Csillagtalan - IX. rész

Az egyik szegedi bár hátsó kijáratán harminc-negyven feketébe öltözött férfi lépett ki. Ha valaki a közelükbe jár, sietve távozott volna valószínűleg, meghallván azt, amit a ghoulok egymás között kommunikációként neveztek. Mélyről jövő mordulások, morgások sora hagyta el torkukat, aztán nagyjából ötfős bandákban szétoszoltak. Farkasra vadásztak az egyetemi város nappali világában, ahogy azt mesterük megkívánta tőlük. Mert egy vámpírral ellentétben a vérfarkas nappal is nyugodtan élhet és járhat az emberek között - nem égetik ropogósra a Magnius sugarai.
És bár sem a vámpírok, sem szolgáik nem rendelkeztek olyasféle szimattal, mint a garouk, könnyedén felismerték őket. Senki sem tudja, hogy miről. Egyesek szerint az a bestializmus, ami süt a garoukból, homid alakban is kirajzolódik belőlük. Mások szerint különleges infralátásuk arra is képes, hogy más színben tüntesse fel az emberek között a garou-t.
Nem tudni. A lényeg az, hogy felismertek minket. Elég könnyen.

- Farkas!
A kórteremből kilépve nem mehettünk messzire. A hangra megtorpantam, majd visszafordultam, kissé remegve. Nem, nem a nyomozó szólt utánam, nem is Arnold, hanem álmaim nője. Éve sietős léptekkel haladt igyekezett, hogy behozza lemaradását. Torkomban dobogó szívvel vártam, Szellemtáncos pedig, meglepő módon, illedelmesen félreállt, és egy kávéautomatához lépve "rendelt". A halk morgásból, ami hamarosan felőle áradt, arra következtettem, hogy rossz a gép, de végül a Féltestvér óhaja teljesült. Egy amolyan "kórházi műanyagszékre" ülve farkastürelemmel várakozott.

Éva közben odaért hozzám. Nos... talán vannak köztetek páran, akik még emlékeznek, hogy milyen az, ha az ember szemben áll élete első szerelmével, és próbál beszélgetésbe elegyedni vele. Szó mi szó, zűrös. Igaz, lassan betöltöttem tizenhetedik életévemet, de ennek ellenére még sosem volt barátnőm. Hogy úgy mondjam, Arnoldék "rettegtetése" rányomta bélyegét a bátorságomra minden területen, és nem nagyon jártam bulizni, csajozni. Csendesen ábrándoztam magamban. Középiskola harmadik éve volt most, Éva pedig végzős volt immár, s négyévnyi álmodozás foszlott volna szerte szélfútta cigarettafüstként abban a pillanatban, ahogy idén bezárják az iskola kapuját, hiszen többé nem valószínű, hogy láttam volna.
Nem igazán sejtettem, mit szeretne tőlem, a "Nyúltól". Ez a gondolat majdnem mosolyra fakasztott, mikor eszembe jutott, hogy a Nyúl már a múlté. Éva azalatt a három év alatt, amióta ismertem, kettőt Arnold mellett töltött - nem igazán értettem, hogy bírta amellett az állat mellett - , s velem mindig is megkülönböztetett figyelemmel bánt. Na nem úgy, mint a leendő barátjával, hanem... néha rámmosolygott. Meg ilyenek. Akik pedig olyan helyzetben voltak már, mint én, azok tudják, mit jelent egy ilyen mosoly a szeretett nőtől.
Sokkal többet, mint amit valójában takar.
- Szia - torpant meg Éva előttem zavartan, de mosolyogva.
- Ööö... szia - viszonoztam feszélyezetten a mosolyát.

