A Kán 4.

Mennyi vért látott már ez a sziget. A rómaiktól kezdődően, Napoleonon át, az új világ, a nácik, aztán a Jugoszláviát annak, azaz egybemarkoló Tito támaszpontja. Földrajzi elhelyezkedése tette fontossá. Majdnem félúton a jelenleg horvát és olasz partok között, Vis és vele a Bisevo, apró és még apróbb falatok az Adrián, Splittől 60 kilométernyire.

Másfélóra volt az út a közepes képességű, vitorlásnak díszletezett motorossal. A komp négy óra alatt szállította ide a vendégek nagyobb részét, kocsistul.
Jelentéktelen halászfalvak a sziget két csücskében, egyik a horvát partok felé Vis, a másik az olasz irányban Bisevo. A köztük lévő távolság, a földdarab átmérője is egyúttal, tán 30 perc autóval. Egészen tűrhető utak, feltehetőleg a jugoszláv hadsereg remekeként, melynek nyomait néhány szögesdróttal elkerített bunkerösszesség őrzi.. Egy-egy szálloda mindkét falvacskában. Ezidőtájt kongó ürességgel. A helybéliek, akik télire is itt maradnak, vannak vagy kétszázan összesen. A nyári csúcsszezonban is lehet egy teljes partot birtokolva magányos itt az ember, mire a turisták is eltűnnek végképp igaz ez. Érintetlen szépség, a felfedezők varázsának élménye ezen a helyen még elérhető.

Negyedik emelet, az ajtó kulcsra zárva. Mintha el tudnék innen úszni csak úgy hevenyébe, vagy ne tudnék kimenni, ha olyan nagyon akarnék. A város létszámához abszolút túlzón, három templom negyedóránként harangozik, egyet, kettőt, hármat, aztán ahány óra van. Az idegeimre megy ez is. Már egy teljes hete rohadok itt. Megállt az idő, vadat űző, lüktető, szomjas, szelídült sikolyok bennem.

Tudod kedves, még mindig nagyon szeretlek, és meg akarlak ölni. És várok, újra várok rád.


Verejtékben úszó testének emléke … A kezem őrzi a hegek érintését és a ki nem mondott kérdést, így nevelik tovább a kozák királyfit, hogy beleverik a jelet, akár marhába a billogot?
Túl szép volt, túl jó, túl édes és várakozásokkal terhes az az egy lehelet, az az egy, hogy faggatásra szánjak időt, törjek békét, amiben mellettem elnyugodni látszott. Majd – gondoltam - majd megnyílik nekem, ha akar.
De nem tette.
Kölykök voltunk megint, játszottunk gyereket, játszottunk szerelmet, testvérünk maga az önfeledt. Olykor élesedett az a ráncocska az a komorfájó, amit szerzett valahol távol, ha valamiért csend maradt velünk, ha más elvonta a figyelmem, hogy mikor hozzá visszatérjen, rövidke pillanatig felvillanjon egy rideg, élesen metsző idegen arc.
Egy hétig sem tartott.

Tudnom kellett volna! Gondolnom kellett volna rá. Ó én hülye nő, idióta szerelemvak!


Alex ujjnyomai a karomon, furcsa, abban a helyzetben, vele egy kocsiban, pont az jutott eszembe, gusztustalan lila csíkok maradnak rajtam miatta.
Csak a pékhez szaladtam még be, ígért olyan paprikás stanglit amit Vimi szeret. Hülye az egyetemi beosztás, hatkor már sötétedett kifelé a télből is. Minél hamarabb haza! Semmi sem fontosabb ennél.

A Zulu Alex elegáns csavargónak öltözött. Fensőbbségének tudatában, büszke hímként, mindent elkövetett félelmetesnek tűnjön. Tekintve emlékeimet, ahogy apámra nézett, én flegmán rá, de azért tisztában azzal, jelenléte apámat helyettesíti. Ezért nem ordítottam, alig ellenkeztem, amikor az autóba lökött.

