Atlantisz - Egy elfeledett civilizáció földjén I. rész

Egyiptom, 1798

Az ég és a föld lángokban állt. Az amúgy is perzselő hőség most már szinte elviselhetetlen lett. Gíza és környéke maga volt a pokol. Lángok csaptak ki az épületekből az ég felé, amely teljesen elfeketedett a füsttől. Kora délután volt de a hatalmas füstfelhőtől olyan sötét lett mintha késő éjszaka lenne. A levegő majdnem hogy remegett az embert próbáló hőségtől. A francia katonák legtöbbje nem is az arabok támadásai, hanem az irtózatos hőség és a váratlanul felcsapó lángcsóvák miatt vesztette életét. Napóleon katonái úgy érezték magukat, ahogy Trója lakói, amikor a görögök rájuk gyújtották a várost. Bár megszállókként voltak jelen és ők voltak azok, akik égő pokollá változtatták ezt a helyet, mégis úgy érezték magukat, mintha őket támadták volna meg. Az arabok már rég elveszettnek ítélték ezt a csatát és nagy részük már órákkal, ezelőtt elhagyta a várost a francia katonák még mindig, úgy érezték, hogy küzdenek, és küzdeniük kell. Hosszú időbe tellett, mire rájöttek, hogy egyetlen ellenfelük ebben a városban a perzselő tűz, ami ellen nem nyerhetnek.

Michelle De Gaulle lassan botorkált át az égő romok között. Ő nem volt katona. Soha nem is akart az lenni. Testalkata nem is tette lehetővé. Alacsony volt, zömök testalkatú és vastag szemüveget viselt. Tudós volt. Történész akár csak az apja és a nagyapja. Soha nem vágyott másra. Ám most mégis ott kacskaringózott a hatalmas lángnyelvek között melyeket mintha sárkányok okádtak volna rá. Alig látott valamit. A füst csípte a szemét és kaparta a torkát. Könnyezve és köhögve bukdácsolt végig az utcákon. Néha mikor kissé ritkult a köd láthatta maga előtt a hatalmas szfinxet, amely mintha maga is lángban állt volna. A robosztus szobor felé vette útját. Tudta jól hogy ott van, amit keres. Kefrén fáraó eltemetett könyvtára. A fáraó nagy rajongója volt a tudománynak ám kora legnagyobb írásait mind egy a szfinx alatti könyvtárba rejtette. Ahogy odaért előhúzta zsebéből kendőjét és letörölte homlokáról az izzadtságot. Azután ásni kezdett. A tudósok már egy jó ideje ástak azon a helyen, ahol a könyvtár bejáratát vélték de még mielőtt elérték volna jött a csata és az egész város lángba borult. Úgy tízpercnyi ásás után valami keménybe ütközött. Egy hatalmas ajtóba. Kezével lesöpörte róla a homokot és megpillantotta a puha kőbe vésett formát, a jelet, amely a tudást jelölte. Hórusz szemét. Néhány időközben odaérő katona segítségével felnyitotta az ajtót és belépett a sötétbe. Elővette zsebéből a gyufáját és meggyújtotta.

Az apró láng fényénél észrevett egy fáklyát a falon. Levette és meggyújtotta. A fáklya fényénél még több fáklyát vett észre a falon. Azokat sorban meggyújtva egyre több minden tárult elé a koszos kamrában. Hatalmas terem volt az tele könyvekkel, fáraók szobraival és minden egyéb az óegyiptomi tudásnak emléket állító tárgy. Dr. De Gaulle sorra vette le a polcokról a könyveket, ám szomorúan látta hogy mindegyik hieroglifírással van írva. Egyiket sem bírja elolvasni. Aztán észrevett a terem közepén egy kis gömböt egy oszlopon. Akkora volt hogy pont elfért a tenyerében. Ahogy forgatta az általa ismert világ képét látta rajta. Európa, Ázsia, Afrika, Amerika teljes pontossággal. Délen a Terra Australis és egy hatalmas kontinens a póluson. Csupán egy valami volt, ami zavarta egy hatalmas földdarab. Egy sziget Tunézia és Algéria partjainál. A terület kissé koszos volt a gömbön ezért elkezdte törölgetni mire a sziget domborulata besüllyedt és a gömb fényt árasztva magából kiemelkedett a tudós kezéből. A vakító fény szétáradt az egész teremben.

