Egy gyilkosság története

Ajtócsapódásra ébredtem. Valaki felkapcsolta a lámpát a konyhában és a suhogás jelezte, hogy levette a kabátját és felakasztotta a fogasra.
Kikászálódtam az ágyból és kissé imbolyogva a fáradtságtól kibotladoztam a folyosóra. Ránéztem az ott álló férfira. Magas, sportos volt, a csajok valószínűleg az "álompasi" kifejezéssel illették volna. Nos, én maximum azt mondhattam volna rá, hogy álomapa, de ezt sajnos nem érdemelte ki. Visszanézett rám és cseppnyi zavartságot láttam a szemében. Őszintén szólva azon sem csodálkoztam volna, ha nem ismer fel. Manapság olyan ritkán van otthon, hogy lassan már csak akkor láthatom, ha beállok bűnözőnek. Ő ugyanis rendőr. Méghozzá az egyik legjobb. Márpedig a jó rendőrök sokat dolgoznak, és általában nincs idejük a családjukra. Ez történt nálunk is, apa szinte sosincs itthon. Főleg amióta az a sorozatgyilkos megjelent.

- Szia Simon! - szól bizonytalanul. - Mi volt ma a suliban?
- Mi volt ma suliban?! Ma szombat van, apa! Tudod, a szombat az a nap, amikor az emberek nem mennek iskolába és nem is dolgoznak - teszem hozzá nem minden irónia nélkül. Erre elkomorul az arca és azon a rémesen komoly hangon szól hozzám, amit a világon mindennél jobban utálok.
- Sajnálom, hogy nincs túl sok időm rád mostanában, de biztosan hallottad, hogy a harmadik áldozatot tegnap találtuk meg és a többieknek szükségük van rám...
- Nekem is szükségem lenne rád! - fakadok ki.
- Tudom, Simon, tudom! De értsd meg, én...
- Tudom, neked kötelességed hogy segíts az embereken és megtaláld a gyilkost és majd ha börtönbe zárták, akkor majd sokkal több időd lesz rám. A baj csak az, hogy mindíg jön egy újabb gyilkos, tolvaj vagy mittudomén, akit neked okvetlenül el kell kapnod! - darálom elkeseredetten. Ő pedig áll és kétségbeesett arccal próbál közbevágni.
- Igazad van. Sajnálom. De holnap itthon leszek és elmegyünk valahová ketten, rendben?
- Tényleg? Csak mi ketten?
- Igen - mosolygott rám. Azt hiszem, napok óta most éreztem először azt, hogy egy család vagyunk.

Apa kinyitotta a hűtőt és elcsodálkozott, mikor meglátta, hogy tele van.
- Nahát! Nem is emlékszem, hogy bevásároltam!
- Mert nem is vásároltál be - mosolygok. - Két hete voltál utoljára boltban.
- Tényleg? Hoppá... Hogy repül az idő.
Máskor hozzátettem volna még egy - két csípős megjegyzést, de most a holnapi kirándulás ígérete més ezt is viccessé tette. Kivett néhány dolgot a frigóból és nekilátott vacsorát csinálni. Őszintén szólva irigykedve néztem rá. Azt hiszem, soha nem leszek olyan, mint ő. Már 12 éves vagyok, de egyáltalán nem hasonlítok rá. Én alacsony vagyok, míg ő magas és izmos (ez utóbbi rám egyáltalán nem jellemző). Talán egyedül a fekete haj közös bennünk.
- Csináljak neked is? - kérdezi.
- Nem, én már vacsoráztam. Megyek lefekszem. Jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
Visszatámolyogtam a szobámba, ledőltem az ágyra és - hetek óta most először - boldog álomba merültem.

Másnap reggel korán ébredtem, rekord sebességgel felöltöztem és a konyhaasztal mellett találtam rá búskomor ősömre. Bánatának oka néhány centiméterre feküdt mellette és harsány szalagcíme ezt hirdette: "A Hóhér ismét lecsapott! A rendőrség tehetetlen,és még a híres sztárnyomozó, Jack Wiser sem tud mit kezdeni a sorozatgyilkossal."