- Elkényeztetett picsa, legszívesebben szétmázolnám azt a babafejedet a szélvédőn! – sziszegte jó öt perc, és néhány utcányi táv után.
Ekkor békében, kortársak önfeledtjével telt éveket követően, bizony azért megszeppentem. Apám miért haragszik? Vimi a oka? Valami súgja… De Ő kérte szeressem, erre határozottan emlékszem, és hát sikerült.
Gyorsan aklimatizálódtam a régi-új helyzethez. Azelőtt sem értettem semmit, megéltem ezt-azt ami némiképp felvértezett, csupán át kellett állnom újra a tébolyra.

- Essünk túl rajta. – bátorítottam. Azért nem az agyam szétkenésére gondoltam, inkább arra, mondja már el mi a franc zavarja és mehessek haza a pékáruval.
Kaptam egy légylegyezős, kézkülsős fülest, könnybe lábadt tőle a szemem, sose vertek semmiért. Ösztöngyerek jó pajtás, a kocsi engedte keretekhez mérten, kézzel-lábbal viszonoztam kedvességét, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy vezet és ez némiképp balesetveszélyes. Rutinból lerendezett, a hajamat fogva kényszerített „kormány-hasa” pózba, az ölébe. Ennél megalázóbbat akkor el sem tudtam képzelni, ezért ököllel jókorát kapott a tökére. A fékezéstől legurultam a pedálok és a lábai közé. Cigiszagú bűztömeget szuszogott, bakancsosan rám taposott, görnyedezett előre-hátra a férfifájtól, mégis ügyelt a bordáimat ne törje, de mozogni se engedjen.

- Választhatsz! Vagy csomagként adlak fel, vagy utasként, de mindenképpen mész haza Rómába. – közölte, amint visszanyerte méltóságát. – Apád halott. A kán ölte meg. A kán, akit úgy hívnak, Vimilov Gábor Dénes. Most felkelhetsz.
Honnan? – elvesztette jelentőségét, a hol vagyok? - az utolsó mondatot dajkáltam, míg a többi szó fagyosan furakodott, értelem nélkül helyet kérve, értelmezésre.

- Tiszta mocsok vagy. Tedd magad rendbe! – ez a reptéri mosdó előtt hangzott el.


Zombi állapotban töltöttem az elkövetkezendő napokat. Mondják, láttam az apámat a ravatalon, a nyakamban lógó aranylevélkét a mellére tettem, rajta egy olasz vers, tőle kaptam, amikor megszülettem. Mondják, éltem akkor is, de nem emlékszem. Mondják nem sírtam. Jól tettem, aki sír, az magát sajnálja önzőn.
Mondhatnak akármit, mikor végre özönvízként leptek el a könnyek, kitisztították belőlem mindezt, hogy másnap, (a sokadik másnapot követő tisztán), apám íróasztalánál ülve, a hatalmas bőrfotelből, hidegen, metsző éles figyelemmel hallgassam meg a Zulut.

Képeket néztem, rajta Vimi, előkelő helyeken, selyemben, elegánsan. Hajbókolnak neki idősek és fiatalok. Egy szép, szőke lány vele, félre nem érthető a kapcsolat mélysége.
Hogyan hihettem egyetlen percig is azt, hogy rám várt valahol, valamiért ennyi éve? Hogy voltam képes szeretkezni vele, hogy tehettem? Úristen! Az apám kihűlt teste fölött szorítottam magamhoz az övét. Az utolsó kép szinte belém ég, a gyilkosság előtti estén készült, ahol kezet fog a két férfi, akiket szerettem.

Alex monoton hangon mesél, miért titkolták a halálhírt. Időt kellett nyerniük ne legyen káosz, míg rendezik a soraikat. A kis kozák jócskán megtréfált mindenkit, egészen addig a végzetes pillanatig senki sem hitte el, nem csupán bábjátékos a keletiek színpadán, hanem ő maga a Kán. Hozzám pedig azért jött, várja, megjelenjen a halálhírhozó, és kiderüljön ki lesz az utódja a déluralomnak. Mondatonként tartott szünetet, a hatás kedvéért és talán azért, mert azt várta kérdezni fogok.

