Árnyék nélkül 2.rész - Indulás!

Sokáig vártuk a rendőröket, de nem érkeztek meg. Másnap újra telefonáltunk, többször is a nap folyamán – semmi. Senki nem vette fel. Kezdett bennem felszivárogni az addig olyan szépen elpalástolt félelmem. Nyugodt arcot vágtam. Ügyeltem arra, hogy a húgom nehogy valami gyanút fogjon.
Szegénykém még csak három éves. Okos kislány volt akkor, de nem értette azt, hogy miért nem foghatja meg a babáját, miért kell nekem öltöztetnem, illetve a szüleimnek fürdetniük. Óvtuk, ahogy csak lehetett, főleg én! Nagyon szerettem és szeretni is, fogom az életem végéig. A napjaim rettegéssel teltek. Nem volt olyan éjszaka, amikor nem gondoltam volna arra, hogy mi történhet velem éjszaka, vagy a közeljövőben. Remegtem, ha belegondoltam, hogy a vacsorámat késsel és villával ettem.

Az egyik napon, úgy a tizenegyediken, ha jól visszaszámolok, a szomszédaink csöngettek be hozzánk. Én nyitottam ajtót. Az arcuk falfehér volt. Kérdezték, hogy a szüleim itthon vannak-e. Szerettem volna hazudni, de egy hang se jött ki a torkomat, így intettem, hogy jöjjenek be. Szóltam édesanyámnak, majd engem beküldtek a szobába, mivel a téma, most csak a felnőttekre tartozott. Bevittem a húgocskámat is a szobába. Beszélgetni kezdtem vele. Kérdezgettem nagyon sok dologról.
- Tudod, mi folyik itt, Rozi?
- Láttad, mi történik az utcákon?
Ehhez hasonló kérdéseket tettem fel, mindre azt válaszolta, hogy nem. Megkönnyebbültem, amikor hallottam a válaszait. A kezemet a fejére tettem és vártam, közben simogattam a haját.
Úgy tíz perc múlva apám nyitott be az ajtón:
- Csomagolj fiam, elmegyünk innen! –adta ki az utasítást.
- Micsoda? Hogy-hogy elmegyünk? Kint sorra halnak meg az emberek! Nem mehetünk mi is ki oda! Szerinted mi lesz, ha az utcákon sétálgatunk nagy boldogan?
- Nem tudom, fiam, de most ez a legjobb megoldás. Hallottad a híreket, csak Budapesten észlelték ezeket, a szörnyű jeleket. Siessetek. Rozinak, majd segítek én, te csak tedd a dolgodat! –emelte fel kissé a hangját, amikor kérdőn néztem a húgomra.

Hangosan becsapta az ajtót.
Három órával később már ki is léptünk az addig biztonságot nyújtó bérházunkból. Szerencsére nem voltunk egyedül, mellettünk, több, a házunkban lakó család haladt. Már megvolt a terv. El kellett jutnunk Gárdonyba, a Velencei tó partjára. Biztos menedéket adott az a környék, sőt még szórakozási lehetőségeket is felkínált nekünk.
Biztos felmerült már mindenkiben az a kérdés, hogy miért nem szálltunk autóba és hajtottunk el minél messzebbre. Több oka is volt ennek. Az első: elég volt kinézni az utcára, mindenki megzavarodott, így sorban törtek össze a járművek. A tévében beszámoltak több olyan halálestről, amiben az autó, vagy bicikli, esetleg motor, busz és villamos volt a főszereplő. Egyszerűen elcsapták az embereket.

Tehát gyalog vágtunk neki az útnak. Figyelembe véve azt, hogy mi pestiek voltunk, át kellett törnünk magunkat a város másik felén is, Budán.
Rengeteget meneteltünk, megállás nélkül. Délben indultunk el, már négy órája pihenés nélkül, szakadatlanul haladtunk, mégis ott voltunk még a kerületünk környékén. Rengeteg holmit hordoztunk magunkkal, ami gyorsan lelassította a népet. Sok boltba betörtünk, hogy legyen élelmünk. További családok csatlakoztak hozzánk, immár körülbelül ötvenen lehettünk. Dőlt rólam a veríték az erőlködéstől. A nap vörösen izzott már, szürkült az ég, mire leértünk a Duna partjára. Láttam, hogy Budán is csapatokba tömörülve menetelnek az emberek, kezükben kisebb-nagyobb értékeikkel. Közös szavazás alapján eldöntöttük, hogy az éjszakát. A Lánchídon telepedtünk le. Gyűjtöttünk fát, a közeli Roosevelt térről, majd meggyújtva azt, körbeültük. A felnőttek arról tanácskoztak, hogy hogyan juthatnánk el Gárdonyba.
Sok jó ötlet közül kellett választaniuk, amikor bedobtam, azt, hogy menjünk le Kelenföldre és ott az M7-es autópálya vonalán, leérhetünk Gárdonyba pár nap alatt. Ez tűnt a legegyszerűbbnek, így eldöntötték mindannyian, hogy másnap reggel útnak indulunk Kelenföld felé.

Egyszerre állt föl mindenki. Az égő fákat a Dunába löktük, mi pedig aludni tértünk. Szerencsére sokan hoztak ágyneműt, köztük én és a családom. Sietve lefeküdtem és behunytam a szemem, hogy kipihenhessem magam a következő napra. Éreztem, ahogy Rozi odabújik mellém. Én átöleltem, majd így, nyugodtam elaludtam szívemben, a dübörgő félelemben, ami már nem bírta sokáig a bezártságot. Kitörni készült.
Mikor fölébredtem, nyomban abban reménykedtem, hogy elájulok.