- Ne aggódj, ha megtaláljátok, mindenki elfelejti ezeket a cikkeket. Mindíg ezt csinálják, ezt gondolom Pam Awkward írta.
- Hát persze hogy ő, ki más?! Ez a nő már három nyomozót kitúrt az állásából. Attól tartok én vagyok a negyedik áldozata.
- Ugyan már, nem tud beléd kötni! Nekem viszont randim van, délre jövök.
- Mid van?!
- Randim. Danny - vel.
- Ja, persze. - Próbálta palástolni, de én azonnal láttam rajta, hogy megrémítette a "randi" szó. - Délre viszont gyere haza, ha moziba akarsz jönni velem. Szia!

Danny már a megbeszélt helyen várt rám. Egész délelőtt bringáztunk és beszélgettünk, Danny pedig elújságolta, hogy a legújabb V. F. - regényben milyen szuper vicceket olvasott. Mesélt is néhányat, íme az egyik:
- Az állatok királya megkéri az állatokat, hogy álljanak két csoportba. Az egyik oldalra a szépek, a másikra az okosak. Néhány perc múlva már csak a varangyos béka marad középen. Mikor megkérdezik tőle, miért van ott, így felel: Még nem tudom, hogy szakadjak ketté.
A délelőtti jókedvem azonban egy csapásra elszállt, mikor kaptam egy sms - t "Sajnálom Simon, de közbejött valami, majd máskor bepótoljuk. Este későn jövök. Apa." szöveggel.
- Van időm, nem megyek még haza - jelentettem ki a sírással küszködve.
- Öregem, ha nekem ilyen apám lenne, nem sértődnék meg, ha néha későn jönne haza. Jack bá’ egy igazi hős!
- Ja, persze. Hős... - morogtam válaszként.
A nap további részét Danny - vel töltöttem, de a reggeli jókedvem nyomtalanul elpárolgott.

Másn ap reggel a suliban sem lett jobb kedvem. Danny meggyőzött, hogy beszéljek végre Katie-vel. Katie egy osztállyal felettünk jár és ő a legszebb lány a világon. Ebből egyenesen következik, hogy szóba sem áll az olyanokkal, mint én.
Az én legjobb és legidegesítőbb barátom mégis rávett, hogy tönn hónapnyi reménytelen szerelem után beszéljek vérge vele.
Éppen egy újabb szörnyű matek óra után sétáltunk a folyosón, mikor szembejött velünk Katie.
- Gyerünk, öregem, tied a pálya! - kacsintott rám Danny.
- Talán tényleg megpróbálhatnám... - motyogtam bizonytalanul. Gyorsan kellet döntenem, mert a lány pont mellettem ment el.
Döntöttem: megpróbálom. Immár sziklaszilárd hangon szóltam utána:
- Katie! Várj, én be... ááá!!! - elvesztem. Meg akartam fordulni, de megcsúsztam és hatalmasat estem. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Ki sem mertem nyitni a szemem, úgy is tudtam, hogy mindenki engem néz. Ő is.
Nem is tévedtem. Az egész folyosó ( max. 40-50 ember, mi az nekem?! ) rám bámult, Katie pedig megvető mosollyal az arcán sarkon fordult és elment.
- Hát, ez most nem jött össze... Gyere öregem, majd legközelebb! - vígasztelt az időközben visszatért Danny.
- Nem lesz legközelebb! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon és Dan ezúttal nem ellenkezett.

