?

Engedje meg, Kedves Olvasó, hogy egy csúnya történetet idézzek itt most fel. A Gerecse-hegységben, egyik réten pár éve többször láttam családokat, kirándulókat, akik békésen heverésztek a hatalmas fákkal védett réten. Egyszer apát és fiát is láttam önfeledten, miként vidáman kergették, rúgták a bőrt. Mára fenyegető drótkerítés védi a felszántott, alig tenyérnyi (volt) mezőt. Elhiszem, hogy pár Ft-ot behajthat az a területecske, de az újra kirándulni induló apa és fia hová mehet? Lesz-e nekik újabb rét? És ugyan már. Az újabb apákban felmerül-e a kérdés? Mehetünk-e valahová? Honnan juthat az eszünkbe, hogy kijöjjünk-e? Lehet, hogy csúnya leszek, de úgy gondolom, ez már nem pénz kérdése. Biztos vagyok benne, sokak a helyett a pénz helyett inkább jól érzik magunkat.

És már túl is vagyunk egy újabb sarkalatos kérdésen, amit úgy hívunk: A pénz. Van egy szörnyű elképzelésem, miszerint a pénz messze nem akkora kincs, mint gondolnánk. Előre le szeretném szögezni, a pénzre szükség van. Nélkülözhetetlen és bármennyit is kapnék belőle, nem adnám vissza. Mindent szívesen elfogadnék, de úgy gondolom, egy bizonyos szint fölött már nem olyan fontos fogalom, mint sokan hiszik. Éhesen, szomjasan, fázva, szegényen nehéz jól érezni magunkat, az biztos. A lakás, a mai kor követelményei szükségesek a megéléshez. Egy szint fölött viszont már csupán lehetőség a boldogság eléréséhez. Ha jól vagyunk lakva, sőt a hűtő is tele van, fedél van a fejünk fölött, hol télen meleg van és egy forró vizes fürdőben pancsikolhatunk, majd onnan a szobában, egy kényelmes ágyban alhatunk, már nagy gond nem lehet. Persze, ma már TV, Video, DVD nélkül sem élet, az élet. Oké, ezek után befoghatjuk a szánkat, mert nem biztos, hogy minél többet hozunk össze, annál tartalmasabb életünk lesz. Na, ezzel sem mondtam semmi újat, mondja joggal, Kedves Olvasó, miközben velem együtt csodálja a 600-as Mercedesből kilibbenő fehér inges milliárdost. A helyi napi sztárgyárból kidobált bábukkal bálványozva, TV műsorainkat átizgulva, sms-eket küldve a címlapokon szereplő hírességek miatt újságokat elkapdosva epedeznek oly sokan a sztárok után. Rá kell jönnünk, a csillagok csupán azért csillognak, mert mi fényesítjük őket.

De a pénzemberekre is irigykedve nézünk, elhűlünk, miként elhúznak előttünk egy-egy yacht-tal a vízen, vagy testőröktől védve masíroznak be a tárgyalásokra. Felteszem itt is a kérdést. Mi miként tudjuk kompenzálni a különbséget? Három megoldás jutott most eszembe.

Felvesszük a kesztyűt. Megpróbálunk 21. sz. –i mérce szerint igazodni és minél több vagyont felhalmozni. Ezt a Tv-ből ismert tények alapján ki lehet állítani, nem mindig olyan eszközökkel érik el, amivel este nyugodtan párnára hajthatnánk fejecskénket. A békés nyugalomra vágyóknak szerényebb lehetőségekkel kellene beérni.

A passzív ellenállás is lehet a gyógyír. Nem teszünk semmit, legfeljebb irigykedünk tovább.

Ami talán egy kicsit érdekesebb, bevetjük az értelem szavát. Ha ugyanis elfogadjuk azt a tényt, miszerint a pénz csupán a boldogság megtalálásának egyik, de nem az egyetlen (kizárólagos) eszköze, akkor látjuk, hogy van több út is. De még mennyi. Még mielőtt belemásznánk az izgalmas kérdésbe, megkérdezem Öntől. Egy olimpiai versenyen (vagy akár a helyi bajnokságon) győzött nyertestől megkérdeznénk, mennyit ér neki az ott kapott érem? A dobogó fokán libabőrösre fokozott hangulattal, szinte sírva fakadva, énekelve mit válaszolna? Mikor bokszolóink kezét emelik a magasba, mennyit ér nekik? Durr, egy újabb pofon a pénzre kiéhezett világ ellen.

Kedves Olvasó, érezze jól magát!