A férfi már semmit sem látott, amikor fura hangok ütötték meg a fülét. Halk morajlás hallatszott a távolból. Nem olyan, mint a kint tomboló csata zaja. Abból a vastag falak miatt egy hangot sem hallott. Valami más. Valami ősi és nyomasztó hang. Ahogy egyre hangosodott más hangok is vegyültek hozzá. Hangos dörömbölés, emberek sikolyai, fegyverek csattogása, leomló kőfalak moraja és még sorolhatnám. Ám az a hang, amelyet először meghallott túlharsogta mindet. Zengő dübörgés és morajlás vette körül. Mindenfelől jött. Dr. De Gaulle körbe-körbeforgott saját tengje körül. Kereste a hang forrását, de nem látott semmit. Csak a fényes gömb lebegett előtte és a két katona, akik segítettek neki bejutni, állt mellette úgy öt méterre. Aztán rájött mi ez a hang. Hirtelen valami elsüvített a füle mellett. Valami hatalmas test. A professzor a földre vetette magát, nehogy valami eltalálja. Lehunyta szemét és befogta füleit. Így térdelt pár percig aztán mivel már nem érzett semmi hasonlót fölemelkedett. Ahogy elvette a kezét a fülétől a hangok, amelyek kezein csak torzan hatoltak át most kristálytisztává váltak. Olyan volt mintha mindez valós lenne. Ahogy körülnézett nem hitt a szemének. Egy sziklán állt. Egy tengerparti sziklán. Körülötte végig a parton vulkánok magasodtak és köpték magukból a lávát. Előtte alig pár száz méterre a tengerből egy sziget emelkedett ki. Megdörzsölte szemé hogy nem káprázik-e. A szigeten hatalmas épületek álltak. Olyanok amilyeneket még életében nem látott. A hatalmas épületek mögött pedig ott tornyosult az, aminek zaja először megütötte a fülét. Egy hatalmas szökőár.

Látta, ahogy az emberek sikoltozva menekülnek. Földbegyökerezett a lába. Nem értett semmit abból, ami történik körülötte. A hatalmas szökőár már majdnem elérte a szigetet. Száz méter magas hullámok verték a partokat. És ekkor… a sziget hirtelen megmozdult. Tomboló, recsegő hangok közepette elkezdett csúszni a tenger felé. A professzornak elkerekedett a szeme. Egész testében remegett a félelemtől. Egy ekkora szökőár, ami képes szétzúzni egy sziget talapzatát úgy, hogy az belecsússzon a tengerbe, mit művelhetne Európában. Ezzel még maga a tábornok, Bonaparte Napóleon sem tudna szembeszállni. A sziget már tíz-húsz fokos szögben eldőlt és csúszott bele a tengerbe, amikor az egész közepén álló az égbe magasodó torony tetején megvillant valami fény. Erre a horizont a sziget mögött ismét vakító fénybe borult. Ám most nem olyan fénybe, mint amilyen elborította a termet pár perccel, ezelőtt hanem hullámzó kék fény. Olyan volt, mint egy hatalmas fátyol, amibe a sziget egyenesen belecsúszik. Dr. De Gaulle csak most vette észre a sziget fölött röpködő gépezeteket. Olyanok voltak mintha fémből készült halak lennének. Ám ezek nem a vízben, hanem a levegőben siklottak. – Egy ilyen izé száguldhatott el mellettem – gondolta a férfi. A sziget lassan eltűnt a kék fényben, ami ezután lassan zsugorodni kezdett és eltűnt. Ekkor minden elhalványult körülötte. A táj elvesztette színét majd beleveszett abba a fehér fénybe, amiből kibontakozott. A hangok eltompultak, majd elhallgattak. És végül a fény visszaáramlott a gömbbe, ami a földre hullott és lassan kialudt. A sziget pedig, ott Tunézia és Algéria partjainál úgy maradt besüllyedve a gömb felszíne alá.