- Érted amit mondok? – hörrent rám.
Mintha kizökkent volna a szerepéből? Lányból vagyok, mint ilyen ebben a körben lenézendő, alantas lény. Nem ismerem a múltat, a miérteket, oly kevés tényről tudok. Lány vagyok, érzékeny hangsúlyokra, testjelekre, megfoghatatlanokra. Én vagyok, aki sok időt tölt állatokkal, tehát hajlamos átlátni még jobban a szavakon. Gyászoló vagyok, bosszúra éhes, szülőt és szeretőt vesztettem, az ilyesmik, az űzött vadhoz hasonló állapot, kifinomultabbá teszik a meglévő tulajdonságokat, sőt adnak újakat.

Bólintottam, figyeltem tovább, és ez az önhitt, nagyképű ember egyre többször zavarodott bele a mondandójába. A sokadik cigarettára gyújtott rá. A megszokott cselekedet helyre rázta, addigra viszont rengeteget elárult magáról.
Nem hittem el, sem neki, sem másnak, hogy értem bármit is tennének, pedig erre hivatkoztak egyfolytában mind akik részt vettek a drámában. Nem voltam abban a helyzetben, nyomozzak utánuk, igazságot, valóságot keressek. Egyet akartam velük, ez logikusnak tűnt, holtan látni a gyilkost.

A képeket eltettem. Amikor egy csók ízét éreztem a számban, mikor egy illat emlékére megborzongtam, mikor a kedvenc zenéim egyfolytában MIÉRT MIÉRT MIÉRT és csak miérteket doboltak ritmusra, jó volt rájuk nézni, borzalmas és jó, hogy megmaradjon a tiszta gondolat, háttérbe szorítva minden mást.

Meg fogom ölni!

Azt akarták, telefonon beszéljek Vimivel, a Kottyéval, ahogy a Zulu hívta.
Vodkát itatott velem, közben gyakoroltunk, a szeretlek szón kívül, finoman sejtetni információkat.
Az se baj, ha sírok, az mindig hatásos, ha egy nő sír – mondta Alex, a maga bunkóstílusában és ezen, no meg persze az ital hatásaként, mire élesben lejátszhattuk volna a jelenetet, őrültként röhögtem és bőgtem, önmagam kánonozva, hiába ordította hagyjam abba!

Másnap sikerült. Apám szentélye, a szoba, ahová soha nem léphettem be azelőtt, ébren töltött óráim helyszíne lett. A könyvek plafonig érő rendezett sora, a komor színek, a régi, méltóságot sugárzó bútorok között, hatalmas ablaktáblákat keretező súlyos függönyökön át, mint egy poszterkép a kerti világ és sóhajtható a múlt. Ez adott erőt az őszinte szomorú mellé szeretőt hazudni. Ő hallgatott, csak hallgatott egyre, hogy az annyira, de annyira kedves hangján, olyan borzongatóan tisztán szóljon.
- Szeretnélek most átölelni.
Belenyögtem az ujjaim szorításától átforrósodott készülékbe: - Én is.

Közeledik a komp. A teraszról látom a kikötő kihaltsága mögött rejlő mozgolódást. Egy autó suhan felfelé, a rom felé, ahonnan remekül kilőheti pár tehetség egy tenger nyaldosta kövön buborékokat eregető rákocska szemét.
Rövidke pillanatra mehetnékem támad. Sétálni, a még télhideg vízben járni, legalább bokáig. Kabócákat keresni, biztos van már amelyik ébredezik, hisz napok óta felhőtlen az ég, szórja a nap tavaszszagú melegét. Igen, el innen! Öblöket felfedezni a magas, zárt sziklafalak mögött. Felmászni a falu mögötti hegyek közé, zihálva elterülni az olvadozó kopár földön, érintve a tisztaságot. Minden nap megtehettem volna, nem volt kedvem hozzá.
Amennyit ebből a szigetből láttam, csak a stratégiailag fontosnak ítélt helyek, a szobám alatt táncoló tenger, az öbölből keskeny csíkban kivillanó nyílt víz, a pont, ahonnan pont ezt a képet vártam annyira, és amitől elfogott a menekülhetnék. Gyorsan múlt.

