Csillagtalan - X. rész

- Csak pörögsz, mint kurva a dézsában! - Mordult fel Szellemtáncos, és dühösen lépett felém.
Szerény személyem a földön feküdtem, és bár hatalmas lelkesedéssel ugrottam Szellemtáncosnak az elején, mostanra kissé meguntam a dolgot. Nagyjából minden harmadik percben a földön puffantam, vagy ültem seggre. Sajgott a gyomrom, a lábamra alig bírtam ráállni, a szemeim körül két monokli is virított. Egyszóval úgy néztem ki, mint egy díszesre pofozott embergyerek, ami jó lett volna, csak éppen nem kellett volna a kísérő fájdalom. Mert az is volt...
A nyaki sebem felhasadt, de nem lett komolyabb gond belőle. Rubinszem, aki az edzés kezdete után talán fél órával kislattyogott a kis tisztásra, amin verekedtünk Szellemtáncossal, hozott valami kenőcsöt, amivel bekente a sebeimet. Finom moha- és fenyőillat lengett körbe, és a sebeim szinte óráról órára záródtak össze, hacsak Szellemtáncos újra meg újra fel nem hasította őket valamivel...

Na, de nem adjuk fel, ez egy alapszabály... legalábbis az első alapszabály, amire Szellemtáncos megtanított. Aztán következett az edzés, amit én merőben másképp képzeltem el. Gondoltam, majd van harcot mímelve egymásnak rontunk, ehelyett azonban a Féltestvér leült egy fa tövébe, és figurákat tanított nekem, amiket ismételgetnem kellett. A negyedik figura és a két óra múlva Szellemtáncos elém állt, és közölte, támadjak.
Támadtam, aztán repültem...
Remek volt. De tényleg...
Végül eljutottam odáig, hogy kicsikartam a fenti hasonlatot a mogorva alakból, sőt, egyszer gyomron is tudtam vágni... Rubinszem kedvesen vihogott az erdő szélén, és egy hosszúkás batyu volt nála, a fűbe fektetve maga mellett. Nem tudtam, mi lehet az, de nem is érdekelt. A dühöm lassan kezdett elragadni...
- Állnál ki ellenem karddal, Szellemtáncos!
A férfi csak meghajtotta magát, és intett Rubinszemnek. Csak most, így nappali világosságnál volt alkalmam igazán megfigyelni a nőt. Alapvetően jó alakú, talán negyven év körüli nő volt, lompos, fekete hajjal, puha ragadozómozgással. Ép szeme veszedelmesen csillogott, nem is beszélve vörösen izzó másik szeméről. Kopott, koszos farmert és pasztellinget viselt, ami majd kirepedt telt mellei fölött... karcsú alkatú volt, és izmos.
Kora ellenére...

Kezében hozta a hosszúkás csomagot. Egy régi, rossz vászon volt, de minden részén ép, eltekintve a koszfoltoktól. Legalább egy méteres lehetett, és súlyosnak tűnt. Valamint csörgött, s bár még sosem hallottam ezt a zajt, egyértelműnek tűnt, hogy fegyverek csörgését hallom! Feltápászkodtam a földről, és leporoltam magam, várakozva néztem a közeledő garout, aki előttünk megállva előbb Szellemtáncosra, majd rám pillantott. A férti biccentett, mire a nő letérdelt, csak a szemével intve, hogy térdeljek le én is. Megtettem, s akárcsak ő, én is a sarkaimra ültem, kezeimet a térdeimen nyugtatva. Szellemtáncos is mellénk helyezkedett, de előtte odahozta hozzánk a hátizsákját és a bőrkabátját.
Rubinszem rám nézett, aztán a közöttünk heverő, hosszúkás csomaghoz nyúlt, és kibontotta. Nem csalódtam: a Magnius lemenőben lévő sugarai acélon csillantak meg, olyan acélon, ami még nem volt használva.