Egyiptom, 210 évvel később

A Nap fényesen, már szinte perzselően sütött le a tájra. A homokbuckák szegélyezte tájat két-három terepjáró szelte át. Az első járműben néhány fegyveres arab ült mozdulatlanul és a láthatárt figyelte. A másodikban egy maroknyi ember ült. Rövidnadrágban, homok színű ingben, túrabakancsban és karimás kalapban. Amolyan huszadik század eleji régészeknek néztek ki. A hátsó ülésen, középen egy fiatal férfi ült. Karját térdén nyugtatta és a kezében nyugvó tenyérnyi gömböt bámulta.
- Hé Edmund! – szólt oda neki az anyósülésen ülő férfi miközben hátratekintett a két ülés között. – Mi az a gömb, amit folyton a kezedben szorongatsz?
- Ez? – emelte föl fejét a fiatalember és szétnyitotta a kezét.
Az elől ülő férfi bólintott.
- Ez amolyan családi hagyaték. – függesztette szemét Edmund ismét a gömbre. – Az üknagyapám anyai dédnagyapja félig francia volt. Napóleon seregében szolgált. Amikor 1798-ban Gízában harcoltak segített egy tudósnak bejutni valamilyen ősi kincstárba. Ott találták ezt meg. Aztán a történet kicsit homályossá válik. Nekem az apám úgy mesélte, hogy fény tört elő a gömbből és valami természeti katasztrófa képei rajzolódtak ki… de ezt már ő sem tudta pontosan. A lényeg, az hogy a tudós összeesett miután a látomás, vízió vagy akármi eltűnt. A csata után nem sokkal meg is halt. És az a katona eltette a gömböt, hátha még hasznát veszi. Aztán továbbadta a fiának, az az ő fiának az az egyetlen életben maradt lányának, aki pedig a fiának, aki az én üknagyapám volt.
- Érdekes történet. – válaszolta a férfi tátott szájjal.
- Hát igen. – sóhajtott Edmund. – Ennek hatására kezdtem el foglalkozni a történelemmel és főleg az ókori Egyiptommal. De arra még mindig nem tudtam rájönni, hogy mi is ez és mire való… Valami kezdetleges világtérképet lehet… De több helyen is hibás. Többek között ez a hatalmas sziget a Földközi-tengerben.
Azzal a gömb felé eső oldalára mutatott.
- Hát igen. – mosolyodott el a férfi. – Nagy rejtély ez… Mióta ezek a disznó arabok idejöttek szinte minden nyom elveszett.
- Vigyázz Tony még meghallja! – kiáltott fel a fiatalember a sofőrre tekintve.
- Ááá! Nem ért ez egy mukkot sem angolul. Csak a saját nyelvét beszéli… De nézd csak… megérkeztünk.