Sokak a horgászásban, a kutyázásban, a sakkozásban vagy a történelmi ismereteink gyarapításában találják meg az értelmet. Még többek főzőcskézni szeretnek, jómagam a természetjáráshoz állok közel. Tiszta szívvel csavarogni a fák között, hallgatni tollas barátaink énekét. Természetesen itt is megmérgezhetnénk a másik világba ismert tulajdonsággal, miszerint az előttem járónak többje van. Ha Ön is betéved az öreg óriási fák árnyékai közé és egy-egy madárdal szerzőit véli csak felfedezni a változatos strófák között, nem hiszem, hogy el fog keseredni. Nem siránkozik azon, miért nincs akkora tudása, mint pl. Schmidt Egonnak. Jól tudjuk az út, amit Egon úr végig ment, bizony nem három lépésből állt. Hosszú évtizedeken át járta a fák, mocsarak birodalmát, míg a mérhetetlen tudás felhalmozójává vált. Talán ezért sem népszerű a madarászat, mert rövid időn belül bármennyi pénzzel elérni eredményt nem lehet. Hosszú, tudatos utánajárással azonban olyan tudás birtoklóivá válhatunk, mely messze túl mutat az anyagi világ által festett pillanatnyi boldogságon. Aki egy megfáradt nap után már kisétált a közeli parkba, jól tudja, miről beszélek. A természetjárás fontos elengedhetetlen tulajdonsága, hogy az út, melyen végig haladunk élménytáblákra van kihegyezve. Értem ez alatt, hogy újabb és újabb sikerekre teszünk szert, és akkora dózisban kapjuk a megelégedést kifejező érzéseket, melytől az út igazán meseszép kalanddá válik. Itt nemcsak a célszalag átvágása jelenti az eredményt, hanem minden egyes perc, melyet tollas barátaink közvetlen közelében élhetünk át.

A fenti sorok veszélyes képet festhetnek. Nem győzöm hangsúlyozni, messze áll tőlem a pénz tagadása. Csupán a cselekvési alternatívák közötti választásra hívnám fel a Kedves Olvasó figyelmét. Nem tanácsot adni, hanem értékelni, átgondolni szeretném. A mai világban ez veszélyes feladat. Aki a Mc’Donalds helyett a szalonnasütést választja, sportcipőn kívül surranót is húz, baseball sapka mellé terepen kalapot visel, bizony hamar szembetalálkozik a társadalom nemtetszésével. Egyszer egy kocsma mellett vízityúkot néztem, és kiszóltak (beszóltak)nekem a teraszról, hogy mit csinál az a szerencsétlen - a helyett, hogy velünk inna egy fröccsöt. Meg lehet tenni ezt-azt, csak hamar a társadalmi perifériára szorulunk, olykor akár egyenesen deviánssá válunk. Vigyázni kell, mert ha tollas barátaink érdekeit tartjuk szem előtt, lemondunk pár dolgunkról, az ő életükért, bizony hamar nem normálisnak nézik az embert. A helyett, hogy szabadidőmben egy sokak által elismert tanulmányokat folytatnák és ezáltal bizonyos körökben elismerést váltanék ki, helyette gyerekeknek madaras előadást tartok és célom, hogy minél többen éljék át azt az érzést, amit mi már oly sokan ismerünk. Tavasszal, mikor a Madárbarátság Napján a magaslesből kísértem figyelemmel az állomásokra érkező csoportokat, kellemes érzések kerítettek hatalmába. Ott voltunk 6-an, 8-an, kik mindent megtettek azért, hogy az ifjúság különböző kérdések segítségével bővebb ismereteket szerezhessen tollas barátainkról.

Nagyon érdekes világot élünk. Itt most, nyár van s remélem sokáig az marad. De ha megcsillantja fényeit az ősz, akkor mi lesz? Amikor egyre közelebb érkezik hozzánk, biztos, hogy a természetvédelem és egyéb értékrendek kerülnek ki vesztesen? Ha sárgulnak a falevelek, mit hagyunk magunk mögött? Igen, éljünk a mának. Viszont, ha a nyárba bekacsint az ősz és megkérdezi, jó úton járunk? Helyes ez az értékrend? Akkor mi lesz? Talán újra elővesszük Fekete István Hajnal Badányban című könyvét és elgondolkodunk. Tudják mit? Nem kell. Ne várjunk eddig. Elég ez a csepp az őszből. Ennyi kellett, úgy gondolom, nem volt sok, de elég.

Éljünk a mának, érezzük jól magunkat. Ki így, ki úgy. Zárjuk be az oldalt és haladjunk tovább arra, amerre mentünk vagy egy kicsit másfelé.


Madárbaráti üdvözlettel:


Nagy Kornél