Előbb az első számú harang térített észhez, erre visszhangként a második, a harmadik… olyan gonoszság szállt meg, ha akad eszköz lerombolni a templomokat, megteszem. Napok őrjöngő dühe rájuk kivetítve, tudom én, de nem számít, hallgassanak el örökre! A trió kolompolásán át felvillan egy emlék, mélyre nyomott, mi az ok amiért mindez annyira zaklatott? Végre világos: a temető harangjai… felülmúlják ezeket, áthallom rajtuk és üvöltenék legszívesebben. Alex beránt a szobába.
- Tudnunk kell, megjöttek-e mind a nyolcan!
Heten a tárgyalásra, az általuk rejtegetett Kottye, miattam, ezért kellettem.
- Majd szólunk, addig maradj nyugton!

Ha lesz rá lehetőség, egy golyót neki is szánok. Persze hogy rám zárja az ajtót szokás szerint. Jól teszi. Alábecsült lényként, azaz lányként, sokkal könnyebb dolgom volt, mint hittem. Tegyünk tampont a tampex-es dobozba, melyik férfi tudja mi a különbség a két dolog közt és gondol-e rá egyáltalán? Dehogy. Alatta a karcsú, könnyű töltények szépen elférnek, kicsik, szinte elegánsak, célban robbanós fajták, azaz halálosak.

Tíz éves koromban megtaláltam apám fegyverét, mikor télapó ajándékok után kutattam a hálószobájukban. Akkor tanított meg rá, hogy működik, mitől, mi, miért és utána kezdtem gyakorolni. Négy szezont nyertem meg sportpisztollyal a gimis évek alatt. Büszke volt rám.
A darabok, amik összeállnak szépen, fogkefetartó tokból, hajszárítónyélből, ötösével csomagolt zoknik közül és így tovább, nem hasonlítanak sportpisztolyra egyáltalán. Jó dolog, ha születése óta kedveli az embert a maffia főnök szakácsnője. Ezt bizonyította is azzal, hogy beszerezte nekem mindezt.
Maria, áldott vagy te az asszonyok között…

(no itt megtudtam, hogy ötösre vizsgáztál és igen nehéz drámázni)

A részletekbe persze nem avattak be, azért ragadt rám innen-onnan némi infó. Apám sakálarcú ügyvédje, Bodzi, hajdani jobb keze, Alex és még négy ismeretlen szőtték a hálót. A Klán és a Kán végre egyezségre juthat, a kizáró ok megszűnt, mert meggyilkolták. Alapfeltétel, együtt, közösen, azonos akarattal szentesítsék mindezt. Bemutatják a déliek új vezérségét, új fővezérét, hisz apámmal együtt haltak még sokan. A szövetség természetesen semmis, ha nincs jelen mindenki.
Egy komp elvitte a sziget lakosságának fellelhető részét ingyen mulatni Splitbe, még délelőtt. Erről a másikról pedig mellőzve az álcázást, autók gördülnek le. Bennük nincs egy fontos személy sem, ez biztos. Ők csupán azok, akik megkóstolják a helyet. Egy részük a tárgyalás helyszíne felé veszi az irányt, Bisevora. Két kocsinyi fegyveres pedig, az általam lakott szálloda előtt kimérten udvariaskodik az olasz kollégákkal. Kerülik a hirtelen, vagy félreérthető mozdulatokat. Valahol láthatatlanok is vannak, mindez nem számít.
A terhét okádó tengerjáró Vimivé rajzolódik. Alig pislogok.

