Béla

Csontvelőig ható, ködös-zúzmarás éj ült a városra. Még a kutyákba is beleszorult a vonyítás, kétségbeesetten sírt fel a távolból egy türelmetlen dudaszó: mozdony vesztegelt a lemezgyárnál a ledermedt váltó miatt. A Lázár utcai kereteződésnél szitkozódva rugdosta hóbuckán rekedt járgányát a kenyeresautó sofőrje, - ma sem érek haza időben, a fene egye meg! Városszerte – mintegy konokul dacolva a kegyetlen idővel - kókadozva sercegtek a tavalyi választásokról itt felejtett plakátok, szamárfüles volt mindegyik, s a szikrázó fagy tovább pergette a nap szítta, eső áztatta, mindenféle bajusszal, szakállal, monoklival és parókával ékesített politikai fogpasztareklámokat.

Jeges csend nyomasztotta a Tenkes utca torkolatát is, ott, ahol nem sokkal este tíz után egy fázó-remegő kabát fordult be a sarkon. Béla volt az, akinek volt ideje megtanulni a leckét: a fájdalomküszöb a végtelenségig kitolható. Maga sem tudta, hogy a pokoli hideg, avagy az elmét felhasító emlékek gerjesztették a remegést, de tény, hogy szinte lépésenként botlott meg kizsigerelésig leépült szervezete. Béla nem káromkodott – egyrészt őt nem várta senki haza, másrészt úgy gondolta: ez a világ még a bosszankodás jogától is megfosztja azt, akit meg akar fosztani. Rémképeitől azonban nem menekülhetett holmi lemondó megalkuvás árán. Lidérces memóriája három hónapja és tizennyolc napja vajúdott itt esténként, a kettes szám előtt.
Béla soha nem hitte volna, hogy puszta jelenléte bűnné válhat, amiért bűnhődnie kell. Hitt az emberekben, hitt a felebaráti szeretetben, a segítő szándékban. Amikor azon a baljós éjszakai órán lefékezett a nagy sportlimuzin kibicsaklott bokájától alig fél méterre, biztos volt benne, hogy elsősegélyt nyújt az ismeretlen jótevő. Fiatalok – mérte fel az ajtókat hanyagul csapkodó kompániát Béla, s ha nem fájt volna annyira a lába, talán még mosolygott is volna nosztalgikus hangulatában. Mert ő is volt ám huszonéves, amikor ott rúgta még a port a rákosszentmiklósi búcsúi bálokon, s menekült a pusztaegresi bicskások elől, negyedmagával zökkenve nagyokat a túlterhelt Jawa motoron, az egresi dűlőúton.

- Hé, öreg! Úgy látom, már megint be vagy nyomva! – kötött belé hirtelen a fehér izomtrikós srác, aki – nagyon úgy tűnt – feszülő bicepszeivel, agresszív modorával és csajozós sikereivel egy életre letisztázta a csapaton belüli erőviszonyokat.
- Hiszen még nem is találkoztunk – védekezett Béla, aki olyan szerencsétlenül lépett a járda alattomos gödrébe, hogy teste szinte teljesen maga alá fordította végtagjait.
- Anyádnak szólsz be, köcsög! Most megdöglesz! – sommázta a verdiktet a nagymenő, szálkás keze pedig már le is sújtott a tehetetlen torzóra. Másodpercek telhettek el, Béla orrcsontja nagyot roppant, halántékából szivárgott, duzzadt szeméből ömlött a vér. Soha nem derül ki, mikor kapcsolódtak be a többiek, de rövidesen iszonytató rúgások záporoztak veséjére, bordáira, repedt bokacsontjára is. Bakancs mélyedt combjába, arca fölé húzott kézfején alvadt vértől tocsogó hús szakadozott. Furcsa, de talán éppen a tarkóját érő ütés mentette meg az életét: Béla még erőtlenül feljajdult, majd ernyedten esett össze eszméletét veszítve.
- A francba, megdöglött! – hőkölt vissza ijedten egy tizenhat év körüli fiú. Gyerekes hangja őszinte rémülettel adózott a rettenetes látványnak.
- Húzás innen! Mire vártok, barmok!? Azt hiszitek, én voltam? Különben is, nem látott senki! Nyomd már az a gázt, tökfej! – hisztériázott a bandavezér, főleg azután, hogy Szilárd, a jól kereső értelmiségi szülők féltett csemetéje csak másodjára tudta elindítani pörgő kerekű autóját.