- Szellőléptű Gábor, ki egyetlen kölyke vagy Messzelátó Andrásnak, s ki nagy sorsra rendeltettél, fogadd el a Csontrágók törzsének ajándékát. Forgasd becsülettel legendákba ívelő harcodban, s örüljön szíved, valahányszor a Féreg szolgái áldozatul esnek karod csapásának. Gaia vigyázza lépteid, ifjú ahroun. Kívánom, hogy vedd hasznát e pengéknek!
A kiterített szövetetn két kard csillant meg a fényben. Élük mindössze egy oldalon volt, markolatuk egy és kétkezes használatra egyaránt ki volt képezve, s az egyiknek egy farkasfej, a másiknak egy sisakos emberfej helyettesítette a markolatgombját. Pengéjük nagyjából egy méter lehetett, kicsit rövidebb, s az egész fegyver volt körülbelül egy méter húsz-harminc centi. A réz markolatot finoman cserzett bőrbe csavarták, a keresztvas mindkét oldalon hegyesre volt csiszolva. S maga a penge...
A vércsatorna tökéletesen a penge közepén, a hegytől lejjebb mintegy tíz-tizenkét centire, s a markolat fölött végződött körülbelül harminc centiméternyire. De nem ez volt a lényeg, hanem az ezüstös fémeken megcsillanó külön ábrák...
A szusz is bennem akadt.
- Ezek...
- Ősi garou rúnák - morogta sötéten Szellemtáncos. - E fegyverek képesek arra, hogy vámpírt vagy a Féreg bármely más szolgálóját öld vele. Jól készülj fel, Szellőléptű, mert utad során társaiddal nem csupán "halandó" vámpírokat kell gyilkolnod, komolyabb ellenfelekre is számítanod kell.

Kérdések, kérdések, kérdések, melyek tömegestől tódultak ajkaimra.
- Társaim? Halandó? Féregszolgák?
Rubinszem biccentett.
- Nem egyedül vagy Csillagtalan. Tizenegy másik törzs fia vagy lánya már úton van ide. Minden törzsből egy.
- Halandó. Adja az ég, hogy ne kerüljetek szembe egy vámpírlorddal.
- Féregszolgák. Fel fogod ismerni őket. De mi már öltünk ötven méteres kígyót, ami savat köpött - Rubinszem a sérült szeme felé mutatott, én pedig arra gondoltam, hogy ha "egyszerű" garouk meg tudják ölni ezeket a féregszolgákat, nbekünk, Csillagtalanoknak nem okozhat gondot.
- Tizennyolcan mentünk rá. Hárman éltük túl. Mindenki sebesülten - Rubinszem mintha a gondolataimban olvasott volna. Aztán folytatta. - Ne bízd el magad csak azért, mert egy legenda fia vagy, Szellőléptű. Hatalmad nem végtelen.
- De... miért itt gyülekezünk? Magyarországon!
- Nagyjából Te vagy a középpontban. Érkeznek Romániából, Kolumbiából, az Egyesült Államokból, Franciaországból, de Tibetből is.
- Tibetből??
- Igen. Egy Csillaglátó.
- Ha befejeztétek a bájcsevejt, ideje mennünk...
- De... - kezdtem el tiltakozni Szellemtáncos orv szövegére, azonban a Féltestvér eddigre már talpon volt, és a karomnál fogva engem is felrántott.
- Talpra!
Éreztem az idegességét.
- Mi az?
- Ghoulok...
- Mi?

Válasz helyett az erdő felé intett. Követtem a tekintetemmel, és természetesen kiszúrtam a sötét, nesztelenül mozduló, gyors árnyakat. Lehajoltam, és felkaptam a két pengét.
- Rohadt nehéz! - nyögtem, miközben a súlyos fegyverek előrebillentek a kezemben, és beleálltak a földbe. A hátam mögött penge siklott elő a hüvelyéből, majd Rubinszem hangja hallatszott...
- Emberként csak egyet tudsz egyszerre forgatni.
- Persze lehet mindkettőt. De ahhoz még gyúrjál... - eresztett meg egy feszült poént Szellemtáncos, és kezében felvillant az a rohadt nagy mordály, amit már egyszer volt szerencsém látni.
- Remek... és addig hol tartsam a másikat?
Válasz helyett egy Szellemtáncoséhoz hasonló, térd alá érő bőrkabát hullott a lábam elé. Szellemtáncos ajándéka elengedtem a kardokat, és miközben ideges pillantásokat vetettem az erdők között mocorgókra, belebújtam. Tökéletesen illet rám, és a belsejében mindkét oldalon egy-egy jellegzetes kapcsot, vagy inkább "fogast" találtam. A pengék tökéletesen illettek oda... a baj csak az volt, hogy ha az egyik nem volt a helyén, furcsán féloldalasnak éreztem a mozgásomat...
Hiába. Meg kellett még szoknom új fegyvereimet...

- Miért nem támadnak?
Legalább negyven "árnyék" mozgott körbe-körbe a fák takarásában, s olybá tűnt, némelyiknél fegyver is van. Na, nem olyan veszélyes szerszámok... balták, kések. Érdekes, szaladt át az agyamon, de ez jellegzetes farkas-taktika. Körbe-körbe mocorogni a vad helye körül, ijeszgetni, rémiszgetni, változtatni a helyet, hogy ne tudják, honnan érkezik az első támadás.
Szellemtáncos felnézett az égre, aztán bólintott.
- A sötétedést várják.
- Vámpírok?
- Pontosan.
- A ghoulok gyáva egy állatfajta... - szólt közbe Rubinszem morogva a vitába.
- Vagyis nem fognak támadni. Tehát ha mi most elindulunk...
- ...akkor megtámadnak - hűtött le Szellemtáncos.
- De ha nem indulunk el, megvárják a vámpírokat. És velük együtt támadnak - tromfoltam rá. nem sokáig habozott.
- Oké. Menjünk...

