A Gyűjtő

Értem jön. Tudom. Érzem.

Messze hallik a mozdulatlan légben a patacsattogás, a régi szekér zörgése. Az estéli ködben lassan bontakozik ki a közeledő alak, ám szinte azonnal tova is tűnik. Viszont én tudom, mi zúg, mi éji dal, London utcáin ez! Tudom, látom magam előtt a macskaköves úton visszhangzó fogatot.

Postakocsi, vagy netán szekér? Ezt nem tudom pontosan. Úgy vélem, inkább szekér, bár ki tudja? Halottaskocsi, bíbor függönyökkel, fekete bakkal. Elején két gyertyalámpás, túlvilági fénnyel nemhogy oszlatva, inkább sűrítve a ködöt. A bak elé néhány koponya rögzítve, durva, görbe szegekkel átverve a csont. Mintha még most is őrülten vigyorognának, mintha előző tulajdonosaik igen virgonc emberek lettek volna. A fogat elé két fekete ló fogva, az évszázados portól néhol szürke szőrű. Sörényük, farkuk őrülten csapkod, háborodott walzert járva a köddel. Szemük vadul izzik, a naplementék kifakult színével, orrlikaik a végsőkig kitágultak az örök légszomjtól. Szegecselt bőrszíjakon húzzák a batárt, kettejük közül egy vigyorgó fejcsont figyeli a vak utat. A kocsirúd kopott, szürke. Messziről is látszanak a gyilkos fertőzést hordozó szálkák. És a kocsis? Aszott bőr tapad csontjaira, szennyes-szürke, szeme éppoly kétségbeejtően villanó, mint dús tomporú lovaié. Vézna derekán széles bőröv tartja a málladozó, piszkosszürke inget, ám így is látni bordáira feszülő iszonytató bőrét. Arca időtlen vicsorba merevült, mintha kínhalált halt volna, hogy aztán örökkön viselje ezt a torz fintort. Fogsora akár egy ragadozóé. Nyakában lánc, emberi hajtincsekből font, fogakkal és apróbb csontokkal ékített, fején egy madárijesztőnek való kalap. Kezében vérfoltos kasza, másikban fonott ostor, ezzel ösztökéli lovait még gyorsabb vágtára. Talán kehesek a paripák, szájukon fehér hab virágzik. Patáik hangosan csattognak...

Éjfél már bőven elmúlt, a Hold is nyugat felé bólong. Az emberek elfújták már gyertyáikat, lámpásuk kihűlve pihen az asztalon. Senki sem hallja a batár zörgését, mégis nyugtalanná válnak a legédesebb álmok. Asszonyok riadnak fel gyermekük sírására. Kutyák csaholnak veszettül, a patkányok összehúzzák magukat a csatornákban. Csendben eltörnek a kristálypoharak a vitrinben, az ezüstkiskanál megfeketedik, a feszület körül kormos lesz a tapéta. A képek leesnek a falakról, az ablakok hirtelen kivágódnak, a tükrök megrepednek. Mégsem veszi senki észre a sötét fogatot.

Kelet felé nézek, látom az enyhe hajnalt jelző első világos árnyalatokat. Látom magam előtt, amint a kocsi zörögve, vörös port kavarva vágtat majd tovább, szétzúzva a reggel világosságát, behintve a tűnt évszázadok halottainak emlékével.

Csak vágtat, vágtat soha meg nem állón örökkön újabb lelkekre szomjazva. Talán magam sem látom, csakcsupán képzeletem játszik velem, vagy esetleges rémálom az érzés, hogy egyenesen értem jön?