Edmund fölemelte fejét és kinézett a kocsiból. Valóban elérték céljukat. Úgy kétszáz méterre előttük egy homokba süllyedt város terült el. Épületei hihetetlen épségben vészelték át a történelem viharait. De nem az épségük volt az egyetlen meglepő dolog ezekben az épületekben. Úgy néztek ki, mintha építőik valamilyen magasan fejlett kultúra képviselői lettek volna. Nem úgy néztek ki, mint az általános óegyiptomi épületek. Inkább olyanok voltak mintha az ógörög építészetet kevernénk az ősi közel-keleti sziklaépítészettel, a maják, a kínaiak és a japánok építészeti stílusával. Természetesen volt bennük némi egyiptomi beütés is ám ez nem volt mérvadó.
Az autók lefékeztek és megálltak. Edmund becsúsztatta a gömböt táskája egyik oldalsó zsebébe. Ahogy a kis csapat kikászálódott a szinte már rohamkocsiszerűen bepáncélozott kocsiból néhány arab ruhás alak lépett oda hozzájuk.
- Üdvözöllek Tony! – paskolta meg a középkorú férfi vállát az egyik szakállas figura.
Tony elmosolyodott. Barázdált arca ez által még ráncosabbá vált. Mélyen ülő kék szemei boldogan csillogtak, ahogy letekintett a nála jó arasznyival alacsonyabb férfira.
- Én is örülök neked Franz! – mondta és hatalmas kezét súlyként, ejtette a posztóba bugyolált férfi vállára. A vékony német teste megroggyant melák barátja gyengédnek épp nem nevezhető vállpaskolásától.
- Maga német? – nézett tágrányílt szemekkel Edmund a vékony, őszes barna hajú, rövidszakállas férfira.
- Igen… - válaszolta a férfi nemes egyszerűséggel. – Maga meg skót. Ennyi elég is lesz a származási kérdésekből.

Edmund próbálta leplezni meglepettségét. Neki személy szerint semmi baja nem volt a németekkel. De Tony. A fiatal skót már jól ismerte barátja történetét. A második világháború kezdetén a nagydarab angol dédszüleit elrabolták a németek, amikor Olaszországban üdültek. Hét évig tartották őket fogva. Csak a tíz éves fiúknak sikerült megszöknie egy légitámadás során. Három testvérét és szüleit kegyetlenül lemészárolták. Őt, magát négyszer ejtették fogságba a németek, amíg meg nem érkeztek a felszabadító csapatok. Családját még egy évig keresték. Aztán az Alpok egy eldugott völgyében egy munkatáborban találtak rájuk. Az anya nem sokkal a kisfiú szökése után meghalt. A többieket súlyos sérülésekkel szállították francia kórházakba. Két testvére útközben meghalt. Apja és húsz éves bátyja még egy hétig éltek a kórházban. Ez alatt annyi szörnyűséget meséltek amennyi épp elég volt Tony nagyapjának, hogy egy életre meggyűlölje a németeket. Tony apja is szívből gyűlölte a németeket és ő is mióta csak ismerte úgy beszélt a németekről, mint alantas férgekről, akiket el kell taposni. És most… kiderül hogy a legjobb barátja egy német?
- Elnézést fiatalember hogy kizökkentem az elmélkedéséből de nem állhatunk itt egész nap. – Franz recsegő hangja úgy hatott rá, mint egy hatalmas pofon.
- Ó, igen. Bocsánat professzor úr.
- Meyer-nek hívnak fiacskám. – vetette oda a férfi kemény német akcentussal.
- Nem szereti, ha professzorozzák. – súgta oda Tony Edmundnak. – Szerinte az öregít.
- Na jó induljunk! – legyintett Franz. Hangja visszatért a szinte tökéletes angol kiejtéshez. – Sok dolgunk van.
Azzal megfordult és kísérőivel együtt elindult az ősi város felé.
- Hogy kerültél össze ezzel a némettel? – kérdezte halkan Edmund barátjától.
- Úgy mondod, mintha ez valami főbenjáró bűn lenne.
- Nem! – szabadkozott a fiatalember. – De hát a nagyapád… a dédszüleid…
- Az már régen volt. – szakította félbe Tony. – És amúgy is. Attól hogy egy rakás anarchista háborús bűnös náci halálra kínzott egy csomó embert nem az összes németet kéne hibáztatni.
- Igen, de én azt hittem…
- Figyelj! Te sem gyűlölsz engem csak, azért mert angol vagyok. Nem a kegyetlen zsarnokot látod bennem, akinek a népe legyilkolta a tiédet.
- Igen, de ez más…
- Semmiben sem más. Franz remek ember. És éppúgy elítéli azt a kefebajszos őrültet és a követőit, mint én.
- Na jó fiúk! Elég a diskurálásból. – kiáltott hátra Franz. – Itt van, amiért ide hívtalak titeket.
Edmund körülnézett. Egy hatalmas kör alakú téren álltak. Az épületek falait kopott kék minták és furcsa vésetek tarkították. Szemben egy görög stílusú templomszerű építmény állt. Bejárata előtt hatalmas oszlopok álltak. Díszesebbek voltak mint a dór vagy a ión, de nem annyira mint a korinthoszi.
- Diane! Kihoznád azt a gömböt? – kiáltott be Franz a templomba németül.
Edmund rögtön felkapta a fejét a gömb szóra. Keze önkéntelenül is a táskájának oldalsó zsebében pihenő örökségére siklott.

