Érzések és gondolatok, fájó, boldog pillantok..

Könnyezve ébredtem, annyira fájt a tudat, s az érzés, hogy egy nap majd másképp lesz, egy nap majd nem leszel itt velem, s nem fogod már a kezem, nem érzem a tested, melegséged, dobbanó szíved, egy nap majd ott kell állnom, a halottak földjén, az emlékek völgyén.
A fekete gyászban, sírásban. Elhagyatva a könnyek között, erőtlenül, fájdalommal telve, érzéseket érezve szerelmünket temetve.
Felébredtél, ijedten néztél, láttad a könnyeimet amint arcom vonalát követve gördült le a párnára, az álmok támaszára. Éreztem a kezedet az arcomon, kérdezted:
- Mi a baj? Mi történt?

Nehezen tudtam szólni, csak zokogni, próbáltál nyugtatni, arcomra mosolyt csalni, de nem ment. Megfogtam a kezed, csak szorongattam, s tovább sírtam, erőtlenül puszilgattam, szemedbe nézve, arcodba meredve. Remegni kezdtem annyira fájt, mert tudom, hogy nem leszel velem. A boldogságért küzdök, a mindennapokért az együtt töltött percekért.
Azért, hogy neked mindent megadjak, amit csak szeretetnek lehet nevezni. Szívből fakadó, elragadó embernek való. Minden itt van a fejemben, a szívemben, mégis a korlátok választanak el két embert attól, amitől boldogok lehetnének. Fájdalmat érzek, s a magány kezeit, amik fojtogatnak, eltaszítanak. Mindig mindennek gátat állítunk, vagy, mert félünk, vagy nem bízunk. Talán mindent elvesztünk? Tovább élünk abban a közegben, ami már nem nyújtja azt, amit elvárnánk, hiába van meg minden, ami az élethez elengedhetetlen. Valami még sincs ott, ezek azok az érzések, melyeket szeretnénk, titkon remélnénk. A teher mázsás súlyként emelkedik az életünkre, olykor minden percünkre. Pedig csak a kezet kell megfogni, megragadni. Gondolatok ezrei futották az agyamon, szeretted volna látni, s tudni. Nem szóltam, csak sírtam. Aztán elfordultam, hogy ne lásd könnyeimet, fájdalmas gyengeségemet.

Az ablakon átnéztem a hóesést, fehér hideg fátylat, ami mindent elborít. Eltakar, tiszta, mégis hideg, szüntelenül hullik a fellegekből a földre, az ablakhoz érve vízcseppként perdült le, akár a könnycseppek az arcomon, átkaroltál, te is sírtál. Éreztem a hátamon minden könnycseppedet. Úgy fájtak ezek a percek, a szívem szakadt bele, csak meredtem az ablakra, a hideg hóra. Majd megfordultam, kimondtam a legszebb szót, amit nem csak az ajkammal, s nyelvemmel formáltam szóvá, hanem a szívemmel, lelkemmel formáltam azzá a kincsé, ami csak tiéd!
- Szeretlek!
Hangzott el az őszintén kimondott szó. Átöleltük egymást, szorosan megragadva további könnyeket fakasztva. Érezted te is, tudtad te is mit jelent, amit ez a szó ad neked. Én ezt adhatom neked, reggeltől az estéig, az élettől a halálig, mindazt, ami csak ehhez kapcsolódik, minden vágyat, minden érzést, minden álmot, minden gondolatot, minden szót, minden érintést ez a szó zár be és ez a szó kezdi el. Amíg a testem, s tudatom egy nap örökre el nem szunnyad, de mindig benned marad.

*

Akkor nem tudtam, hogy mire riadtam fel. Később lett bizonyossá benne, hogy a lélek harcára. A te lelked harcára. Fájdalom öntött el, megpillantva könnyes arcodat. Valami nagy baj történt, gondoltam erős tárgyilagos felfogásommal. Erősen fogtam meg a kezedet, szemedben kerestem a választ. Gyönyörű, meleg-barna szemlencséden keresztül belezuhantam gondolataidba. Érezvén gyötrő fájdalmadat, szavak nélkül is. Mintha egy alagútba estem volna bele, hömpölyögve a fájdalom sodrásával. Szavak nélkül is megéreztem mi bánt. Bőrömet perzselte lelkedből áradó fájdalmad, ahogy sodródtam veled. Éreztem szenvedésedet, amit az általam állított korlátok okoznak. Azok a korlátok, amiken egyenlőre nem vagyok képes átlépni. Hiába fogod kezemet, még gyenge vagyok hozzá. Szerettem volna mondani, sugalmazni, hogy az erőd nélkül nem is leszek rá képes. Megértetni veled, ha a mindennapjaimban nem szorítanál, én már elvesztem volna. Belesüllyedtem volna lelkem iszapjába, sűrű mély fekete bugyrába. Annyira akartam, hogy lásd amit én. Ahogy ott állsz egy hosszú, magas lépcsőfok legtetején. Nézel le rám, ahogy lassan hol egy, hol kettő lépcsőt haladva lépegetek feléd, hogy láss, ne csak a ködben úszó kontúrjaimat, de közben csak cikázó szenvedésedet éreztem, s megtörten, lelkemben térdre rogyva kapaszkodtam beléd milliónyi tűszúrásnyi égő fájdalommal szívemben. Nem tudtam szólni, csak égni, átélni a máglyán lévő ártatlan szenvedését. Aki tudja, hogy ha nem is neki kellene bűnhődnie, a fájdalmat megérdemli. Lelkem szembe fordult velem, ördögien kacagva: Ezt akartad? Megkaptad! Most hogy érzed magad? Megint sírásba menekülsz?