Nagy nehezen mégis elszakadok a bambulástól, erő és tiszta fej kell. A célszemély ide fogja tálalni magát. A soknevű… a névnélkülivé lett. Nem érdekelnek a mögöttes indokok, sem a terv, sem az, hogy innen neki is a „tárgyalásra” kellene majd menni. Nem érdekel kik, kiket és miért akarnak megölni. Csak az számít én kit. Végigdőlök az ágyon, bal kezem a másik párna alatt, ennél jobban már nem kell rejtegetnem a pisztolyt. Innentől nem nagyon lesz ideje senkinek, hogy velem foglalkozzon.
Nem szabad gondolkodnom. Nem. Behunyom a szemem, az agyam éberségét lekötöm azzal, hogy a testemet működtetem. A légzés fontos…

Hatalmas, pusztító dörrenés, sok ezernyi villám képe és hangja az alkonyatba. Megugrik az ágy alattam, az ablakok keretestül szakadnak ki a helyükről. Szilánkok számtalanja fröcsköl, hullámzó ütésük erejétől a távolság ment meg. A szoba megtelik természetellenes fényekkel, bíborral, villogó sárgával…
Üvöltés és kósza fegyverdörrenések erősödnek állandóvá, még és még, az előzőnél kisebb, de azért falat rengető robbanások… szinte csendesség, az első hatalmához képest. Azt hiszem megsüketültem. Köszönhetően a relaxációnak, óvatosan kúszok le az üvegcsapdás ágyról, hátratolva a pánikot.

Lángol a csonkává rombolt komp! Motorcsónakokról reflektorok pásztázzák a szálloda környékét, nyomukban arat a halált hozó gépfegyver. A kikötőben emberibb harc dúl, fegyver, fegyver ellen és még embertelenebb, a vízben fulladozók kivégzése. Az égő hajó megbabonáz, pedig mennem kéne innen – tudom.
Rajta voltál? Biztos? Élsz még?
Engem így nem lehet átverni! Düh, csalódás, sok-sok kegyetlen...nem értem, nem tehetik ezt! Vakít a fény a szemembe – jaj menjen már innen, a vízben lángolót hadd nézzem!

Sikítva pattog a beton körülöttem. Mire észbe kapnék, hogy rám lőnek, már a földön heverek, ismerős szag, a vágy és a harag illata nem enged mozdulni.
- Szia – ez a „szia” a szokásos vimiidétlen …már csak a kezemet fogja, szabadulási kényszeremnek engedve.
Hol a pisztolyom?
- Maradj lent.
Mit érdekli hol vagyok?
- Te vagy a kán! – üvöltöm túl a robajt süketen és persze teljesen feleslegesen, inkább magamnak, mielőtt ráhangolódnék a kérdéseinek megfejtésére, és elvonná a figyelmem a lehetőségtől ami végül is eljött.
- Most már igen. – olvasom a szájáról és bólint hozzá.

Az ágy! Párducként vetődök oda, ő még a földön, nálam a bosszú tárgy, remeg a kezem, de ez ilyen közelségben nem jelent problémát. Mi is kell még? A bosszúvágy!
- Mért ölted meg mért?! – mért teszek fel kérdést? Ha a dolgok úgy történnek, ahogy kellett volna, akkor se nem kérdezek, se bőgni nem kezdek. És ez is dühít. Csőre rántom a pisztolyt, érzem kattan, de nem hallom. Kérem vissza a hideg gondolatokat… köszönöm…
Alex pofonjától elterülök a földön, a kezemet hátracsavarja, le is fegyverez. Őt is megölöm! Az őrület utat talál hozzám, befogadom.
- Mennünk kell! Mind ott voltak. Vége! Szép volt kölyök!
Szép hulla lesz belőle is! Mert én tudtam, igenis tudtam, hogy a Vudu egy szemétláda.
- Meg fogtok dögleni – nyüszítem csak, erősnek képzelve.
- Na, ez meg bedilizett. – Alex nyála fröcsög az arcomra.
- Ha még egyszer hozzáérsz véged!
- Jó, jó! Máris feltörőben az uralkodhatnék? Mi lett volna a kis picsával és fenségeddel, ha én nem vagyok? Húzzunk már innen!
És én már semmit nem értek. Ragad a kezem, felvillannak a fények… hisz ez vér… az üvegek az ágyról…
Megölöm őket. Majd.


