A művilág, avagy leestem a fáról!

Leestem egy fáról, nem túl magasról, de szerencsétlenül. Nem az ág reccsent el alattam, nem is a szél fútt le, egyszerűen csak ellökött magától a növény, mint az ellenkező oldalon összenyomott mágneseket a láthatatlan erő. Eltört a gerincem, a kezem, és bevertem a fejem is. A mentősök jót röhögtek rajtam, miközben kérésükre elmeséltem eséses esetem, de nekem fájt minden szó. Persze a diagnózis csak nagy dózis röntgensugárzás eredményeként derült ki. Ijesztő és rideg volt minden a kórházban, és az is, hogy talpaimat ötpercenként szurkálták, hogy érzek-e. Éreztem, bár zsibbadt mindenem. Az első éjjel nem aludtam, azaz nem hiszem, hogy alvásnak nevezhetnénk azokat a pillanatokat, amikről úgy tűnt, hogy nem én éltem át őket, de közben tudtam, hogy itt fekszem a kórházi ágyban.

Furcsa azt álmodni, ami van, de velem ez történt. Másnap fájdalomtól megmozdulni képtelen testemet elcitálták CT-re, és utána minden anyagot megvizsgáltak, ami belőlem kijött, vagy kiszedhető volt. Fáradtan ért a következő lámpaoltás, ezért reménykedtem némi álomban. Fejem zúgott az ütéstől, kissé szédültem is, és csak most ért utol az a halálfélelem, amit az a nagy a kő okozott, amely földre érkezéskor csak pár centire kerülte el koponyámat. Alvásra éhes elmémben lángoltak az emlékek, és az öröm is, hogy valahogy megúsztam, de a közelben elhaladt halál hidegségét még mindig éreztem. Rengeteg erős emléket kellett volna, hogy az ütődéstől megsérült idegrendszerem feldolgozzon. Képtelen helyzetbe kerültem. Nem tudott bennem eldőlni, hogy a pihenés, vagy az élmények feldolgozása fontosabb-e. Az alváshoz nyugalom kellett volna, a feldolgozáshoz pedig, pihentség, de mindegyik előbb akart megtörténni. Ha aludni akartam, akkor az emlékek nem hagytak, ha gondolkodni szerettem volna, akkor belső szavaim elfolyósodtak, elnyúltak, és a felidézett gondolatok egy sötét szobában pattogtak csak, erőtlen akaratomon nevetve. A fájdalmak egész törzsemben erősödtek, de fájdalomcsillapítót nem kaptam.

Azt mondták, hogy „bármi történhet még” és akkor jól jöhet az, ha mindent érzek, és magamnál vagyok. Kösz, gondoltam! Újra félni kezdtem, attól a „bármi történhettől”, ami belső vérzést, vagy sok minden mást is jelenthet, de ha jön, akkor csak is szenvedést hozhat, esetleg a végemet is jelentheti. Nem jó szó az, hogy féltem. Elgyötört testemet átjárta az elmúlás érzése, tehetetlenül figyeltem, ahogy képzeletemet kihasználva főpróbát tartott a halál. Még erősebb fájdalmak jöttek, és akkor talán álmodtam. Nem tudom, hogy lehet ilyen állapotban álmodni, talán ez nem is az volt, de erre nincs más fogalom. Gyerek voltam újra, csecsemő, szavak nélkül éreztem, létezésem túl nyúlt testem határain, a mindenség része voltam csak. A mindenséget, mint végtelen óceánt éreztem, és észrevettem, hogy ennek a vizén úszik egy fekete jégtömb. Nem tudtam, hogy miként kerültem közel hozzá, hisz tudtam, én vagyok az óceán, és a nagy vízben bárhol létezhetnék. Tudatom még is ide fókuszált, erre a jégtömbre, aminek hidege és komorsága elborzasztott. Nem akartam látni, taszított, tehetetlen dühömben sírtam. - Most próbálom szavakkal elmondani azt, amit álmomban csak éreztem és láttam, de nehéz, mert csecsemő voltam. Még semminek sem volt neve. – Elkeseredett voltam, sokat sírtam, de egyszer csak fényt láttam, meleg fényt, amely egyre erősebben sütött a jégtömbre.