Óvatosan indultunk az erdő felé. Mögöttem csont ropogott, nehéz léptek dübbentek, ebből tudtam, hogy Rubinszem átalakult. Remélve, hogy nem bóklászik a közelben egy turistacsoport, követtem a példáját. A metamorfózis mámorító adrenalin ereje végigsöpört az idegrendszerem, és miközben ruházatom belefakult a szellemvilágba, benyúlva kabátomba kiemeltem a másik kardot is, miközben izmok fonódtak a karjaimra. Így már sokkal könnyebb volt megtartani a két kardot, s hatalmas mancsomban olybá tűnt a kétkezes markolat, mintha egykezesre tervezték volna.
Felhúztam a felsőínyemet, s a hátráló ghoulokra vicsorogtam. Ekkor már krinosz alakban voltam, akárcsak a mögöttem lévő Rubinszem, akivel közrefogtuk a "fegyvertelen" Szellemtáncost. A Féltestvér a rohadt nagy fegyverrel csak lelassíttani tudta volna ezeket a gyors mozgású zombikat.

Fenyegetően előrelendültem, mire az előttem lévők szétreebbentek. Az oldalt lévők azonnal közelebb jöttek, s kevés hiányzott, hogy el ne ragadják Szellemtáncost. Három ghoul moccant, nagyjából amikor visszafelé tartottam. Kettő balról, egy jobbról, így a bal oldaliak felé fordultam. Azok ezt látva elhátráltak.
Mögöttem lövés dörrent, majd mégegy. A ghoul szétlőtt lábban hanyatlott a fűbe, majd pattan fel. Ismét egy dörrenés, mire hátranyaklott a feje. A következő pillanatban penge villant, s a ghoul feje pörögve zuhant oldalra a fák közé... Rubinszem.
Azonban amint a Csontrágó hátat fordított a saját területének, onnan kapásból vagy hatan meglódultak. Gyorsan visszafordult, így nem esett baja, a ghoulok visszatorpantak.
Lassan haladtunk... végül Szellemtáncos unta meg a fölösleges hátrálást.
- Vegyél a hátadra...
Rubinszem letérdelt, a Féltestvér a hátára mászott. A nőstény morogni kezdett, amit mi mindannyian értettünk, a ghoulok nem. Az emberi beszédet igen.
- Na jó. Vágta. Gyorsabbak vagyunk. Most!
Elrúgta magát a talajtól, én pedig közvetlenül előtte. Menet közben fenyegető vonyítás hagyta el fekete szőrrel fedett pofámat, mire a ghoulok meghátráltak. A következő pillanatban, érezve, hogy ez már nem játék, felénk lendültek, összeszedve a bátorságukat.
Rubinszem torkát elhagyta a Vér kiáltásának egy rövidített verziója. A következő pillanatban a felénk lendülő tömeg láttán a Csontrágó rémülten megtorpan, a hátán lovagló Féltestvér a lendülettől átesett a válla felett. Bár talán maga a nőstény hajította le, hogy legyen helye harcolni.
Én ebből mit sem láttam. A sötétedés közeledett, s velük együtt a vámpírok is.

Közvetlenül velem szemben két sorban érkeztek a ghoulok. Vágta közben megprögettem a két kardot, és elvonyítottam magam. A forgatás lendületét kihasználva sújtottam le.
A jobbos kard a jobboldali ghoul válla és nyaka találkozásánál csapódott a testbe, a szó szoros értelmében kettészelve a tagot. Vöröses-fekete vér fröccsent szerte, ahogy a fickó a lendülettől tovabukott, immár két darabban. A másik kard kissé laposabb ívben érkezett a másik ghoulra, leszelte a karját, átcsúszott két borda között, és a gerincben állapodott meg.
Csuklóból visszarántottam ezt a kardot, mivel bennszorult az áldozatban. Mivel ennek következtében balos karom kissé hátramaradt, a jobbost megforgattam a fejem felett, kihasználva, illetve, felgyorsítva az elősző csapás lendületét, és jobb lábbal előrelépve suhintottam egy felém lendülő késes ghoul felé. Megtorpan, így a csapás elkerülte, de annyira nem volt okos, hogy a fordulás miatt kiszabaduló bal karomat is kikerülje. Saját tengelyem körül fordulva, üvöltve sújtottam rá, félig a hátam mögé, és sokkal hamarabb éreztem, mintsem láttam, hogy pengém... "húsba" mélyed...