Lágy ringatózás, háborog a gyomrom. Barátságost duruzsol valami motor. Halszag. Utálom a halat. Mindjárt hányok. Fontosabb jut eszembe!

- Hol a pisztoly? – a kedvenc kérdésem, utána nyitom ki a szemem.
- Nem tudom. Kezed, lábad, úgy egyébként mindened meg van. Sajnos azt elfelejtettem. Nem tartottam fontosnak. Az én hibám.
Vimi mosolyog szelíden, keserédesen.
- Tényleg sajnálom, ha lenne mód visszacsinálni, megtenném. És azt is, hogy ezt kellett…így.
- Jó hát én is – morogja a Vudu. – Micsoda egy pinás! Engem átverni! Engem?! Persze, ha hagyjuk a fenébe, hogy csináljanak vele az olaszok amit akarnak, akkor nem fordulhat elő felfegyverkezzen itt nekünk. Mit bámulsz? Misz rambolina tee – veszi fel rövid elérzékenyülését leplezve a szokásos nagyarc stílust. – Még mindig nem érted? Ha nem játsszuk el ezt a műsort, téged is megölnek. Így, hogy a kozákot azt hitték be lehet fűzni veled, békén hagytak. Mondjuk engem ez annyira nem érdekelt, élsz, vagy halsz, csak ezt a hülye gyereket. Ó, bocsánat nagyúr! A tököm néha még sajog…
- Menj fel levegőzni öreg, eleget fogunk még hálálkodni, csak most menj! Apád gyilkosai halottak. - mondja nekem - Az egész mocskos banda, az aljadék, mindegyik oldalon, nincs többé. Undorodom attól, amit Alexandr művelt, de muszáj volt. Inkább higgy gyilkosnak, semmint veled is végezzenek. Az mentett meg, hogy gyűlöltél. Ne haragudj. Vagy haragudj, megérdemlem. Maviki, ha akarod megölhetsz…Tudom, el kellett volna hoznom a pisztolyod. Szerintem az öregnél van másik, ha nem is …

Virító betűk a fejemben rendeződnek hangokból képezve, igazzá fogadva, mert akarom. Taknyom, könnyem kenem, nyakára, arcára, pulóverére, a nyugtató kezére. Zokogva átkozom és szeretem és gyűlölöm és nem akarom, hogy tovább beszéljen, és hogy kán legyen. Aztán ezt az utolsót ismételgetem. Látva már mivel jár, és csak szipogom egyre, papagáj üzemmódban, a felszabadultból a mégis rosszat, mert olyan nehéz egyáltalán hinni a jót, és mert így nem is teljes.
Csitítgat, hagyja tomboljam ki magam.
- Nem akarom, hogy köztük legyél, kán, vagy akármi, nem és nem és nem!
Végre nevet, az nekem is biztos jót jelent.
- A hülye kiskozák vagyok, a soknevű, nem csak ma Vimi. Akik hittek a kán létezésében, akik hitték én leszek, mind meghaltak, érted végre?
- És ő? – intek arra, amerre a Vudu távozott. Neki se kéne élni talán…lett némi üldözési mániám.
- Ő az apám. Nem rossz ember.
Hirtelen zörej, csikorog fém a fémhez, nem tudom, sikítok? Elnyomják a hangok. Döccen kicsit az eddig békésen ringatózó hajó, fel se tűnne más körülmények között, de ma először rémülök, pedig annyi más miatt lehetett volna.
- Nem igaz.
- Hát de. Ez van. Megérkeztünk.
- Vége? – fuldoklom a pulóverbe, abba a kellemes meleg testbe, amit rejt.
- Vége.- feleli - Szóval, a pisztolyos lányoknak nincs zsebkendője. Mindig tanul az ember valamit.
Muszáj nevetni, fel fel a sok keserűt.