Hátat fordítottál, mint akit nem érdekel más, mint az ablakon lecsorgó, fáradt, haldokló hópihe. Kapaszkodtam beléd, könnycseppjeim szúró dárdája mélyedt hátadba. Már csak velük tudtam üzenni, hogy itt vagyok, Neked s veled.
Megfordultál, könnyes szemed tiszta, őszinte érzelmeket közvetített.
Hang nem tudott most benned képződni, de érzéki ajkaid a legtisztább szót formálták meg és közvetítették felém. Igézve néztelek, sokáig, csendben. Tudtam, hogy érted vagyok s te értem vagy. A tanulóidőm lassan lejár, s odaadással, magasztos szenvedéllyel eljutok oda, hogy
megérik bennem, s átadhatom neked azt amit az az egyetlen szó megformáz.
Tudom már mit szeretnék, apró magocska lennék, ami általad elültetve, veled, melletted cseperedik, igazi szerelem fává, hogy mély gyökeret eresztve zöldüljön. Idő szeretnék lenni, hogy ellopjalak, s magamban eltemesselek, a világ szenvedésétől elzárjalak. Nem akartam már mást csak téged, szorosan átölelve, csókjaimmal simogatva. Ajkam ajkad keresve adta tudtodra fájdalmas vágyamat.

**

Megfordultam, nem akarok több könnyet, hisz itt vagy velem, ennek kell örülnöm, s élvezni a pillanatokat, amiket veled töltök, itt az a hely, ahol nem számíthat más, csak TE és ÉN!
Mohó csókokat adtam ajkaidra, könnyeimet a párnán hagyva, simogató kezem derekadon pihent meg, ujjaimmal érezve a nőt, aki engem akar, s engem szeret. Duzzadt ajkaim arcodhoz értek, csókolták a könnyeket, s helyüket, egy csepp az ajkadon csüngött, egy pillanat múlva talán nem is lesz ott, az enyémnek akartam tudni, számmal szorítottam oda, talán tudatva veled, hogy ez is a miénk, örömed és könnyeid, minden közös, ízlik nem ízlik miénk. Egyre jobban szoroltunk egymáshoz, lent különálló ingerekkel rendelkező részem vágyakozása próbálta tudatni ő is a szorítást akarja érezni, ahol majd megnyugszik, s lecsillapszik. A nyelves csókok tovább fokozták a szenvedélyt immár azt a forrót, beteljesülésre vágyót. Arcodat fogtam kezembe, mondd miért ilyen csodás ezt érezni? Miért nem tudom igazán kifejezni, ezt az érzést? Miért nem tudom szavaimmal tudatosítani, mint amennyire szeretném?

Láttad, megint, csillogó szemeiben a könnyek gyöngysora kezd gyülekezni, magadra húztál, fájdalmasan ajkamba haraptál, ez törte meg a bús pillanatot, s szült egy másik indulatot, kezed lent kutatott, keménységet fogott. Próbáltam még elhúzni, mert többet akartam neked adni, nem volt menekvés már benned voltam, arcodon látva férfiasságom által kiváltott kéjt. Kezeiddel a vállaimat szorítottad, én csak mozdulatlanul támaszkodtam feledted, s csak néztem szemeid, a pillanatot akartam megfogni, mintha megfogható lett volna, duzzadó türelmetlen lüktetésem terelte megint a gondolatképeket, s várta az irányítást, azt a mozgást, ami majd vezeti, de épp csak kicsit, egész aprót kapott, akár a csiga mozgása, vagy egy lajháré, olyan lassan mozdult csípőm. Beljebb, kijjebb zónák és pontok beteljesülésre váró ösztönös indulatok, csodás s mámorítóan részegítő, akár egy drogosnak a heroinnal teli tű, csak ez természetes, emberi, építő s nem pusztító. Apró karcolás a bőrömön, körmök vájta, tudatva…

Hahó! Sóhajok alattam, amik szeretnék végre a gyorsabb tempót, kérlelő tekintet, aminek lehetetlen ellenállni, s én sem akartam mást, mint beteljesedni. Lendületes mozgás, vágyakban való suhanás, erősödőbb, hangosabb sikoltás, még és még hol marad a vég? Közeleg, de csak lassan, arcom az archoz simul, szám a fülnél, szemem lehunyva, nyöszörgök, ezzel is csak fokozva a szenvedélyt, kezem erőtlenedik, mozgásom erőteljesedik, ismét megtámaszkodom, látni akarom, mit okozok, s mennyire lesz csodás, szemét behunyja, ajkait csücsöríti, mély lélegzés, tovább és tovább, hevesen, hevesen még és még, elveszített fej, nem marad más csak csoda. Elélvezek a ritmikus összehúzódásban, kezemmel az arc melletti párnát markolom, s eresztem ki férfias hangjaimat, ő pedig a nőieset azt az édesen, sikoltósat, még tovább szeretném, a végtelenségig, csak odalent nincs erő, hiába a gyűrű szorítása. Hanyatlom az ölelésbe, mely most nagyon szoros, el nem engedő. Csend uralkodik, csak a szuszogás zaja töri meg, majd a szavaké, kettőnké.

velvet soap & Gyémánt