Bevonultunk o. fő. - re, ami általában egész jó óra. Már ha nem rajtad röhög az egész osztály. Valószínűleg örültek, hogy végre van egy olyan témájuk, ami nem kapcsolódik a gyilkosságokhoz. Hetek óta mást sem hallani, mint hogy "Ne menj ki egyedül!", "Maradj emberek között, ott biztonságos!". Azok, akik látták, mekkorát zakóztam, tájékoztatták a kevésbé jól értesülteket, és az idegesítő sustorgásnak csak akkor szakadt vége, mikor bevonult a tanár.
- Jó reggelt mindenkinek! Ma egy nagyon fontos és komoly témáról kell beszélnem veletek. Azt hiszem, az osztály nagy része -ezzel gyilkos pillantást vetett egy még mindíg vihogó lánycsapat felé. Azonnal abbahagyták a nevetést. Valószínűleg a többiek most jöttek rá, hogy tényleg fontos dologról van szó. - elég komoly ahhoz, hogy ezt megértse.
Megköszörülte a torkát, majd folytatta.
- Valószínűleg mindannyian hallottatok már a Hóhérról. - Az osztály bólogat. - Ő az a sorozatgyilkos, akinek tegnap találták meg a negyedik áldozatát.
Az osztály lélegzetvisszafojtva figyel. Végül valaki megtöri a csendet.
- Kit ölt meg?
- Tracy Bellt - modja a tanárnő és mindenki látja, hogy a könnyeivel küszködik. Most azonban senki sem nevette ki ezért, hisz mindannyian sírni szerettünk volna. Tracy egy végtelenül kedves és aranyos harmadikos kislány volt.
- Nos, khm, a Hóhér fantázianevet a sajtó adta a gyilkosnak. Ki tudja, miért?
Egy tétova kéz lendül a magasba, Anna Hermann-é.
- Tessék, Anna.
- Azért kapta a nevét, mert az áldozatait előbb megfojtja egy kötéllel, azután felakasztja őket. Valószínűleg azért öli meg őket előbb, mert biztosra akar menni.

Az óra hátralévő részében is a Hóhérról beszélgettünk, de én alig hallottam, mit mondanak a többiek.
Szóval ezért kellet apunak tegnap úgy elrohannia! Hirtelen elszégyelltem magam. Valakit megöltek, én pedig azon keseregtem, hogy nem mehettem moziba. Hogy lehtek ennyire önző?!
Teljesen csak az o. fő. - t követő bioszórán tértem magamhoz. Akkor is Danny rúgott bokán, ezzel jelezve, hogy a tanár hozzám beszél.
- Tessék? - kérdeztem zavarodottan.
- Jó reggelt Simon! Most, hogy már felébredtél, szeretnélek megkérni, hogy hozd be a könyvemet a szertárból. A csontváz melletti polcon van.
- Rendben - mondtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem a folyosóra. Őszintén szólva örültem, hogy kiszabadultam abból a fullasztó teremből.
A szertárban vaksötét volt, ami elég szokatlan. Most valaki összehúzta az összes függönyt, így csak tapogatózva tudtam közlekedni. Nagyjából emlékeztem rá, hogy hol van a csontváz, akivel egyébként névrokonok vagyunk. Furcsa, de miközben oldalazva megkerültem egy roskadásig megpakolt asztalt, az az érzésem támadt, hogy valaki figyel.
Néhány másodperc múlva, mikor meghallottam a lépéseit, már biztosan tudtam, hogy nem vagyok egyedül. De ki a franc van itt és miért nem világosította már ki a szobát? Mégis mit akar a vaksötétben?
- Ki az? - kérdeztem cérnavékony hangon. Semmi válasz. Mit csinál ez az alak nappal egy iskola teljesen elsötétített szobájában? Fogalmam sem volt, de abban biztos voltam, hogy nem az anyáknapi ünnepségre próbál.

Rémületem egy csapásra pánikká változott, amikor az alak elindult felém. A kezében valami hosszú tárgyat tartott. Volt egy tippem, mi az.
Megfordultam és az ajtó felé rohantam. Vagyis rohantam volna, ha nem lett volna úgy telepakolva a szertár. Így azonban ismét elestem, de ezúttal komolyabban, mint az első alkalommal. Megpróbáltam felkelni, de valószínűleg bevertem a fejem, mert iszonyúan fájt és szinte semmit sem láttam. Tehát maradtam a padlón és imádkoztam, hogy a sötét alak ne az legyen, akinek látszik. Imám azonban nem talált meghallgatásra.
Időközben odaért hozzám, lehajolt és a következő pillanatban már ott feszült a nyakamon a kötél. Megrántotta, én pedig megpróbáltam arrébb mászni. Próbálkozásom sikertelen volt, a levegőm pedig vészesen fogyni kezdett. Tudtam, hogy a menekülési esélyeim halálpontosan egyenlőek a nullával. Nem is tévedtem. Még szorosabbra húzta a kötelet. Émelyegni kezdtem.
- Nem szabad elvesztened az eszméletedet, mert akkor halott vagy. Akkor halott vagy! - hajtogattam magamban. Ez sem vált be. Lassan lecsukódtak a szemeim és csak remélni tudtam, hogy nem örökre hagyom el ezt a világot.