Kezdtem érezni, hogy a jégtömb is én vagyok, és a jóleső melegség engem simogat. A komor fekete tömb lassan elolvadt, de én nem tudtam elfelejteni a meleg fényt. Vágytam rá, ki akartam szakadni a vízből, valami formát akartam ölteni, hogy a fény tudja, hogy hova kell küldenie a melegségét. Nem sikerült. A forma nem jött létre és a fény sem talált meg. Meg-megjelent ugyan, jó volt érezni, de nem volt annyira erős, mint legutóbb. Újra minden lettem, figyelmem fókusza megszűnt, egyszerre voltam jelen mindenütt. Jó volt ez az állapot, mondhatnám boldogság volt csak úgy létezni, de a melegség még jobb volt. Vártam az újabb tömböket, vártam bármire, aminek formája van, mindegy hogy hullám, vagy sziklacsúcs, csak legyen valami, ami segít elhozni a meleget. A következő alkalommal megtartottam egy kisebb fekete jeget és elkezdtem hozzá kikötni mindent, amit arra sodort a víz. Napról-napra nőtt a szigetem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ugyan a mindenség óceánja továbbra is körülvesz, de én nem tudok már beleolvadni. Figyelmemet már csak a szigetre tudtam irányítani, amit „Én magamnak” kezdtem nevezni, de akkor ezt még a „baba” szó jelentette. A fekete jeget is elneveztem juj-nak, a melegség forrását mamának. Álmom ebben a szakaszában kezdtem rájönni arra, hogy valami szokatlan életfilmet látok, amiről azt szokás mondani, hogy „lepergett előttem”, bár, ez a film egyáltalán nem volt pergős, és talán filmszerű sem. Most utólag furcsa csak, hogy álmomban miként is értékeltem magát az álmot, és az is szokatlan, hogy nem féltem, és kicsit sem.

Az ÉN sziget egyre nőtt, és észrevettem, hogy figyelmemet azért sem tudom már másfelé irányítani, mert a mindenségből kiszakadt egy rész, amit a testemmel azonosítottam, közepén a szigetemmel. Jó nagy volt ez a test és kicsi a sziget, de ahogy építkeztem, úgy szorult ki a mindenség belőlem. Nem érdekelt a mindenség óceánja, fontos dolgokat kellett magamba tennem. Miden építőelem csak azt szolgálta, hogy melegség érjen. Megtanultam mosolyogni, egyre több szót, és járni is, és ezeknek mindenki nagyon örült. Bár, a beszéd és járás legfőként arra volt jó, hogy testem kívánalmai teljesüljenek, valamint a birokomba vont kedves tárgyaimat elérjem. Rájöttem arra, hogy melegséget nem csak a mamától, de apától, a rokonoktól, sőt egy ismeretlentől is kaphatok az utcán, tehát mindenkitől. Melegség áradt felém egy irigy pillantásból is, amit szépségem, vagy csinos ruhám, esetleg drága holmimért kaptam. És jöttek a rokonok, ismerősök, ovistársak és a barátnők is, aki példájukkal, vagy szavukkal mind-mind arra tanítottak, hogy miként tolhatom szigetem a fénybe. Hamar rájöttem arra, hogy mindenki szereti a fényt, és ezzel elkezdtem visszaélni. Adtam a sajátoméból, de ennek visszatükröződésében a magam örömét leltem meg. Adni jó!

Mondták bölcs tanítóim, és álmomban megértettem ennek lényegét. Mindig több tükröződik vissza, mint amit adtam, és ezzel valóban én jártam jól. Jó ember vagy! Hallottam a ki nem mondott gondolatokat, de tudtam, hogy csak jól üzletelek. Szeretet vett körül és törődés, de mind csak engem szolgált, minden nekem okozott jót és örömet. Idővel már sokan voltak körülöttem, de csak keveseknek engedtem meg azt, hogy nekem adjanak, és a rólam visszatükröződő erős fényt ők élvezzék. Ha még is másnak akartam jót, akkor elfogadtam, és hagytam, hogy csak adjon. Kapni jó! Állapítottam meg ilyenkor, és valóban, volt az életemben néhány ember, akik, amikor közel álltak hozzám, akkor egymás fényét kölcsönösen erősítettük. Érdekes volt látni életem indítatásait, és épp kezdtem élvezni, amikor jött valaki. Persze még mindig álmomban, de róla valahogy tudtam, hogy kívülálló.