Az ajtóban egy fiatal, huszonéves forma lány jelent meg. Olyan idős lehetett nagyjából, mint Edmund. Úgy nézett ki mint az ókori római arénák germán származású gladiátornői. Izmos volt, de éppen csak annyira hogy ne csúfítsák el a hatalmas muszklik. Sötétbarna haja lágyan omlott le a háta közepéig. Napbarnított bőrén verejtékcseppek csillogtak. Rövid ujjú, homokszínű inget, sortnadrágot és bakancsot viselt. Fején a látogatókéihoz hasonló kalap nyugodott. Gyönyörű volt. Mint egy virágszál a kopár sivatagban. Edmund le sem tudta venni róla a szemét.
- Már értem miért hívtál ide. – mosolyodott el gúnyosan Tony és a lányra kacsintott.
- Nagyon vicces Tony. – vetette oda Franz. – Ő a lányom Diane. De most inkább a gömbbel foglalkozzunk.
- Tessék apa! – nyújtotta oda a lány a darabokra tört tárgyat az apjának.
- Na én ezt mindennek nevezném de gömbnek nem. – mosolyodott el Tony.
- Látom te semmit sem változtál öreg barátom. – mondta Franz.
- Na de félretéve a tréfát mi van érdekes egy széttört gömbben.
- Ez a gömb körülbelül 3600 éves. Vagyis valamikor a második átmeneti kor idején keletkezhetett, mint itt majdnem minden.
- Ez lehetetlen! – kiáltott fel Tony.
- Pedig igaz. És ami még furább ez a gömb egy ma is szinte tökéletesen helytálló térképet mintáz.
- Miért csak szinte? – kérdezte remegő hangon Edmund.
- Van rajta néhány eltérés. – válaszolta Franz. – többek között egy hatalmas sziget Észak-Afrika partjainál.
A német professzor egy nagyobb kődarabot adott Edmund kezébe, amin tisztán kivehető volt a líbiai partvonal és előtte a hatalmas sziget. A fiatal skót megremegett. Ez a gömbdarab épp olyan volt, mint az övé.
- Úgy gondoljuk, hogy ez a legendás Atlantisz helyét jelölheti.
- Ezt nem mondod komolyan Franz!
- Természetesen nem ez az egyetlen nyom. Nem messze innen találtunk egy könyvtárat, amelyben rengeteg forrás említ egy szigetet melynek kultúrája hihetetlenül fejlett és haderei is elsöprő erejű.
- És miért hívtál ide minket? – csodálkozott Tony. – Nem olyannak ismerlek, mint aki megosztana egy ilyen fontos felfedezést, ha nem fűződne hozzá valamilyen érdeke.
- Bánt hogy ilyet gondolsz rólam Tony. – kapott a szívéhez Franz. – De szó, ami szó igazad van. Tudomásomra jutott hogy Mr. McGillion-nak birtokában van egy ugyanilyen gömb. Ám az még mindig épségben van.
Edmund ijedten nézett föl.
- Ezt maga honnan tudja?!
- Nem az a lényeg. Csak, az hogy a segítségünkre lehet. Ha megengedi, hogy vizsgálat alá vessük a gömböt elképzelhető, hogy rátaláljunk a rég elveszett kontinensre. Ha jól tudom ennek maga is nagy szakértője.
- Hát rendben. – mondta Edmund. Elővette táskájából a gömböt és átnyújtotta a tudósnak.

