Történetek

Victum megdermedten nézett a férfira. Igen tudta hogy valahonnan ismerik egymást, de fogalma sem volt, hogy merre találkozhattak. Érezte a hátán Roan megrökönyödött tekintetét, aminek hatására megrázta magát. „Nem lehet…”

Többé már nem kell nézned, nem kell félned, nem kell ez az egész... már csak a csöndet akarom. Hagyjál szépen, úgysem adom meg neked azt, amire annyira vágysz. Elmentem, elmentél, így volt jó. Most is így jó. Néha már szánalmas, ahogy próbálod tettetni a nemakarást. Nemakarásnak nyögés a vége, apád is megmondta...

Az egyik szegedi bár hátsó kijáratán harminc-negyven feketébe öltözött férfi lépett ki. Ha valaki a közelükbe jár, sietve távozott volna valószínűleg, meghallván azt, amit a ghoulok egymás között kommunikációként neveztek. Mélyről jövő mordulások, morgások sora hagyta el torkukat, aztán nagyjából ötfős bandákban szétoszoltak. Farkasra vadásztak az egyetemi város nappali világában, ahogy azt mesterük megkívánta tőlük...

Ha Mia nem szereti, akkor egyáltalán nincs is értelme semminek. Sem a G.O.D-nak, sem az ő életének. Levert, szomorú arccal felállt, és levetkőzött. Lesütötte a pillantását, és beült a kádba majd el is merült nyakig benne. Szeme előtt látta a lánnyal eltöltött boldog pillanatokat, beleértve az első együttlétet, és azt is mikor megtudták, hogy Mia gyereket vár...

Van két fabábum: Gioffro és Giofrida. Egyszerű, lélektelen marionettfigurák, arcukon torz mosoly. Semmi kidolgozottság, meglehetősen ügyetlen munka. Gyűlölöm őket...
Éjfélkor aztán táncra perdülnek...

Most egy hajszál szabadult el, és suhan a széllel. Hosszan nézek utána, aranyszín csillogó, könnyed szál. Mint egy pókháló egyetlen szála, hosszan, simán, gondtalanul viteti magát a széllel. Nem jut messzire. Egy fa fekete csontvázágain akad fel. A szél hiába tépi, húzza, hívja magához, a száraz ág csontkeze tartóztatja. Örök walzert kénytelen járni a tébolyult széllel, soha meg nem nyugvón, ám fénye nem törik...

És bevillan és átjár akár a jeges szobalevegő, a kép a kocsiból, a délutáni, hogy milyen most ott, milyen ez az érzés minden nap. És hol a kutya ilyenkor.
Nem és nem, én ki nem kelek innen, biztos, hogy úgyse tudnék… félálombéli hülyeség…aludni tovább, nem emlékezni. Nem a hülye képre, nem, hanem semmire. Visszaakarom kapni a semmit...

A démont ember idézi, és az idézőt szállja meg. A lelked gyengesége és a tehetetlenség szüli meg. Először csak azt veszed észre, hogy van a lelkedben egy tövis. Majd megérzed magadban a hatalmat: hogy nincsenek korlátok, és amikor bántanak, a tüske minden rezdüléséből fakadó, beléd fecskendezett méreg hatalmat ad, és bármire képes vagy általa. És nem is vagy tudatában, hogy a démon lassan részeddé válik, és eluralja gondolataid, hogy te, aki voltál, mély álomba szenderedsz, és eltűnsz...

Munkára kéne fognom azt a barmot… De hát nem árthatok a jó hírének, rajtam kívül mindenki a Főnököt hiszi benne, én meg csak, be kell vallanom bármennyire is fáj, a segítségével maradhatok életben. De hát miért is írok meg mindent? Mert kéne egy kis suska.
Egy csöppnyi mellékjövedelem. Minden befolyó pénzt a Pokol bővítési munkálataira költöm, sajnos...

Hiába erős hangom, alig pár sort tudtam végigénekelni. Hangom elhalkult, majd elcsuklott. Csalódottan ültem le a kemény priccsre. Ha bárki rámnézett volna, csupán egy megkeseredett, kiégett ember hajlott hátát, lehorgasztott fejét, gondtól csüggedt vállát látta volna csak. De senki nem nézett be a rácsokon, az énekhang is pillanatokon belül elhalt...