Történetek

Arra jöttem rá, hogy minden emberben van valami különleges. Mindannyian halandók vagyunk, de nem mindennapiak. Bennünk összpontosul a legtöbb féle tulajdonság, érték, érzés, szellemiség vagy csak éppen leleményesség. Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. Úgy hiszem, oka van annak, hogy létezünk. Vitathatatlan, hogy nincs még egy ilyen – már elnézést ezért a morbid kifejezésért – faj, mint mi. Része vagyunk ugyan egy nagy egésznek, de sok mindent mi ötvözünk össze...

Most, hogy én is "gyűlöltem és szerettem" azt kívántam, bár újra ne tenném. Napokat sírtam keresztül, de a szüleim észre se vették, mindkettő az új szeretőjével volt elfoglalva, ingáztam a két lakás között, semelyikük sem akart velem bajlódni.
Anyám negyedik emeleti lakásának erkélyéről hullattam a könnyeimet a lenti járókelők fejére, amikor megláttam őt, amint egy visszataszító izomagyú diszkós az ajkán csüngött a seggét markolászva. Irigység... Gyűlölet... Kétségbeesettség......

Lebuktam a víz alá, alulról csodálva a felszínen táncoló fényeket. Amíg csak levegővel bírtam lent maradtam, valahol pár lábnyira a felszín alatt, majd fellöktem magam. Ez volt kedves játékom, ezzel szórakoztattam magam. Akkor azonban túl mélyre mentem...

Kábulatomból a vállamba csapódó golyó ébresztett fel. A fájdalomtól elengedtem a létrát, de már a tetején voltam, és a másik oldalra estem át. Rettenetesen fájt, de nem a sebem, hanem hogy meghalt. Megölte! Meg kell bosszulni, de most semmi esélyem, menekülni kell. Elkezdtem a hegyek felé futni, ahova nem tudnak az automobiljaikkal követni...

Én vagyok az utolsó sárkány. Furcsán hangzik, nem? Pedig igaz. Pontosabban úgy lenne az igazi, hogy én voltam az utolsó sárkány. Érdekel a történetem? Húzz ide egy széket, és mielőtt a lovag visszajön, mindent elmesélek...

Anne kissé mérgesen lemászott John- ról és leporolta magát. Felnézett és meglátta a viharfelhőket a távolban. - Na ez is szép vakáció lesz, - gondolta azután pedig az anyjára, Mike- ra és végül az ismeretlen Zakós úrra nézett. - Megyek már csak kicsit meg igazítottam Johnyka agyát! –nevetett egy kicsit aztán a dörmögő viharfelhőket nézte...

Repesve várja az újabb pillék születését. Nem kell sokáig türelmetlenkednie: egymás után bújnak elő e légies kis táncosok. Megannyi színes drágakő napozik, pihen az ágakon, felkészülve életük első röptére. Akármerre lép a lány, mindenünnen csatlakozik hozzá egy-egy pazar pillangó. Hamarosan körötte táncolnak, ismerkednek vele...

Egy garou öt alakot ölthet. Homid, azaz az emberalak. Glabro, azaz félig ember, félig vérfarkas; olyan ilyenkor, mint egy szőrös ősember. Tagjai megnyúlnak, csontja megvastagodnak, izmok fonódnak rájuk, súlyuk, magasságuk megnő, itt-ott szőr lepi el a tesüket. Még mutatkozhatnak emberek között, bár eléggé kirínak a tömegből, és a Delírium nem hat ájulással, mindössze kitérnek előle az emberek. A következő alak a krinosz - a garouk közismert és legkedveltebb alakja...

Az ÉN sziget egyre nőtt, és észrevettem, hogy figyelmemet azért sem tudom már másfelé irányítani, mert a mindenségből kiszakadt egy rész, amit a testemmel azonosítottam, közepén a szigetemmel. Jó nagy volt ez a test és kicsi a sziget, de ahogy építkeztem, úgy szorult ki a mindenség belőlem. Nem érdekelt a mindenség óceánja, fontos dolgokat kellett magamba tennem. Miden építőelem csak azt szolgálta, hogy melegség érjen. Megtanultam mosolyogni, egyre több szót, és járni is, és ezeknek mindenki...

Lilith villámgyorsan gördült párat a földön. Arca, egész ruházata csupa sár lett. Nem igazán zavarta. Négykézlábra állt, majd kezei hangos cuppanással elváltak a földtől és a következő pillanatban kissé ingatagon, de két lábon állt. Körbenézett, bár a látásban akadályozta sáros, szemébe lógó haja. De még így is látta, amint Vyni felé két lángcsóva röppen...