Nápoly, 4 évvel később

Edmund McGillion nyugodtan állt egy eldugott kikötői dokknál. Kezét a zsebébe mélyesztette. Csak azért húzta ki néha, hogy beletúrjon rövid fekete hajába. Smaragdzöld szemivel a kikötő épületei felé nézett. Tony-nak már rég meg kellett volna érkeznie. Körülötte emberek rohangáltak és a felszerelést pakolták be a gigantikus járműbe.
Négy éve miután felfedezték az ősi várost Egyiptomban hosszú kutatásokba kezdett Tony-val és Dr. Franz Meyer-rel. Évekig kutatták az egyiptomi középbirodalom bukása és az újbirodalom felemelkedése közti időszakot. Vizsgálták a gömböt és az írásos emlékeket. Ám így is négy évbe telt mire elegendő bizonyítékot találtak, ahhoz hogy egy expedíciót indíthassanak.
- Edmund! – szakította félbe gondolatait egy lágyan csilingelő hang. Ahogy hátrafordult meglátta Chirby-t, a húgát a tengeralattjáró tetején. – A kapitány már türelmetlenkedik.
- Hát rendben. – sóhajtott Edmund azzal elindult a tengeralattjáró felé.
- Edmund! – hasított bele a levegőbe egy ismerős hang. – Csak nem akarsz itt hagyni engem!
A fiatal skót hátrafordult és elmosolyodott. Tony közeledett felé. A férfi lihegve ért oda és hatalmas kezét fiatal barátja vállára helyezte.
- Talán azért bízta rád Franz ezt az expedíciót, hogy itt hagyj engem?!
- Jól van Tony, de most már siess!
Azzal ismét elindult a tengeralattjáró felé.
- Igenis kapitány! – vágta magát haptákba Tony.
A tengeralattjáró pár perc múlva már el is merült a vízben.
Edmund benyitott az irányítószobába. A helyiség tele volt emberekkel.
- Mindenki itt van? – tette fel a kérdést Edmund.
- Igen uram. – mondta egy fiatal tengerész.
- Hát akkor üdvözlöm önöket a fedélzeten. Mint azt önök jól tudják Dr. Franz Meyer engem bízott meg ennek az expedíciónak a vezetésével. A nevem Edmund McGillion. Bár ezt is gondolom, már jól tudják.
- Térj a lényegre öcsi! – szólalt meg egy erős bariton hang.
Edmund a hang irányába nézett. Egy izmos, jóvágású férfi ült egy székben tőle úgy három méterre. Állát apró kecskeszakáll takarta, arca pedig erősen borostás volt. Ruházata egy rövid ujjú homokszínű kabátból, térdig érő sortnadrágból és fekete bakancsból állt. Oldalán egy tenyérnyi pisztoly függött.
- Lord Moen! Nem ártana kissé türelmesebbnek lennie. Éppen most akartam bemutatni önöknek expedíciónk résztvevőit. Lord John Moen-t bizonyára már mindenki ismeri. Ő az utolsó nagy vadászok egyike. Bár inkább a természetvédelemmel foglalkozik kitűnő vadász. Éppen ezért sok hasznát vehetjük, ha esetleg szárazföldre akadnánk.
- Elnézést főnökúr. – szólalt meg gúnyosan Lord Moen. – De ha jól tudom mi most egy elsüllyedt kontinens felé, tartunk. Ott mi szükség lenne az én szakmámra?
- A forrásaink arra engednek következtetni, hogy Atlantisz valójában nem süllyedt el. Bár igazán nem tudjuk megmagyarázni, hogy mi történt vele de nem süllyedt el. Nos hogy tovább haladjunk velünk tart Diane Meyer, Dr. Meyer lánya is.
Diane valóban ott állt helyiség sarkában és egy ablakon bámult ki. Egy egyszerű fekete ruhát és bakancsot viselt. De még ebben az öltözetben is olyan gyönyörű volt hogy minden férfi őt bámulta a szeme sarkából a hajón.
- Továbbá a húgom, Chirby.

