Történetek

Megragadtak és lerángattak a legmélyebb katakombákba. Penész keserű szaga töltötte meg a levegőt. Hosszú folyosókon keresztül vittek a sötétség gyomrába. Büszkeségem elpárolgott. Ők pedig csak vittek. Végtelen alagutakon hurcoltak keresztül. Majd belelöktek egy kamrába...

És elővett a dzsekijéből egy kis, lapos, fekete tárgyat. Kinyitotta, és afféle minitévé- szerűség lett belőle. Elkezdett lejátszani...egy iskola, diákok...aztán...a mi termünk...és...bejött a matektanárnő...és...megtörtént az, ami álmomban.
- Ne! Hiszen én ezt...pontosan ugyanezt álmodtam... - mondtam reszketve.
- Ez sajnos nem álom. Valóság. Ez a jövő. Holnap...megtörténik. Hacsak...
- Igen?
- Hacsak magácska nem akadályozza meg...

Eközben New Hampshirben, egy elhagyott kúriában vidám parti folyt. Voldemort nagyúr gondtalanul nevetett és egyre dicsérte Bellát.
- Gyönyörűen elfogtad Pottert - igazán jutalmat érdemelsz. Ráadásul abban is ügyesen döntöttél, hogy nem ölted meg, inkább nekem ajándékoztad ezt az örömöt.
- Szóra sem érdemes - szabadkozott Bella...

- Mert lehet, hogy már üresek a hordók! –Válaszolta mérgesen Mato. –De ne azzal foglalkozz kérlek, mert nagyon idegesít, hogy csak én dolgozom itt a sötétben…
- Dolgozni? –Kuolema gúnyosan felnevetett. –Mato ott pattogsz a szakadéknál és várod, hogy Alenne odavonszolja a létrát… Mi ebben az olyan megterhelő munka!?
Ekkor érezte, hogy egy hideg kar megfogja a csuklóját...

Zalai már napok óta nem bírt magával. Egyszerűen képtelen volt a bőrébe férni. Szívdobogása volt egyfolytában, a dobhártyája pattogott, az agya sokezres fordulatszámon pörgött, teljesen ki volt kelve magából.
Egyik baj a másikat érte. Az orvosa komoly fenyegetésekkel lépett fel a további dohányzás ellen, a főnöke súlyosabban telepedett rá, mint valaha, az asszony is csak nyúzta, nyúzta, nyúzta...

Nem vagyok egy bosszúálló angyal, a célom, nem pedig a gyilkolás. De ennek ellenére megint azt éreztem, hogy legszívesebben elmennék ahhoz a dílerhez, és szétlőném a fejét. Fegyverem ugye nem volt, de a gondolat sem vált valóra. Másfél hónapig nem mentem dolgozni, kötelező szabadságon voltam. Négy nap után sikerült találkoznom ezzel a dílerrel, Victor elvitt hozzá, és vettem néhány gramm hasist.
Tudtam, hogy vigyáznom kell a kérdésekkel, de muszáj volt a Tűz szeméről kérdeznem......

Csend van. Mindenhol csend. Ilyenkor már csak néhány részeg jár az utcán. Az utca, ahova igyekszem sötét. Félek. Félek, hogy újra látom a helyet. De érzem, hogy oda kell mennem. A szívem oda húz. Tudom, hogy nagyon fog fájni újra látni a helyet, ahol ez történt. De én már csak az emlékekben élek. Még egyszer látni akarom magam előtt, ami történt...

- Nászút?
- Igen… Nászút… - Ült vissza Soulness. –Nem hallott még nászútról riporternő? –Hátradőlt, és figyelte ahogyan Liona arcáról leolvad a mosoly
- Most meg te gyerekeskedsz… - Morogta Liona fogcsikorgatva.
- Csak válaszoltam… Igen nászútra szeretnék menni, és keresem rá a megfelelő időpontot!
Lionának még a szava is elakadt...

A rács ablakomon már elkorhadt az örökkön csepegő víztől, ami a felettem lévő rab vécéjéből folyik, akár ki is szabadulhatnék, nem vennék észre, csak este, mikor kísérnének a fürdőbe, akkor aztán lenne sírás, senki nem lenne tőlem biztonságban. Máris túl sok gondot okoztam a világnak, nélkülem is pocsék egy élet vár mindenkire, de én aztán felteszem az i-re a pontot, sokak szemében talán mindenkiében nem vagyok más mint egy koszos, gyilkos, aki szabadságra vágyik...

Victum egy temetőben ébredt. Látott már ilyen helyet, de soha nem járt még itt. Felült és meglepve körülnézett, hogy hova került. Nem volt körülötte senki sem csak sírkövek és keresztek.
„Hova kerültem?” Lépett le a talajra. Meztelen talpait átdöfte a földön heverő tüskés növény, mire Victum felszisszent, majd tovább lépkedett. Ez a fájdalom nem is számított számára, sőt az sem hogy véres a talpa…