Ólompercek nehezedtek Bélára, mert - ahogy lenni szokott - senki nem járt erre, a szinte járhatatlan aszfalt miatt az autósok is messze elkerülték a kietlen Tenkes utcát. Amúgy is, mi dolguk lett volna erre? A házukhoz ragaszkodó, lassan kihaló idős aszonykák mellé egymás után költöztek be a kétes előéletű elemek. Hol az egyik, hol a másik házban tűntek fel kolóniák, sebhelyes arcú, pengékkel hadonászó-dicsekvő aranyifjakkal, gyerekeiket verő, harsány anyákkal, vonóhorgos-utánfutós kereskedőkkel. Ez a vidék az alvilág fellegvára lett, a poros úton néha – bántó kontrasztként – ukrán rendszámú Mercedes, román furgon és magyar Porsche is elviharzott. Itt lakott Béla is, akit nem bántottak a szomszédok, igaz, miután utolsó tyúkja is eltűnt a baromfiudvarból – elég tisztázatlan körülmények között -, pénzt pedig az életben nem gyűjtött, legfeljebb zsíros nyakú, avíttas ingjeitől szabadíthatták volna meg.

Béla nyomorúságában talán nem is észlelte, hogy váratlanul újabb kocsi fékez mellette.
- Halló, halló! Azonnal keljen fel, jó ember, ne szórakozzon velünk! Ilyenek ezek mind, inni, azt igen, utána meg esnek-kelnek! Na, ebből elég volt, szedje össze magát, mert előállíttatom! Béla igyekezett értelmesen felnézni repedt szemhéja alól, - mégiscsak rendőrök, lehet, hogy segítenek?
- Na mi lesz!? Tudja igazolni magát, részeg disznó? –vált fenyegetővé a járőr hangja, amikor megszólalt a rádió.
- Vazul nyolcszázhárom igazoló kettőnek, betörést jelentettek a körútról!
- Igazoló kettő, vettem, máris indulunk! Maga most megúszta, de ne féljen, legközelebb megszorongatjuk!

Béla úgy érezte: nincs tovább. Sokszor kapott legénykorában pofont, de sokszor szaladt bele egy-egy kollektív, falu-falu elleni verekedésbe is, ahol napokra szóló sebesüléseket szerzett. Ez a mostani semmihez sem volt fogható, ráadásul esélyei az éj beálltával egyre csökkentek. Jó egy óra múlva azonban visszatért a járőrkocsi. Tibit, a becsületes főtörzsőrmestert ugyanis nem hagyta nyugodni a dolog, s mivel jó rendőr volt, érzései ezúttal sem hagyták cserben. Béla teste akkor már félig kihűlt, az öntudatlan áldozat közel egy liter vért veszített, s még a sokat próbált mentősök is szörnyülködve burkolták pokrócba a véres vizelettől gőzölgő, szakadt ruhás férfit.

Ennek ide s tova három hónapja és 18 napja, de Béla még mindig reszketett, ha a Tenkes utca kettő alá ért. Pedig átellenben egész kellemes látvány fogadta, fiatal, enyhén duci tinilányok vonultak, vígan egymásba karolva. Bélát furcsa bizsergés járta át, maga sem hitte volna, hogy annyi idő és oly’ sok fizikai megpróbáltatás után még mindig maradt benne valami, ami a vágynak, a gerjedésnek és az ösztönnek furcsa elegyét képezte. A férfi utoljára egy Gizi nevű hölggyel hált, bár az utóbbi két szó erős túlzás: a fogatlan, negyvenes prostituáltat az Üstökös presszó raktárhelyiségében tette magáévá, azon az asztalon, ahol Dénes, az atlétatrikós kocsmáros zsíros kolbászokat szokott darabolni, agyonmetélve a viaszos vászont. Béla, aki soha nem volt híres tisztálkodási mániájáról, s aki jó szívvel elhordott még munkásosztálybeli fénykorában is három napig egy alsót, méla undorral ükölődött a borgőzös párában, próbált nem gondolni arra, ami odalent történik, s általában, próbált semmire sem gondolni, csak szabadjára engedni legállatiasabb énjét, hogy hangos hörgéssel adja meg magát a természetnek, lehetőleg minél előbb. Sem szép, sem romantikus nem volt ez a fél perc. „Na, édes öcsém, ez ám a való világ” – röhögött idióta arckifejezéssel a raktárajtón leskelődő

