Történetek

Szinte semmit nem hallok a fa őrült ropogásán kívül. Kétségbeesetten nézek körbe, keresve valami kiutat, valami lehetőséget... Lehetőséget a gyors halálra. De nincs időm álmodozni, egyre inkább érzem a meleget. Először csak a levegő perzsel minden lélegzetvételkor, majd már szinte elviselhetetlen a forróság. Lenézek, bár nem akarom látni, ahogy ruhám lángrakap...

Kutyák csaholnak veszettül, a patkányok összehúzzák magukat a csatornákban. Csendben eltörnek a kristálypoharak a vitrinben, az ezüstkiskanál megfeketedik, a feszület körül kormos lesz a tapéta. A képek leesnek a falakról, az ablakok hirtelen kivágódnak, a tükrök megrepednek. Mégsem veszi senki észre a sötét fogatot...

A rendőrök Allain nevét kiabálják, miközben kinyitják a pinceajtót. Felelet nem jött. Semmit nem láttak, a pincébe vak sötét volt. Az egyik rendőr felkapcsolja a villanyt. Na ez az, amire nem lehetett felkészülni. A látvány! Ami sokkolta a rendőröket. Ez egyik el is távolodott az ajtótól és hányt. A pince telis tele volt polcokkal. Minden polcon számtalan átlátszó üveg. Mindegyikben valamiféle emberi testrészek...

Péntek este van. A hülye rokonok most érkeztek.
Rábeszéltek Davidet meg engem, hogy vigyük el őket valami szórakozóhelyre.
A Jamaica club-ra esett a választásu(n)k.
Olyan egy óra felé lehet, kezdem unni az egészet. Hirtelen megpillantom Stevet, és Davidet
- Mehetnénk. Unom-panaszkodom, és furcsamód a fiúk nem ellenkeznek. Megkeressük Littát, aki szokásához híven flörtölget ezzel-azzal...

Felhúztam a felsőínyemet, s a hátráló ghoulokra vicsorogtam. Ekkor már krinosz alakban voltam, akárcsak a mögöttem lévő Rubinszem, akivel közrefogtuk a "fegyvertelen" Szellemtáncost. A Féltestvér a rohadt nagy fegyverrel csak lelassíttani tudta volna ezeket a gyors mozgású zombikat...

Jó ég, mit keres ez a csitri előttem? Kölyök még, és máris ki mer állni az arénában, ráadásul ellenem?!
Sajnálom, hogy nem küzdhetek a saját kardommal. Az sokkal könnyebb, és rövidebb, mint ez. Ez egy férfikard, kétkezes. Én már csak tudom, hiszen kovácsműhelyben nőttem fel...

Beleszívott a cigibe és lassan kifújta a füstöt. Alaposan szemrevételezte a parazsat. Úgy találta már kissé alaktalan, ezért gondosan kúposra formálta a hamutartó falán. Elégedetten szemlélte művét, és újból beleszívott. Ezzel persze szinte teljesen tönkretette művét, de ez a tevékenység már akkor sem az esztétikumról szólt, amikor ezt a szokást felvette...

- Ki vagy te? - kérdeztem.
- A tudatalattid. Én öltem meg a kislányt, én sebeztem meg a fiút. Téged is meg akartalak ölni, de rájöttem, hogy hasznos lehetsz még nekem, így nem hagyhatom, hogy végezz magaddal. A testedben bármit megtehetek.
- Nem igaz! Te nem létezel! - ordítottam zokogva, és hátat fordítottam ennek a valaminek...

Ha lesz rá lehetőség, egy golyót neki is szánok. Persze hogy rám zárja az ajtót szokás szerint. Jól teszi. Alábecsült lényként, azaz lányként, sokkal könnyebb dolgom volt, mint hittem. Tegyünk tampont a tampex-es dobozba, melyik férfi tudja mi a különbség a két dolog közt és gondol-e rá egyáltalán? Dehogy. Alatta a karcsú, könnyű töltények szépen elférnek, kicsik, szinte elegánsak, célban robbanós fajták, azaz halálosak...

Már nem érzek irántad szerelmet, bár tudom életem végéig szeretni foglak… a szívem mélyén, a legeslegmélyebb zugában, ahol senki sem találhat rá erre az érzésre… még én sem. Már nem érzem a hiányod, és az űrt betöltötte egy új érzés. Egy szenvedés nélküli, békés, nyugodt érzés, ami kiszorít minden egyéb mást… Téged is… Biztonságot nyújt, menedéket ad, és már nem félek belevágni az újba…