Alex lenéz a kabinba és vigyorogva tapsol. Vimi elmereng ezen. Tudom mire gondol. Mennyi vér, mennyi halál, mind érthetetlen. Próbálok valami hasonlót keresni az apa-fiúban, de nincs. Ez majd egy máskor tisztázandó viccféle lesz, remélem. Tompul a jelentősége.
- Nem mi akartuk így. – most én simítom mosolyra a kottyantat, mert benne és bennem is annyi fájdalom és rémség, ki más tudná rajtunk kívül, milyen érzés. – A kán pedig halott, igaz?
- Igen.
- Hehe – Alex gúnya bántja a fülem. – Ha nincs kán, akkor csak két hülye gyerek van.
Lefelé a hajómról!

Virrad. Sirályok lepik el a hatalmas, kopárszép hegyekkel ölelt partra beérkező halászok bárkáit. Tisztogatnak, vetélkednek a finom hulladékért, sivításuk szabadságot zenél.
Kábán sóhajtom magamba a világot.
A parton, a móló végén fekete autók. Fekete öltönyösök Az egyik felénk siet, Vimi elémegy, hátra se néz, nem mondja hova, miért, mintha nem egy ölelést bontott volna ezért, egy ölelést, amiben súgta, mostantól csak az enyém. Nagyon leköti a beszéd, távolodnak.

Nincs időm helyet keresni az újabb érthetetlennek.
- Kettővel mögöttünk az a hajó indul Velencébe, már várnak. Menj! - a Vudu ezúttal egészen emberi, ezt a hangját eddig titkolta.

Annyira hideg van, metsző a szél, a sirályok károgó varjak, a hegyek zord feketék, a víz piszkos szürke mocsok.
- Sose lesz vége. – kérdem-mondom, értem.
Alex, a kezét nyújtja:
- Mondhatod a napnak, hogy ne keljen fel többé.
Elfogadom a segítségét, imbolyog alattam a szilárd talaj.
- Ő ölte meg az apámat? – intek a messze lévő felé.
- Nem.
Kapkodó levegővel érkező sírhatnékot folytok vissza.
- Megölette.
Alex nem felel, szórakozottan babrál a kötelek közt.
- Tűnj el, amíg lehet!

Keres valamit, de az már nálam van, de ő keresi egyre. A szerelmem után sétálok. Csak lassan, hisz olyan sok a mondandója, a dolga, látom. A világért nem zavarnám…
Lövés dörren. Tudok még meglepődni? Nézem a kezemben a pisztolyt – hisz én nem…
Két oldalról üvöltenek - feküdjek le! Az előttemet ismerem, a mögöttemhez fordulok. Mit keres itt a lovász?
Alex teste félig a parton, félig a hajón, rózsaszínűt fújtat az orrából, mint a túlhajtott ló.
- Hasalj már le! – üvölti Tom, hol a Vudut fixálja a mordályával, hol felém tartja. Pontosan a lővonalban állok, takarva a célt mindkét irányból.

Képek. Szeretkezések. A mosolya. A szerető arca. Az esküvő. A lovász szétfröccsent agya…el akart vinni tőle. Vorone negédes nyugtató szava: - ez kedveske nem is van, felejteni gyorsan. A Don és a Kán immár ugyanaz – ez a béke.
Sokadszor ébredek rettenetre, mellettem az ágyban a kedves testének kihűlt helye. Sok az éji démon, már van arcuk.

Kotorászok az üvegek között, valami kell, nem bírom így. Halk nesz a hátam mögött. Anyám tiszta tekintete, előtte teli pohár.
- Órák óta ülök itt, és nem ittam. – mondja.
Lenéztem őt, semmibe vettem, szégyelltem a létezést, és most mindezt szégyellem. Odabújok hozzá, csókolóznak a könnyeink.