Jancsi, s ez az év kilenc hónapjában pompomsapkát hordó szerencsétlen rokkantnyugdíjas talán nem is sejtette, hogy akkor, abban a pillanatban nagyon ráérzett a lényegre. Jancsit igazából Lászlónak keresztelték, de erre már senki sem emlékezett, új nevét pedig feltehetően bohókás fejfedője miatt érdemelte ki. Derék, szorgalmas ember hírében állt, de amikor közös munkahelyükön, az öntödében kifröccsent az anyag, egyenesen a combjára, hirtelen megváltozott az élete. Cinikus, magába forduló lény lett, hagyta, hogy a világ segítségnyújtás nélkül száguldjon el mellette. Ő volt az, aki Karácsonykor visszaküldte a szociális csomagot, s róla mesélték azt is, hogy egyszer mérgében cigarettát sodort az 5600 forint visszamenőleges nyugdíjpótlékból, s meggyújtotta azt, fittyet hányva a rimánkodó postásra. Egyetlen öröme maradt: ez a füstbe vesző öt négyzetméteres csehó, ahová Béla is gyakran betért. Béla homályos emlékeiben Jancsi jó barátként szerepelt, közös kártyacsatákkal, egy 79-es SZOT-üdüléssel Akarattyán, meg persze sok-sok munkahelyi tréfával. Mostanában azonban egyre nehezebben viselte meghasonult sorstársa ordenáré humorát, s azon gondolkodott, szüksége van-e ezekre a megalázó kocsmalátogatásokra. A pohár akkor telt be, amikor Jancsi hamut és sót szórt sörébe, s fennhangon bíztatta Bélát, hogy hajítsa le a habzó löttyöt. Béla tudta: Jancsi jelenlegi állapotában akár egy hosszúlépésért is eladja barátságukat, s minden bizonnyal fogadást kötött a háta mögött, így hát megitta a sört, komótos mozdulattal az asztalra tette, és kiment.

Jancsiról a munka jutott most újra az eszébe, s ezek a percek jobban fájtak, mint az ütlegelések. Mai napig tisztán emlékszik, hogy mi történt azon a május 19-én: Sándor, a művezető futószalagon hivatta irodájába a dolgozókat, s mivel sok emberrel kellett közölni a rossz hírt, Béla sem kapott fél percnél többet. „Béla? Ne üljön le, gyors leszek. Tudja, új idők, új vezetés, új tervek, új emberek. Ide kvalifikált dolgozók kellenek, de ezt maga úgysem érti. Na szóval, töltse ki ezt az ívet, aztán menjen le vele a munkaügyre. Mi van!? Nézze, itt nekem ne lázadozzon! Azt hiszi, nekem talán könnyű!? Bezzeg majd ha ingyen kapja a segélyt, akkor nem hőbörög! Na, igyekezzen, ja és szóljon a következőnek!”

Negyvenhét évesen, huszonkilenc év munkaviszonnyal nem könnyű semmibe venni a szomszéd kakas és a jó öreg vekker hívó hangját. Béla, mióta leszolgálta két esztendős katonaságát, minden reggel öt óra tízkor kelt. Kávé, cigaretta, reggeli, cigaretta, borotválkozás és még egy cigi, de azt már kinn, az utcán meggyújtva, aztán irány a gyár. Munkanélküliként csaknem három hónapig tartott, amíg Béla rájött: kész, nincs tovább, ma sem kell dolgozni menni! Apját gyerekfejjel veszítette el, közös háztartásban élő anyja három éve halt meg a kisváros rossz hírű kórházában. Egyesek tudni vélték, hogy Ilus néni zöld foltjait Béla ütései okozták, de – mint már annyiszor – a halottkém nem igazán rajongott az ötletért, hogy felesleges eljárást indítson. Nem tök mindegy? – vonogatta a vállát, - úgyis itt végzi az összes! - meg talán érezte azt is, hogy a lelkiismeretnél aligha létezhet nagyobb büntetés Béla számára.

