Történetek

Ment is minden, mint a karikacsapás. Tényleg nem számítottak ránk, és tíz perccel a kezdés után már bent voltunk, a foglyokat bezártuk és elkezdtük az anyagok felpakolását. Ekkor csesződtek el a dolgok véglegesen. A levegő megremegett, és ahol eddig csak a puszta volt, most három céges csapat vette körül a bázist. Az egész bázis csak csali volt és tudták, hogy rá fogunk harapni...

Szerintem valaki odafent nagyon összeveszhetett régen halott nagyanyámmal, mert folyamatosan rám járt a rúd. Vagy valami ellophatatlan erődítményt mutattak, vagy olyan helyen parkolt az ipse, hogy esélyem se volt, egyszer meg amikor odaléptem az ajtóhoz, akkor láttam, hogy a kocsi fél eleje le van bontva, szinte kilóg a motor belőle. Én meg kifogástalan autóra kaptam megbízást...

Thomassal és főképpen, hogy mondjam meg neki, hogy egyáltalán nem szimpi…
A gondolataim ide-oda ugráltak és akkor megjelent Grapen Benjamin, égszép színű szemével, izmos testével és a csúcsszupi bőrdzsekijében. Azt hittem ott olvadok el… és őőő… pont őőő… keresztül nézett rajtam…

- És pontosan miért is követik magát? - kérdezte végül.
- Mert a Central Parkban álló tölgyön is segítettem. Ők meg meglátták és hát egy ilyen "szenzációt" nem lehet kihagyni... De maguk ezt úgysem értik...
- Ó már hogyne értenénk. Ha valaki, akkor mi nagyra tudjuk értékelni az ön képességét. - válaszolta a napszemüveges férfi, és hátradőlt a nyúzott ülésen. Linda nem értette, miért mondta ezt a férfi...

Így történt meg, hogy Fibi végül mozdonyvezető lett, meg önkéntes tűzoltó, mert gyenge tüdeje miatt nem vették fel hivatásosnak. Apja végül beletörődött a fia sorsába, főként azután, hogy elment Fibivel egy-egy útra, és együtt nézték, ahogy a sínek a távolban összeérnek, ahogy az utasokat várja a család a peronon, és összeölelkeznek...

Hát véget ért és elkezdődött! Már nem tudtam, hogy milyen nap van, csak az órámat bámultam, ami 18 óra 18 percet mutatott. Az ég szikrázó kék volt, a nap is melegen sütött. A kék mélységet hirtelen több száz fehér csík hálózta be, miközben halk, ütemes mormogás töltötte be a teret. Emberek millióinak tekintete szegeződött a magasba...

A ballonkabátos, sötét alak most már alig több mint húsz méterre volt a lánytól, s szemmel láthatóan igyekezett láthatatlan maradni. Fától fáig osont, az angyali tünemény pedig nem észlelte jelenlétét. De az én természetfeletti érzékeim elől nem bújhatott el s lassan a szívem is elszorult, ahogy egyre közelebb ért hozzá...

A társam, Josh Daniell, talán az egyetlen havernak mondható. Már közel fél éve bírja velem, kiismert. Egyszer azt mondta, nálam nagyobb szeméttel, nem sokkal találkozott. Ha nem lenne igaza, kevélyes mosollyal a képemen megmutattam volna ennek a szerencsétlennek a jelvényemet, a pisztolyt és a bilincset, amit az elkövetkezendő öt, tíz évben viselni fog.
Ehelyett megbízást adtam neki. Csali lesz...

Márknak hirtelen elege lett az egész színjátékból. Magyarázkodás nélkül felállt, odadobott egy tízezrest az asztalra, és elsétált. A többiek utána kiáltottak, hogy jöjjön vissza, de óhajuk nem lehetett igazán komoly, mivel nem szólongatták sokáig. Márk azt érezte, valójában mindannyian megkönnyebbültek. És hát belátta, így a legjobb mindenkinek.
Csak a hang a fejében, az nem volt képes befogni a száját...

A hely tökéletesen várbörtön hangulatú volt, gyertyákkal a falakon és olyan mesterkélt, hogy szavakba sem lehet önteni. Azért ennél eredetibbet vártam, ha már ennyit szenvedtem vele, hogy ide lejussak. Tulajdonképpen az egész egy széles folyosó volt, végén egy kétszárnyú tölgyfaajtóval. Komolyan csak a falakról lógó bilincsek, meg a huhogó szellemek hiányoztak...