Tűzhalál (másodszülött)

Tűzben égek. Az emberi tudatlanság és félelem máglyáján porladok hamuvá.

Egy hatalmas farakás tetején állok, melyből középen egy oszlop meredezik. Ehhez az oszlophoz vagyok kötve, mint valami engedetlen állat. Csak csuklómat kötözték ki durva kötéllel, ám olyan magasra, hogy mozdulni sem tudok, egész testem megfeszül. Lábam éppen csak érinti a pallót, melyre a fát hordták. Olyan, mintha valóban egy farakáson állnék, az emberek legalábbis ezt látják. És mivel a vékony gallyak nem hajlanak meg, nem törnek meg alattam, boszorkánynak hisznek.

Fázom, bár tudom, nemsokára melegem lesz. Mindössze egy fehér ruha van rajtam, az inkvizítorok adták rám, de undorítóan tapad bőrömre a rámlocsolt olajtól. Az idő hideg, borús, esőt igér. Én csak imádkozom, hogy ne essen... és ne is fújjon a szél.

Eddig az eget néztem, most viszont a tömeg felé fordítom arcom. Látom a szemekben a csillogást, a megvetést, és a várakozást. Látom a hóhért is. Egy fáklya van nála, azzal meggyújt még egyet, és lassan körbejárva lángra lobbantja a máglya alját. Aztán a lábam elé hajítja a még égő fáklyákat, vigyázva, el ne találjon.

Szemem lehunyom, érzem a forróságot, érzem a felszálló meleg levegőt. És szerencsémre érzem az égő olaj, és a füst szagát. Nem esik az eső. Elmosolyodom.

És ekkor mintha idegenek könnye, arcomra hull egy hideg esőcsepp. Érzem, valóban egy könnycsepp is végiggördül arcomon. Reméltem megfulladok a füsttől, mielőtt elérnek a lángok, de az eső...

Szinte semmit nem hallok a fa őrült ropogásán kívül. Kétségbeesetten nézek körbe, keresve valami kiutat, valami lehetőséget... Lehetőséget a gyors halálra. De nincs időm álmodozni, egyre inkább érzem a meleget. Először csak a levegő perzsel minden lélegzetvételkor, majd már szinte elviselhetetlen a forróság. Lenézek, bár nem akarom látni, ahogy ruhám lángrakap. Kegyetlen fájdalom, érzem, ahogy a nálam magasabb lángok megégetik eleven husomat. Nem tudom lehunyni szemem, bár nem bírom a látványt. Szempillám már elégett, hajam is, és én magam égek.

Gyötrelmes kín, csak lógok a csuklóimon, és arra gondolok, miért élek még? Miért nem égett el a kötél, amely tart, miért nem haltam még meg? Miért érzem még a fájdalmat?

Óráknak, óráknak tűnik itt minden pillanat a lángviharban.