Aztán álltunk.
Csendben.
Szellemtáncos "véletlenül" félrenyelte a kávéját, és a heveny harákolás eszembe idézte, hogy nekünk dolgunk van, és nem érek rá egy kórházi folyosó közepén álmaim nőjét nézni.
- Ööö... - kezdtem intelligensen a beszélgetést, de Éva megoldotta a helyzetet. Azt hiszem, nem érezte magát annyira lábujjtól fejtetőig zsiborgatva a közelemben, mint én. Nagyon nem értettem a nőkhöz, így nem is sejtettem, miért előttem szakított Arnolddal, miért szaladt utánam, és hogy - jó szokásával ellentétben - miért állt csendben, és miért nem tudott megszólalni. Most azonban, hogy én zavartan... "ööö"-ztem egyet, megtalálta a hangját.
- Tényleg a féltestvéred? - ezt lehalkított hanggal, majdnem suttogva kérdezte, Szellemtáncos felé intve a szemével.
- Hát persze - leheltem a választ. Aztán zavartan megráztam a fejem. - Azaz nem... illetve... szóval, ő a család barátja, de én a testvéremnek tekintem. Ha jobban megnézed. nem is hasonlít rám... - kicsit arrébbhúzódtam, hogy szemügyre vehesse Szellemtáncos összekarmolt, sebhelyes képét. Éva megrázkódott.
- Jézus. Ez a fazon megjárta Irakot?
- Ööö... - rohadtul nem tudtam mit mondani erre. Annyit tudtam csak a "család barátjáról", hogy Féltestvér, meg a nevét.
- Na de végülis mindegy - mosolygott rám Éva, türkiz szemeivel az én tekintetemet keresve. Érdekes, de nem bírtam a szemébe nézni, így valahova a bal füle mellé bámultam. Furcsa egy helyzet volt ez. Bárkinek álltam a tekintetét bármikor bárhol, Évának azonban a szemébe sem mertem nézni, nemhogy farkasszemezni vele. Éva zavartan hátranézett, majd, miután konstatálta, hogy nincs a háta mögött senki, akivel szemezek, kínos mosollyal folytatta. Olyan érzése lehetett, mintha nem nekem beszélne a szemkontaktus hiánya miatt.
- Szóval, azért... nos, jövő héten lesz a szalagavató bálom, és szeretném, ha Te tűznéd fel a szalagomat. Utána, ha gondolod, meghívnálak egy ilyen búcsúbulira is.

Huh. Szóval, az iskola legszebb... pardon, legtökéletesebb leányzója engem, a Nyulat... izé, a Farkast szemelte ki, hogy bálba vigye. Te jó ég Magyarországon vannak ilyenek? Nem csak Amerikában? Huhh... mit kellene mondani. Persze, igent, de... nem kellene gondolkodási időt kérni? Mintha olyan elfoglalt lennék, vagy ilyesmi. Persze, nem kell túlzásba vinni, a végén még azt hiszi, van valakim.
Gaiara - gondoltam - miben reménykedek? Hogy összejövünk?
- Persze, ha más programod van... - kezdett "szabadkozni Éva, de elhallgatott, mert - ugyan rákvörös pofával - de felé fordultam, és zöldesbarna szemeimmel az ő tekintetét kerestem. Mikor sikerült elkapnom azokat a türkiz szemeket, sanda félmosolyt villantottam felé. Talán az a furcsa nyugalom áradhatott belőlem, amit én is éreztem mélyen, vagy valami más lehetett az oka, de Éva elhallgatott, mintha elvágták volna a szavait.
- Nem. Nincs más programod. Örömmel leszek a...
Lovagod? Nem nagyzolós az?
Éva várakozásteljes arca azonban még az én tapasztalatlan szemeimnek is elárulta, hogy hasonló választ vár.
Elmosolyodtam.
- ...lovagod.

