Vége

- Miért nem mondasz valamit?
A kérdés ott lebegett előtte a pincehelység cigarettafüsttől homályos levegőjében.
Kerülte a másik tekintetét.
Beleszívott a cigibe és lassan kifújta a füstöt. Alaposan szemrevételezte a parazsat. Úgy találta már kissé alaktalan, ezért gondosan kúposra formálta a hamutartó falán. Elégedetten szemlélte művét, és újból beleszívott. Ezzel persze szinte teljesen tönkretette művét, de ez a tevékenység már akkor sem az esztétikumról szólt, amikor ezt a szokást felvette. Lassan kifújta a füstöt, figyelte az miként elegyedik és kapcsolódik össze a teremben más, korábban már meglévő füsthártyákkal. Pillanatra eljátszott a gondolattal, meg kéne próbálni füstkarikát fújni, de mivel ez eddig sosem sikerült és igazából nem is nagyon érdekelte, így letett róla. Tekintete korsójára vándorolt, figyelte a sör egyre fogyó habjának csendes haláltusáját. Talán ha teljes csend lett volna a csehóban, akkor meghallhatta volna, amikor az apró buborékok egy utolsó halk pattanással válnak meg a belsőjükbe zárt széndioxidtól. Így azonban csak a néma pusztulásban gyönyörködhetett.
- Miért nem mondasz valamit?
Már másodszorra hangzott el a kérdés, amely korábban egy hosszas szipogással és könnyekkel meg-megszakított monológot felváltó csendet tört meg. Tudta, most már mondania kellene valamit. Felnézett. Előbb csak a távolba, valahova a falon túlra, majd lassan a vele szembeülőre emelte tekintetét. Nézte az amúgy meleg barna, de most könnyektől homályos szemeket, a pengevékonnyá keskenyült szájat. Hirtelen rengeteg lehetséges válasz suhant át a fején. Átsuhantak és elenyésztek, kongó ürességet hagyva maguk után. Teleszívta tüdejét levegővel, majd nagyon halkan megkérdezte:
- Mit mondjak...? ...már úgyis eldöntötted...