Edmund mellett egy középmagas fekete hajú lány állt. Testhezálló ruhája tökéletesen kiemelte az alakját.
- Egy kedves jó barátom. Akivel szinte együtt nőttem föl otthon Skócia hegyei között. A mi örök romantikus írónk, aki mellesleg a nyelvek főleg az ősi nyelvek nagy tudora Malcolm Chambliss.
- Valamint megbízónk Mr. du Périer lánya Dominique.
Nem messze Edmundtól egy fiatal rövid fekete hajú lány mosolygott. Amolyan tipikus elkényeztetett apuci kedvence.
- Ezen felül régi jó barátom Dr. Antony Gordon.
Tony hatalmas termetével esetlenül próbálta kihúzni magát az alacsony szobában.
- És végül de nem utolsó sorban kapitányunk Francesco Marzio és a tengeralattjáró legénysége.

A tengeralattjáró lassan siklott tova a víz alatt. Ám közben biztos távolságban tőle, a radarok látókörén kívül egy árny követte őket a tenger félhomályában.
Két-három órával az indulás után a tengeralattjáró áthaladt a Szicíliát a kontinenstől elválasztó szoroson és máris a célterületen voltak. Ezek után minden szem mereven a radarokra tapadt, amelyek teljes erővel kerestek bármi gyanús jelet a tengerfenéken. Végigpásztázták az egész térséget. Napokig cirkált a tengeralattjáró oda-vissza Görögország és Tunézia, Líbia és Szicília között de semmi. Míg nem egyszer csak valahol félúton. Mindkét út közepén a rendszer veszettül sípolni kezdett. Valamit talált a tengerfenéken. Valami viszonylag kis méretű fém tárgyat. Bekapcsolták a lámpákat és a kamerákat, és lassan figyelni kezdték a célzónát. Végül…
- BINGO! – kiáltott fel Edmund.
Egy szempillantás alatt mindenki ott termett.
- Mi az?
- Mi történt?
- Mit találtál?
Záporoztak a kérdések.
- Nézzétek! Ott. – mutatott előre Edmund.
A tengerfenéken valóban ott hevert valami. Egy fém gyűrű. Úgy öt-hat méter átmérőjű lehetett. Nem volt egy kis darab, de hát a géppel nagyobbat kerestek. A gyűrű kopott volt és teljesen befedte az iszap. Nem csoda hogy eddig még nem találták meg. Hirtelen mindenkit elkapott a hév.
- Mi lehet az? – kérdezte mindenki szinte egyszerre.
Alig tudták türtőztetni magukat. Mire odaértek a gyűrű fölé Diane, Dominique és Edmund már búvárruhába öltözve álltak a zsilipnél. Ahogy a tengeralattjáró megállt a helyiség lassan megtelt vízzel és a zsilip ajtaja sziszegve kinyílt. A két elszánt kutató és a kíváncsi pénzeszsák ivadék egy szempillantás alatt kiúsztak a járműből és sisakjaik lámpáit bekapcsolva, úsztak a gyűrű felé.

