Torony

Itt ülök. Itt, a tetőn, a torony tövében. Valamikor szélkakas állt itt, de mára már elkorhadt fa talapzata, bronz felszínét felverte a penész. Nem is tudom, mi lett vele. Pihen. Legalább ő pihenhet. És velem mi lesz? Nem mozdulok innen, talán engem is elémészt a patina, vagy megrág a rozsda? Hiába is reménykedem, testem nem nemesfém, de még csak ócskavas se, így hát maradok. Talán megrág a féreg, mint korhadó keresztet az erdőben? Boldogan eldől, és elenyészik, visszaadja magát a természetnek. És a koporsó is, mit őriz elrothad a nedves földben, a halott testről leeszik a férgek a húst. Csak a csont marad, örökre fehéren a fekete föld mélyén. Fehér csontok, mik ezer év múlva is viselni fogják gyászruhaként az oltalmazó fekete földet. Pihenhetnek végre.

Ilyen fehér vagyok én is... bőröm éles kontrasztban áll szakadozó ruhámmal... a gyászruhámmal. Rámadták, feketét, mellé selyemsálat, hogy elegáns legyek, de nem mondták, kit gyászolunk. Nem is kellett mondani, hisz senki nem halt meg. Saját magamat sirattam, és elpazarolt életem. Felöltöztettek ebbe az egyszerű, de komor ruhába, és elhagytak.

Most itt vagyok, ülök a tetőn, a torony tövében. Nem is emlékszem, mióta várok már. Azt sem tudom, minek kell érkeznie, hogy mire várok. Az elején se tudtam. Csak feljöttem ide, egy borongós, szürke délután, az akkor még szép gyászruhámban, és leültem. Mára a ruha siralmasan fest. Mintha egy kisértet levetett, fekete bőrét hordanám, mikor érzem a szél miként próbálja letépni rólam a könnyű kelmét. A sál már rég elveszett, elragadta egy sötét éjen a vihar. Vihar, eső nélküli, száraz vihar, talán csak a lelkemben dúlt. Sokáig néztem a bársonykék égen szálló légies, könnyeden vonagló selyem után. Azóta feketék a csillagok is.

Mióta itt vagyok - ezer éve tán?- nincs nappal, csak éjszaka. Pontosabban felkel a nap reggel, este lenyugszik, de sosincs fény... mintha egy óriás felhő terítette volna könnyű haját az égre, száradni. Esőt ritkán ont, de a szél gyakran fúj, néha villámok hasítják a mozdulatlan levegőt, és a mennydörgések őrült zenéjére táncolnak a meghajló fák. Meghajló fák, ledőlő növények, hullámzó fűszálak. Fülembe sikolt a szél leláncolt, őrült kisértete, ki talán bezárva próbál szabadulni kínzó börtönéből, és most őrülten, tébolyultan tépi saját testét, mindent elsöprő szélvihart kavarva a földön. De én meg se rezzenek. Ilyenkor állva, a torony mellett próbálom kifürkészni, honnan jöhet a panaszos sikoly, hajam, ruhám tépi a szél.

Most egy hajszál szabadult el, és suhan a széllel. Hosszan nézek utána, aranyszín csillogó, könnyed szál. Mint egy pókháló egyetlen szála, hosszan, simán, gondtalanul viteti magát a széllel. Nem jut messzire. Egy fa fekete csontvázágain akad fel. A szél hiába tépi, húzza, hívja magához, a száraz ág csontkeze tartóztatja. Örök walzert kénytelen járni a tébolyult széllel, soha meg nem nyugvón, ám fénye nem törik.

Mikor eső jön, akkor is itt ülve várom... arcom felé fordítom, hátha a víz lekoptatja elkínzott, szomorú vonásaimat. De hiába márványfehér a bőröm, sima és hideg, mégse vagyok kőből... nem vagyok szobor, az eső nem moshatja le bánatom. Bánat? Miféle bánat? Nem emlékszem már... csak egy ismeretlen, nehéz, és szomorú érzés telepedett rám, lakomázik testemből. Oh, bárcsak elfogyasztana! Végre pihenhetnék.

Ez a vissza-visszaúszó gondolat, ez az egyetlen szó magában hordozza vágyaim... pihenni... végre, de jó is lenne, annyi tört élet, annyi csalódás, és bukás után! Talán erre várok? Talán. Talán arra, hogy valaki végre hozzásegítsen elmúlásomhoz. Miért nem történik meg végre, minek emberöltők óta meg kellett volna történnie? Mindenki mással megtörtént, csak velem nem... én itt ülök a tetőn, a torony tövében, nem lep be a patina, nem rozsdállok, nem rág meg a féreg, az eső nem koptatja arcom.

Magányos éjeken, mikor felnézek a sötét égre, hol égnek a fekete csillagok, fejemben csak egy gondolat cikázik szüntelenül, soha meg nem állón, hogy aztán észrevétlen elmúljon, és a következő éjen újra felbukkanjon... Ó bárcsak, ó bárcsak, ám a Hold nem felel, Napnak fényét rejti, és minden múltnak árnyát...

Most nappal van. Szürke, félhomályos nappal. Az utcán hatalmas sárga gépszörnyek sorakoznak, arccal a ház felé fordulva. Kiáltást hallok, a monstrumok elindulnak a kerten át. Azon a kerten át, ahol valaha fák öltöztek ünnepi díszbe tavasszal, hol rózsák zsongítottak ezerízű illatukkal, levendula igézett mákonyos aromájával. Most csak a sárga, elszáradt füvön gázolnak. A fal hatalmas robajjal adja meg magát a buldózernek... az ablak sikítva szakad szilánkokká, messze szórva drágakőként csillanó darabjait. Többé senkinek nem mutatja a gyászos világ képét. Az ajtó nagyot sóhajtva dől el, a szúette bútorok nyögve törnek derékba. Hallom, sőt látom is, ahogy az egyik monstrum beszakad a pincébe. Óvóhely volt azelőtt az a pince, most kripta. Talán fájdalmában kiált a gép, a benne ülő ember vére tűzvörösen ömlik el a ház meggyötört testén, a darabos sziklákon. A cserépkályha hatalmas lehelettel megy a halálba, a szürke felhő messze hömpölyög, gyilkos gázokat szabadítva fel. Az utolsó a kémény. Nem dől el, csak fáradtan sóhajtva magábaroskad, és egy téglahalom válik belőle. Pihenhet.

Végeztünk! Hallom a hangot, és elcsodálkozom. Végeztek? Hát a tető? A torony? Én? De elmennek.

Nem kell lenéznem, tudom, alattam pihen a romos ház, de a tető falak nélkül is megmaradt. Lelkemben elnyeli a remény utolsó sugarát a bársony sötétség, pedig épp csak most tört át a kérges felszínen, mit ott talált. Hát sose halok már meg?! Örökké itt fogok várni, hallgatva a szél panaszos sikítását?! Csak ülök itt, nem is emlékszem már mióta, és nézem a bársonykék égen a feketén fénylő csillagokat.
Várok.