Napról napra köszönt...

Napról napra köszönt be a tavasz. Parányi hajtásokat melenget a nap mindenfelé. Arien részegülten szemléli a szeme láttára újjászülető vidéket. Érzékeny fülével szinte hallja, amint az apró zöld hajtás-gömböcskék kipattannak, bájosan borzas levelecskék üldögélnek fontosságuk teljes tudatában a fákon, bokrokon. A virágok zárkózott bimbói még eltakarják titkukat, ezerszíneik még szégyenlősen megbújnak a halványszínű takarószirmokban.
Arien megállítja hasonlóan átszellemült lovát, mert az egyik faágon megpillant egy ujjnyi hosszú, mocorgó valamit, úgy néz ki, mint egy keskeny kis bőrtok. Érdeklődve léptet közelebb, akkor látja, hogy egy báb készül átváltozni. Kíváncsian várja, hogy mi lesz belőle. Óvatosan szakad fel a báb oldala és egy leheletvékony ízes lábacska nyújtózik ki rajta, majd még egy, tapogatózva helyezkedik, fogást keres. Biztos kapaszkodót találva a titok tudója tovább fejti ki magát kicsiny szarkofágjából. Összepöndörödött szárnyacskái még nedvesek, s bizonytalanul reszketnek.

Megáll a nagy munkában, s pihen egy sort, megerőltető ez az átváltozás és fejjel lefelé amúgy sem egyszerű kibogozni magát. Kis idő után már karcsú teste és kerek, obszidián feje is előbukkan, kis híján lepottyan, de az utolsó pillanatban még megkapaszkodik a bábot rögzítő fonálon. Nagyon elfáradt, kicsiny fejét egyik első lábacskájára hajtja, erőt gyűjt. A tavaszi napsugár melegíti, szárítgatja ellankadt testét. Arien feljajdul örömében, ahogy a meleg hatására az összesodrott szárnyak megszáradnak, és kifeszülve szívják be az éltető sugarakat. A szivárvány minden színe megtalálható az alig tenyérnyi, áttetszően vékony szárnyakon - a hajnali sárga, a delelő piros, a zsongó zöld, az alkonyi kék és lila. A lány mindig megdöbben a természet ezen pazarlásán. Számára ez a csoda. A lepkécske felemelve fejecskéjét, hosszú szívószáját kipödri, hatalmasat kortyol a fűszeres levegőből, szárnyait suhogtatja. Ekkor veszi észre a már jó ideje sóbálványként álló Arient. Ilyen szerzetet még nem látott, gyorsan szembefordul a lánnyal. Fekete fényes fejét ide-oda tekergeti, tapogatói kíváncsian nyúlnak Arien felé.

A lány kezét nyújtja, a lepke nem félve semmitől átlibben a karcsú ujjakra, s apró táncos lépésekkel fel-alá sétál rajtuk. Arien közben rákoppint Korall fejére, mert kígyója megélénkülve nyalogatja száját, s gyorsan visszazavarja kard formájába, most ne zavarja. A pillét közel emeli szájához, s rálehel, mire a parány ékkő fellebben a levegőbe, s körberepkedi a lányt. Pajkosan szálldos körülötte, hozzáérve időnként arcához, karjához. Jobban szemügyre véve a terepet, Arien észreveszi, hogy körötte száz meg száz mozgolódó bábocska függ a fákon, bokrokon. Repesve várja az újabb pillék születését. Nem kell sokáig türelmetlenkednie: egymás után bújnak elő e légies kis táncosok. Megannyi színes drágakő napozik, pihen az ágakon, felkészülve életük első röptére. Akármerre lép a lány, mindenünnen csatlakozik hozzá egy-egy pazar pillangó. Hamarosan körötte táncolnak, ismerkednek vele. Arien leszáll a lováról, és gyalogosan folytatja útját, kapkodja fejét ennyi gyönyörűség láttán. A lány táncra perdül velük, forog körbe-körbe, egyszerre akarja látni mindet. A végén már egy fának támaszkodik, elszédül e káprázattól. Az első kicsiny lepke rászáll vállára, s mint kötelességtudó őrszem, járkál fel-alá. A napsugár felerősíti álom-pasztel színeit, gyémántként csillog a parány pille.

