Történetek

Majd a lány elindult festeni egy félkész épületbe, a kőműves pedig kerítést rakni a kert végébe. Mindkettőjük fejében varázslatos emlékek cikáztak az előző éjszakáról, de külön-külön arra a következtetésre jutottak, hogy álmodták az egészet...

egijedtem, hogy valami komoly baja lett az illetőnek, de amikor láttam felállni, kicsit megnyugodtam. Persze segítettem neki sűrű bocsánatkérések közepette.
- Jaj, ne haragudjon. Késében vagyok a munkahelyemről már az első nap és azt hit...tem... -elakadt a szavam. Egy fiatal és gyönyörű nő volt az. Nagyjából olyan magas, mint én. Világosbarna göndör haj, kékes szem, márványszobor szerű arc. Hófehér és tökéletes minden ízében... a formája, semmi bőrhiba. Egy cseppet sem haragudott......

Voltál már egy történet szereplője? Ha igen, tudnád, hogy mennyire unalmas. Mert mindig ugyanaz... Most elkezded olvasni, és csak olvasod és olvasod... Én meg mesélem, hogy miért gyűlölök bezárva élni! Mert mindig ugyanaz...

Ritkán járt haza. Fájónak, és távolinak érezte azt a világot, melyben még mindig a sugárzó jókedvet, és az állandó mozgást kötötték a nevéhez. Fájóan távolinak a srácot, aki miatt újra kellett teremtenie önmagát. Teljes átalakulása igazából csak egy célt szolgált: nehogy még egyszer megismétlődjön a rettenetes tragédia, tudniillik, hogy beleszeret valakibe...

- ...és uraim! Eme kosárban egy igazi vámpír lapul, aki nappal is tevékenykedhet!...
- De akkor miért kell neki a kosár? - kérdeztem azonnal beléfojtva a szót, olyan hangsúllyal, aki igencsak kételkedik benne, hogy abban tényleg egy vámpír van, hacsak nem a Dél-Amerikában őshonos vámpírdenevérről van szó, de igencsak kétségbe vontam, hogy egy ilyen szakadt ember honnan szerezhetne egy ilyen ritka példányt...

Egy srác volt, olyan, amilyet a lányok 99%-a hites férjének és gyermekei apjának álmodik. Okos, kreatív, jóképű, ráadásul szeretett… képes volt szeretni azt az üres lényt… Tudtam, hogy ha megpróbálom vele, boldog lehetek. Tudtam, hogy a tenyerén hordozna élete végéig, mégis elküldtem, minden magyarázat nélkül… Ne kérdezd miért...

Az ajtó nyikorogva kinyílt. Craig összeesett. Térdei is már véreztek. Teste földre rogyott. Megérezte a fájó sebet, ahogy a hideg faparkettához ér. Szájából kifröccsent némi piros és sárga színű folyadék.
Az ajtó mögött meglátta az alakot, melyet már oly régóta ismert. A saját kitalációját.
Az kis termetű alak, melynek arcát eltakarta feketehaja, egy köntösben volt. Az is koromfekete volt. De egyik szemét meglátta. Lila volt...

Victum megdermedten nézett a férfira. Igen tudta hogy valahonnan ismerik egymást, de fogalma sem volt, hogy merre találkozhattak. Érezte a hátán Roan megrökönyödött tekintetét, aminek hatására megrázta magát. „Nem lehet…”

Többé már nem kell nézned, nem kell félned, nem kell ez az egész... már csak a csöndet akarom. Hagyjál szépen, úgysem adom meg neked azt, amire annyira vágysz. Elmentem, elmentél, így volt jó. Most is így jó. Néha már szánalmas, ahogy próbálod tettetni a nemakarást. Nemakarásnak nyögés a vége, apád is megmondta...

Az egyik szegedi bár hátsó kijáratán harminc-negyven feketébe öltözött férfi lépett ki. Ha valaki a közelükbe jár, sietve távozott volna valószínűleg, meghallván azt, amit a ghoulok egymás között kommunikációként neveztek. Mélyről jövő mordulások, morgások sora hagyta el torkukat, aztán nagyjából ötfős bandákban szétoszoltak. Farkasra vadásztak az egyetemi város nappali világában, ahogy azt mesterük megkívánta tőlük...