Érdekes egy szerkezet volt meg kell vallani. Felszínét fura tenyérnyi méretű jelek borították. Sokuk hasonló volt az Egyiptomban feltárt város épületeinek falain látottakéval. A gyűrű közepén egy olyan arasznyi széles sáv igaz nagy erőlködés árán de mozgott. Fölötte ujjnyi vastag fémlapok íveltek át melyek alá, ha beért egy a sávba vésett jel az egész rendszer leállt. Még arra sem volt idejük, hogy alaposan megnézzék, amikor hirtelen vakító fény árasztotta el a környéket.
- Mi történik itt? – kiáltott Edmund a mikrofonjába.
- Nem tudom, nem mi voltunk. – érkezett a válasz a tengeralattjáróról.
- Hát akkor ki?
Ekkor egy éles nevetés hallatszott a rádióból. Reszelős, kemény hang szólalt meg.
- Ki maga? - kiáltott Edmund.
A fény lassan elhalványodott és már láttak hogy az övék mögött egy másik tengeralattjáró halad lassan a vízben.
- Gordon! – recsegte a hang. – Hát már nem is ismered meg régi jó barátod hangját?!
- O’Raylie! – hallatszott Tony bömbölő hangja. – Mit keresel te itt?
- Ugyanazt, amit te öreg barátom. – válaszolt a titokzatos Mr. O’Raylie.
És ekkor mintegy varázsütésre a másik tengeralattjáró oldala kinyílt és három búvár kezdett el úszni feléjük kezükben szigonypuskával.
- Mit akartok?! – kiáltott föl Diane.
- Téged szivi! – hallatszott egy erős női hang.
Ekkor az egyik búvár fölemelte a fegyverét és lőni készült. Diane alig tudott kitérni a lövés elől. A lövedék a gyűrű mellett fúródott a tengerfenékbe.
- Elment az eszed?! – kiáltott fel Diane. – Még valami kárt teszel ebben az értékes leletben.

Az ellenfél nem válaszolt csak egy jó nagyot ütött öklével Diane gyomrába. A lány félájultan süllyedt a fenékre.
- Diane! – kiáltott Edmund. Ám ekkor egy erős ütést érzett hátulról. Szerencsére az ütés a sisakot érte így nem okozott sérülést. Edmund megfordult, megragadta ellenfele karját és átdobta maga fölött. A búvár egyenesen a gyűrűnek csapódott, ami erre zúgni-búgni kezdett. A víz lassan elkezdett kavarogni a gyűrű körül. Az örvény felkapta Diane-t és a gyűrű felé, húzta.
- Edmund azonnal gyere be! – kiáltotta Tony.
- De Diane! – tiltakozott Edmund - Nem hagyhatom itt.
Ebben a pillanatban látta hogy az örvény elkapta Dominique-t is.
- Meg kell mentenem őket. – kiáltotta.
- Edmund azonnal gyere be! – kiáltotta Tony.

Ekkor az örvény már szinte teljes erővel tombolt. Edmund belátta, hogy Tony-nak igaza van így gyorsan elkezdett úszni a tengeralattjáró felé. Ám inkább hátrafele haladt, mint előre. A két tengeralattjáró is lassan elindult a gyűrű felé melynek közepén a víz megremegett és egy hullámzó szürkés fátyolszerű valami jött létre benne, ami egy szempillantás alatt elnyelte Diane elernyedt testét, a rúgkapáló Dominique-t és a másik három búvárt. Edmund nagy nehezen elérte a felé úszó tengeralattjárót és bemászott a búvárkabinba. A zsilip bezárult. Ekkor valami erős dörömbölés hallatszott kívülről. A búvárkabin megremegett. Edmund elvesztette az egyensúlyát és elfeküdt. A falakon nagy dörömbölés közepette olyan kitüremkedések keletkeztek, mintha valami hihetetlenül erős lény verné azt. Az egyik fal hirtelen átszakadt. Edmund átúszott a szomszédos öltözőbe egyenesen az egyik ablakhoz. Ezen átlátta, hogy a tengeralattjáró orrát elnyelte a gyűrű és az egész jármű lassan csúszik bele, miközben felszíne horpad befelé. Eközben az egész jármű úgy remegett mintha nem is a tenger mélyén lenne, hanem Japánban egy éppen tomboló földrengés idején. A különböző tárgyak szekrények, padok, asztalok ide-oda repkedtek. Hirtelen valami kemény tárgy eltalálta a sisakját. Egész teste a falnak csapódott. Lefejelte a sisak belsejét és elájult.

Folytatása következik!