- Üdvözöllek! – mondta, és valóban kedves volt.
- Üdvözlöm! – mondtam, a meglepetéstől ridegen.
- Hogy tetszik a valóság? – kérdezte.
- Ez lenne a valóság? – csodálkoztam.
- A valóság minden, és minden valóság, csak nem mindent akarunk látni belőle. – válaszolta bölcs mosollyal.
- És.. és, hogy szólíthatom. – kérdeztem, legfőként azért, hogy időt nyerjek a gondolkodásra.
- Nincs nevem! Nincs, mert ha lenne, egyből gondolnál rólam valamit, ami lehet, hogy több lenne, mint én, de lehet, hogy kevesebb. Egy biztos, mást gondolnál rólam, mint ami vagyok, pedig még nem is tudsz rólam semmit.
- (Ajaj! Ez a valaki ismeri az előítéleteimet! – gondoltam.) Most meg fogok halni? – szakadt ki belőlem a kérdés.
- Áh! Dehogy is, minden rendben!
- Akkor most hol vagyok, és mi történik?
- Hol vagy? Egy olyan helyen, ami nem létezik, csak neked, mert már sokszor elképzelted. Talán ez nem is hely, inkább egy állapot, egy lehetőség arra, hogy lásd azt, ami eddig is előtted volt, csak képtelen voltál felfogni. Mi történik? Annyi csak, hogy most látod magadat a teljességben, látod, hogy miként jöttél létre. Azt is láthatod, hogy mindenki a teljesség része, csak személyiségük látszólagos falakat emelt a mindenség óceánjába.
- És miért nem érzem most a fájdalmat?
- Mert pont a fájdalom segített abban, hogy ide kerülj. Kitöltötted testedet az ÉN szigettel, most azt hiszed, hogy ez te vagy, pedig szigeted alatt ott van a mindenség végtelen óceánja, most ebben úszol.
- Akkor ez nem is én vagyok?
- De, ez is te vagy, egy rész a mindenségből, a mindenség része.
- Ezt már nem értem!
- Nem baj, segítek! Amikor testet öltesz, amúgy is kiválik egy rész a mindenből, ez az egyéniséged. Amint megszületsz, a világ egy szigetet épített veled, ez lesz a személyiséged, ami lassan befed mindent, ami te vagy. Most már elárulhatom, ez vagyok én, az egyéniséged, azaz, most magaddal beszélgetsz. Ne lepődj meg, beszéltünk mi már, de csak néha hittél nekem. Forrásként fel-fel török a szigeteden, de személyiséged dzsungelében csak néha látszom.

- És mi lesz majd, ha felébredek?
- Nagy változásra ne számíts! Újra fogod érezni a fájdalmat és személyiséged fog irányítani ismét. Szükséged is van rá, mert a többi ember közt nem tudsz másként létezni. Ha akarod, akkor lehetsz jobban az, ami vagy, de ez munkába és időbe kerül.
- Akarom! Persze, hogy akarom! Mit kell tennem?
- Ébresztő, lázmérés! – rikácsolt a nővér hangja!
- A francba! – mondtam magamban, amikor kitisztult a fejem, és újra átéltem az álmomat, de valami megváltozott.

Valahogy úgy éreztem, hogy ezt a „francbát” ki kellett mondanom, mert, hogy is mondjam, ez a szokás, amikor valaki bosszankodik. Elkezdtem magamat figyelni. Egyre több dolgot vettem észre, amit csak azért teszek, mert így szokás, mert így szoktam meg. Később felfigyeltem még egy csomó dologra, amit szokásból, illendőségből, azaz a társadalmi elvárások szerint teszek. Persze felfedeztem azt is, hogy kicsit másként teszem ugyan azt, amit a többiek, de télen én is nagykabátot veszek, csak más színűt és szabásút, mint mások. És még valami! Akinek elmeséltem az álmom, azok közül sokan hasonlóakról számoltak be. Talán úgy mondhatnám, hogy szigeteink darabkái meglazultak, határai elhomályosodtak, és egyre jobban láttuk azt, ami van. Jócskán voltak olyanok is, akik nem értették az egészet, ők azt mondták, hogy jól beverhettem a fejemet, ha ilyeneket álmodok. Őróluk azt gondolom, hogy egyéniségük még nem elég erős annyira, hogy összetartson egy laza szigetet. Nem rosszabbak, vagy jobbak, mint akire hatott az álmom, egyszerűen csak nem tehetnek mást.
Aki esetleg aggódik, azt megnyugtathatom, most már jól vagyok. Eldobtam a mankóimat, újra a régi vagyok, legalább is testileg.