Schlemil

Pokoli állapotban rohantam az erdőben. Éreztem végzetem, mely most már hamarosan eljön. Most itt fekszem a rohadt avaron, várom a megváltást vagy kárhozatot, de már nem törődnek a túlvilág nagyjai az én sorvadt lelkemmel. Szeptember volt. Kerek háromszáz esztendeje. Azóta fekszem e romok árnyékában. Az erdő ősrégi fái között rohantam. Tudtam akkor, hogy utolér e kárhozat. És akkor megláttam Őt. Bőre már foszladozóban volt, hullabűzt árasztott. Szemei kifolytak, lilás sáv jelezte ezt, amely a szemgödre alatt poshadt. És sírt! És szenvedett! Könnyei marták enyésző húsát, arcán a szenvedés csalhatatlan jele, valaha emberi vonásai a legkisebb szélfuvallatra is eltorzultak. És nevetett! A káröröm, a gúny, amely nevetéséből kiszűrődött, lelkembe hasított. Sárgás, rothadt fogait kivillantva hahotázott. Pár ősz hajszála a legkisebb mozdulatára kihullott. Ahova estek, ott elpusztult az élet, elszáradt a fű, elkorhadt a fa. És továbbra is nevetett, és zokogott, és ez a groteszk élmény volt ebben a legborzasztóbb. Megbénított a jelenség. És akkor megmozdult. Először az árnyéka, aztán ő is, ennek a mozdulatát követve kinyújtotta a kezét. Majd beszélni kezdett, de a szája nem mozgott. Hangja öklendezésszerű volt. Vér buggyant ki a száján, és ahol lecsordult, kivillantak a csontjai.
- Megismersz-e, földi halandó? Nem? Pedig olvastál rólam! Csak banális, korlátolt fantáziád nem enged azonosítani azzal, ahogy elképzeltél! Emlékszel? Saját képére teremtette az embert! Hogy néz ki az emberi test, ha elnyeri végleges formáját?! Így néz ki! –magára bökött - Emlékszel még?! Akaratai kifürkészhetetlenek! Emlékszel? Most rajtad áll a sorsod! Ha megfogod a kezem, velem jössz a mennybe. Ha visszautasítasz, örök kárhozatra lelesz!
Visszautasítottam. És most itt fekszem a rohadt avaron, várom a megváltást vagy kárhozatot. A remény hal meg utoljára…