Diadalmasan felüvöltöttem, és karjaimmal hadonászva, malomkerékszerű, srég körözéseket csináltam, és ezekkel a körözésekkel egyirányba forogtam. Legalább tíz ghoul ottpusztult, mire az első észbekapott. Letérdelt, négykézláb állt, és előrevetődött. Fogai a térdembe mélyedtek, megtörve a forgás lendületét. Felüvöltöttem kínomban, és a lendülettől átestem a ghoulon. Gaia szerető lelkesedéssel ölelt magához.
A következő pillanatban elborítottak a ghoulok. És velük a halálfélelem is... vagy négyen ugrottak rám, és miközben kevés hiányzott ahhoz, hogy saját kardjaimmal ne nyársaljam fel magamat, három helyen martak belém éles ghoul-fogak és -karmok.
Hagytam a pengéket a földön. Karjaimat letámasztottam, és vonyítva fellöktem magam, rajtam a testemen lógó ghoulokkal. Egy azonnal leesett rólam, de kettő még mindig rajtam lógott. A harmadik önszántából ugrott a földre, diadalmasan morogva.
Vállam fölött hátranyúltam, és a fájdalomtól vonyítva szó szerint "kitéptem" magamból a ghoulokat. Az egyik a derekamat marcangolta elszántan, a másik a vállamat. Éles karmaim a derekamat csócsálót tarkón ragadták, és oldalra löktem, pont a felém tartó harmadik felé, aki most ugrott le rólam. Aztán visszahúztam a kezem, és a vállamon ragaszkodót markoltam tarkón. Jó adag hús szakad ki vele a vállamból. Ismét felvonyítottam, és éreztem, hogy elborítja agyamat az Ősi Düh!

Mindkét kezemmel megragadtam a ghoult. Most, hogy felálltam, szemből is hozzámfértek. Jöttek is rendesen, vagy négyen. Az első kettőt a kezemben lengetett társuk sodorta el. Megpördültem a tengelyem körül, egy mögöttem berzenkedőt is levertem a lábáról, majd folytattam őrült szélmalomtáncomat. Agyamra vörös köd telepedett, nem láttam, nem hallottam, csak gyilkolni akartam... A fegyverként lengett ghoul még élt. Mire saját súlyánál fogva kiszakadtak a karjai, elszállt, nekicsapódott egy fának, de ekkor már nem volt körülöttem álló ellenfél.
Az persze túlzás, hogy élő sem. Még a leszakadt karú is mocorgott, és vicsorogva fel akart állni, csak hogy az ütlegtől, amiket társaira osztottam, eltörtek a lábai. Ezek szerint a csontjuk törhető, de a húsuk nem sokat ér, ha sebződik. Lásd Szellemtáncos lövései...
Üvöltve előrehajoltam, és lecsaptam egy éppen négykézláb emelkedő ghoul tarkójára. Sebesült vállam belesajdult, de a csapás magáért beszélt. A ghoul nyaka alá szaladtak karmaim, letépték a fejét, és a fickó visszaesett. Immár nem mozdult...

Nem volt időm arra, hogy felvegyem a kardomat. Még legalább nyolcan támadtak. Vicsorgó, sárgás fogak lendültek felém. Vaktában arra csaptam a bal mancsommal, mire a ghoul eltűnt, de a nyüszítésből arra következtettem, még él. A következő szemből jött. Vicsorogva előrevágtam a fejem, agyaraim a fickó baltát lengető karjait marták el. Egy éles rántás, térdre esik, előző ütésemet továbbvíve most őt kenem képem. Karmaim cafatosra tépik a bőrt a pofáján, a fél arca leszakad, ahogy beleszédül az oldalt tátongó bokorba... valaki a combomba mar. Megszédülök, szabad jobb karom lecsap, tarkón ragadja a vakmerőt, és felrántva kezem elhajítom. Jó hatméteres repülés után egy csenevés fácska állítja meg. Tompa puffanás, ahogy eltűnik az avarban, de a lelkes zörgés arra enged következtetni, hogy visszatérőben van...
Mögöttem kétségbeesett vonyítás harsant, és miközben jó érzékkel belekönyököltem egy, hátulról a nyakamba ugrani próbáló ghoul bordái közé - élvezettel töltött el a törött csontok recsegése! - feltűnt, hogy mióta nem hallom Szellemtáncos és Rubinszem hangját...