A férfi tehát egyedül élt, Béla ugyanis soha nem nősült meg. Katinkát, gyermekkori szerelmét Géza csábította el, Mari pedig a brigádvezető szívébe és emeletes házába lopta be magát. Jól tette: a rendszerváltáskor hatalmas vagyonra tettek szert, s addig-addig üzérkedtek a kárpótlási jegyekkel meg az abból szerzett pénzzel, hogy az első adandó alkalommal vételi ajánlattal álltak elő, s a tudatosan lezüllesztett céget alig pár millió forintért – főleg gyors lejáratú hitelre – meg is vásárolták. Az emberek – mire észbe kaptak – már a Mária asszony irányítása alatt álló humánpolitikai osztályon találták magukat, kétharmaduk azonban nemsokára egyenesen az utcán, mert az üzleti érzékkel megáldott páros nagyon is jól látta: az öntödét nemhogy 120, de 40 dolgozó is működésben tartja. Béla, az örök vesztes persze a távozó nyolcvanba került.

Szánalmasan nyikorgott a fagyott utcakapu, Béla ropogó léptekkel törte át a Tenkes utcai ház rendezetlen udvarát. Már régen nem zavarta az építési törmelék, az, hogy a repedt hólapát hol egy téglába, hol egy kavicsba hasít bele csorbulásig. Tudta, pontosan tudta, hogy a tűzfal soha nem lesz bepucolva, legalább is, amíg él, és a törött verandaablak sem ejtette már régen kétségbe. Elsárgult, kiszikkadt növények, üres földdel teli cserepek mentén toppant a rideg köves konyhába, lehuppant az ágyra, a sparhelt mellé, s ahogy nézte, nézte ezt a szomorkás berendezést, egyre mélyebb keserűség lett úrrá rajta. Nagyokat sóhajtott, egyszerre szerette és gyűlölte ezt az ősrégi, kerekített szélű kredencet, kedves gyerekkori emlékét s egyben szegénységének kegyetlen bizonyítékát. Érdektelen műsor villódzott a fekete-fehér televízióban, a kopott táskarádió sem ígért sokkal többet. Balra, a ház egyetlen szobájában csupán néhány fokkal volt kellemesebb a klíma, mint odakint, talán egy félig nyitott buszmegálló véd ennyire a széltől a leghidegebb téli napon. Bútor itt alig akadt, berendezését egy használaton kívüli vaskályha, két szék, törött lábú asztal, egy dívány, néhány zsák feslett ágynemű adta.

A szoba közepén kötél lógott, akkurátusan átpányvázva a gerendán. A deszkaasztalon hosszúpengéjű kés hevert, míg a falból csupasz villamosvezeték kandikált ki. Melyiket válasszam? – tette föl magának a kérdést korábban oly’ sokszor Béla. Mert az élet nem szép – mondogatta ilyenkor, egyfajta önigazolást nyújtva ahhoz, amit eddig nem volt képes megtenni. Vajon mit veszítek? Mit veszíthetek én egyáltalán? Mi értelme van ennek az egésznek? Mindennek vége, kész, befejeztem, ennyi! A rohadt életbe, a rohadt életbe! – kiabálta most már dagadó erekkel, izzadt kezében a kést szorongatva. – Megteszem, igen, most végre megteszem, gyerünk, mi van, nem mered!?

Lassú, zsibbadt mozdulattal, egyenként engedtek fel az ujjak a csatakos késről. Fémes koppanással hullt a földre a szerszám, gúnyosan visszhangozva: már megint nem sikerült! Nem akarok új napra ébredni, nem kell semmi, engem ne sajnáljon senki! Élet? Ez? Hiszen már halott vagyok! Élő halott! – hadonászott eszelősen Béla, lázas mozdulatokkal, önkívületben kapdosva a villamos vezeték után. Jó két percig tarthatott a roham: a férfi hisztérikus jajveszékelését az utca végén is hallhatták. Aztán hirtelen csend lett, s a csendet csupán egy halk, elfojtott, fel-felszakadó zokogás törte meg. Valaki, valahol a Tenkes utca közepén, egy kis házban az asztalra borulva siratta saját tehetetlenségét, az önakasztástól megfutamodó, áramütéstől megrettenő, érfelvágástól borzadó ember tragikus értéktelenségét, hitvány gyávaságát.