matter

Életem kezdetén, mikor még csak 4 éves voltam, a szüleim észrevették, hogy olyan emberekkel beszélek, akik nincsenek ott. Amikor nem hittek nekem, sikítottam, és bőgve elrohantam. Így ment 10 éves koromig, amikor rájöttem, hogy jobb, ha ezekről a dolgokról nem beszélek. Mármint a hangokról a fejemben, amiket akkor hallottam, mikor mérges voltam. Például amikor 11 éves lettem, az iskolában a lányok folyton csúfoltak, mert különc voltam. Legjobban egy kis szöszi lány csúfolt, aki a vállamig is alig ért fel. Akkor ilyeneket hallottam - Majd megbosszulod... Jessica, te erősebb vagy... Nem hagyhatjuk, hogy megalázzanak..

Ennyire emlékszem, és arra, hogy a kislányt másnap egy késsel a szívében találták meg az ágyában. Nem tudom, hogy én voltam -e, vagy nem, de aznap nagyon furcsán éreztem magam, és találtam a ruhámon egy-két vércseppet. Ezek az esetek gyakran megismétlődtek, egészen 15 éves koromig. Azután 2 évig semmi. De 17 évesen szörnyebb lett, mint volt.
Ugyanis reggel az iskola előtt pár fiú elkezdett évelődni velem. Nem tudom, hogy az ultra rövid miniszoknya miatt volt -e, amit aznap reggel vettem fel, de nem ez a lényeg. Amikor kellőképpen bemérgesedtem, a hangok újra rákezdték.
- Jaj, ne... - motyogtam, befogtam a szám, és hangosan elkezdtem lalázni.
- Nézd már! Nem akarja hallani, mit mondunk - röhögött az egyik gyerek.
Erre a másik odajött, irtó szorosan megmarkolt, és lefejtette a kezem a fülemről. Én nem emlékszem nagyon, utána mi történt, csak arra hogy bevittek az igazgatóhoz, mert megpróbáltam "megsebezni" a fiút.

A szemtanúk szerint, amikor a fiú odament hozzám, a pupillám úgy kitágult, hogy nem látszott a szemem fehérje, és a kezemben lévő kulcscsomót beledöftem a hasába.
És ebből egy kurva szóra sem emlékeztem! Csak a lalázás van a fejemben.
Most 27 vagyok. Már többször próbálkoztam öngyilkossággal, de sosem jött össze. Igazából nem utálok élni, csak másokat féltek magamtól.
A hangok valószínűleg a tudatalattimból származnak, és a legmegdöbbentőbb az, hogy nem tudom kontrollálni a viselkedésem, mikor dühös vagyok.
20 évesen azt hittem itt az ideje az újabb próbálkozásnak, hogy véget vessek az életemnek. Éjjeli sétára indultam, és vittem magammal egy kést is. Egyszer csak megálltam, a csuklómhoz tettem a kést, de valami arra késztetett, hogy azonnal ledobjam. Görcsösen kapaszkodtam a késbe, de az kihullott a kezemből. Éjjel 2 lévén nem láttam semmit, így leguggoltam, hogy kitapogassam a kést. Meg is találtam, de mikor felpillantottam egy árnyat láttam elsuhanni.
- Nyugi Jessica. Csak képzelődsz - nyugtattam magam.
- Valóban? Én nem hinném - válaszolt belül egy jeges hang - Nagyon is valós vagyok. Ekkor megfordultam, és leejtettem a kést. Magamat láttam, véres ruhában.
- Ki vagy te? - kérdeztem.
- A tudatalattid. Én öltem meg a kislányt, én sebeztem meg a fiút. Téged is meg akartalak ölni, de rájöttem, hogy hasznos lehetsz még nekem, így nem hagyhatom, hogy végezz magaddal. A testedben bármit megtehetek.
- Nem igaz! Te nem létezel! - ordítottam zokogva, és hátat fordítottam ennek a valaminek.

Reménykedtem, hogy csak képzeltem, de ott állt, és mosolygott. Nem, nem is mosolygott. Inkább vicsorgott. És egyre közelebb jött. Éreztem az arcomon a leheletét. Behunytam a szemem. Mikor kinyitottam senki nem volt ott. Valószínűleg már megint játszik velem a fantáziám. Futva elindultam, de folytonos nevetést hallottam. Mikor egyszer már nem bírtam, megfordultam, és elordítottam magam: - Hagyj békén!
Hazafutottam, de a lány, aki úgy nézett ki mint én, hazáig követett. Otthon befeküdtem az ágyamba. Bérlőtársam csak nézett, mitől lehetek olyan fehér mint a hó.
Amikor elaludtam, szörnyű álmokat láttam. Éjjel egyszer felébredtem, és egy szörnyű hangra lettem figyelmes. Valaki a fülembe súgta: Egyszer eljövök érted...

Azóta minden éjjel hallom a hangot, így sosem felejtem el, hogy egyszer eljön értem. Egyszer mindenkiért eljönnek, de az én időm hamar lejár.