- Nem volt még barátnőd, mi?
Ránéztem a mellettem igyekvő baljós alakra. Szellemtáncosnak hála az emberek úgy tértek ki előlünk, mintha valami taszítómező lenne körülöttünk.
- Ezt meg miből gondolod?
Szellemtáncos vállat vont. Láthatólag lezárta a témát, de most én nem hagytam békén. Ha már elkezdte, fejezze is be. Kezdtem utálni ebben a fazonban, hogy elkezd valamit, aztán félbehagyja.
Hazafelé sétáltunk, Makkosházára. Valamiért nem akartam felajánlani Szellemtáncosnak, hogy menjünk busszal. Szinte biztos voltam benne, hogy ez a fegyverrel rohangáló vadember azt sem tudja, mi az a busz.
Ezért aztán meglepődtem, amikor megállt a buszmegállóban. Mindenesetre hamar túltettem magam a meghökkenésen, és - bár meglökni nem mertek - amolyan "nem engedek a negyvennyolcból" arcot vágva elébe álltam.
- Szóval?
- Látszik rajtad.
Nem csinált nagy ügyet a dologból. Dühösen kifújtam a levegőt, aztán mély lélegzetet vettem. Anyámhoz csak nem fordulhatok egy ilyen ügyben!
- Mi a véleményed?
- Tetszel neki. Szerintem - tette hozzá óvatosan, s ez volt az, ami az első szava által keltett lelkesedésemet lelombozta. Ha Szellemtáncos óvatos, ott csak bajok lehetnek.
- Aha.
Úgy döntöttem, lezárom a témát.
Nem egészen hazáig mentünk. Két megállóval hamarabb szálltunk le a buszról, s nem értettem, miért, de Szellemtáncos azonnal a töltés felé indult, s ez felvillanyozott. Majdnem körbeugráltam, mint játékos kölyökfarkas az anyját.
- Wow! A caernbe megyünk?
- Nem, nem megyünk el addig. De ideje lesz, ha megtanulsz ahroun módjára harcolni. Lehet, hogy Gaia Gyermeke vagy, de ugyanakkor Csillagtalan is. Majd megbeszéljük.
Ezt megértettem. Elvégre négy embergyerek elbánt velem, ezt pedig egy Csillagtalan nem engedheti meg magának. De hogy mi baja Szellemtáncosnak azzal, hogy Gaia Gyermeke vagyok? Ekkor még nem tudtam, hogy a leginkább nem harcos törzs pont mi vagyunk: Gaia Gyermekei. Na de annál inkább feltűnt a különbség később, amikor a sors összehozott a másik tizenegy törzsbeli Csillagtalannal.

De az még nem mostanában volt. Kár rá szót is vesztegetni.
Sem Szellemtáncosnak, sem nekünk nem tűnt fel, hogy a vidáman vörösborozó ötfős banda egy kő ping-pongasztal szélén nem nagyon beszélget, csak vigyorog, s hogy valamennyien megfeszülnek, mikor említésre került a "caern" szó.
Alig tűntünk el az egyik sarkon, az ötfős banda ötfelé széledt. Egyikük utánunk eredt, a másik négy pedig sebes futással, nem törődve a járókelőkkel, elindult, hogy összegyűjtse társait.
A ghoulok voltak.

- Igen?
- Itt Kováts.
A nyomozó már otthon volt, a kórházban történteken töprengve. Odakinn esteledett, hűvös eső szemerkélt, mely kellemesen lehűtötte a koratavaszi időjáráshoz képest meglepően meleg nap után a felhevült földet. Kovátsnak jó idejébe beletelt, mire rávette magát a telefonálásra.
- Mi kell?
- Szeretném, ha megtudnál nekem mindent egy bizonyos gyerekről.
- Mire gondolsz?
- Cím, családi állapot, minden. Az is érdekel... főleg az érdekel, van-e valamilyen káros szenvedélye - válaszolt a nyomozó szinte üveges szemmel maga elé meredve, hogy egyáltalán komolyan vesz ilyen gondolatokat. Ennek ellenére szinte hallotta, ahogy a vonal másik végén lévő tiszt kezében megáll a toll.
- Káros szenvedély?
- Igen.
- Hát jó. Más?
- Más semmi. A neve: Móricz Gábor.
- Holnapra meglesz az anyag.
- Kösz.

A kagylót a helyére téve, komoran hátradőlt, és elgondolkozva a plafonra meredt. Személyi számítógépe előtte villódzott, rajta egy, a világhálóról leszedett rajzzal, alatta komor felirat:" Vérfarkas, avagy Werewolf. A Were a kelta ember szóból ered, a Wolf pedig az angolszász farkasból, így jelentése: emberfarkas, vagyis közismertebb nevén..."
A magyarázat többi része eltűnt a monitor alján. Méretes anyag lehetett. Kováts váratlanul leemelte a fejét a plafonról, és a képre nézett, majd megrázta a fejét.
- Ehh... tiszta hülye vagyok!