Mikor Arien lecsillapodik, folytatja útját. Meseszép tájon át visz az útja. Balfelől hegyről, lágy lépcsőben aláomló vízesés követi, moha lepte kövek zöld bársonyként simulnak talpa alá, öklömnyi bimbójú virágok kelletik magukat. Arien le-lehajol szimatolni őket. Még így is érezni bódító illatukat. Egyikük fahéjillatot áraszt halvány barna bimbóiból, másik kesernyés citromillatot lövell a magasba. Nincs két egyforma növény, egyforma szín, illat. A fák délceg daliaként törnek az ég felé, leveleik ezüst fonákján megcsúszik a napfény. Pompás tollruhájú madarak tovább gyönyörködtetik a káprázó lányt. Nem tudni, honnan röppennek elő, de zsong tőlük a levegő. Némelyik oly alacsonyan száll, hogy Arien meg-megérinti puha tollazatukat. Feje szinte lüktet a megannyi csiripelő hangtól. Ennyi szépet egy helyen még nem látott, érzi, földöntúli, fantasztikus tájon jár most. Korall sem bír magával, újra előjön s a lány vállán sütteti magát. Arien úgy érzi, itt még a Nap is melegebben süt, fénye furcsán vakítóbb, mint egyébkor.

Az ezüstszálként tekergőző patakpartján letelepszik egy napsugártól meleg kőre, s hagyja, hogy átjárja testét-lelkét ez a hihetetlen nap. Lassul a légzése, lehunyja szemeit, de a pezsgő élettel teli táj szemhéján tovább vígadja örömünnepét. Arien érzi, hogy gondjai nyomasztó terhe könnyű füstként oszlik el a semmibe. Könnyebbé válik az elmúlt hónapok reménytelen reménykedése, messzeszállt hite új erőre kap, új értelmet nyer a „lehet”.

Eltűnt kedvesének arca újból felmerül az erőszakolt feledés tengeréből, s most oly tisztán vetül elé. Gondolatban újra a hatalmas tölgyfa ölelő karjai közé épített házikóban fekszik, mellette kedvese, s takarójuk a lombkoronán áttörő tompán hideg-fény holdsugár. A barátságos kis fészek megtelik az érzékiség borzongató hangjaival, sóhajok szállnak a békés éjszakában. Újraéli utolsó együttlétük minden apró részletét. Élesen érzékeli a hozzásimuló férfitest erejét, az ajkát fogvatartó óvatos ajkakat, a már szinte erőszakosan, kutatva simogató kezet testének szinte minden pontján. Reszketőn hallgatja testéhez, lelkéhez intézett, férfiszájból oly ritkán hallható, bátortalan, de mégis világot rengető beceszavakat. Forróra csókolt teste követelőzve fogadja magába kedvesének izzadságfényes, remegő testét. Két test, mely az ősi törvénynek behódolva tapad össze, két lélek boldogan áldoz a szerelem és szenvedély oltárán, egyé forrva a Mindenséggel. Tomboló örvényként felrepülnek a csillagok országába, gyönyörhangjaik mennyei koncert a Végtelenben. Majd pille-puhán érkeznek újra a kis faház óvó karjaiba, lábujjhegyen tér vissza újra a józanság, fáradt testük jólesőn nyugszik a süppedő takarók között…Majd eljött a keserű hajnal. A lassan ébredő Nap fénye már aranypalástot von a távoli dombok felé vágtató harcos alakja köré. Szó nélkül távozott, titokként őrizve uticélját még Arien elől is. Akkor megkönnyezte kedvese elmentét, lelkének egy darabját elvitte a fekete paripán száguldó, ritkaszavú harcos. Lehet vajon… lesz e újra még?

Arien borzongva eszmél a keserédes emlékekből. Még tudja a fájó űrt lényének mélyén, de szeme már messzi távolt kutatja.
Lehet, újat hozó Tavasz Tündér megérinti fáradt-keserű lelkét, s újjászületik ő is.
Lehet, erre visz útja kedvesének.
Lehet, érzéseik nem múlnak az idő haladtával.
Imája reménytelin száll az ég felé.
Majd megkönnyebbült sóhajjal áll fel, s indul el a szemközti hegytetőn feltűnő lovas-szilutt felé…


* * * * *



„LEHET, hogy ez a legtisztább, leghitelesebb minden szó közül,
amit csak ismerek.
A tétovaság, a megengedés és a remény közös szava.
"Lehet": a teremtmény szava;
a teremtő "LEGYEN" után a Második talán.”
(Fodor Ákos)