Egy kéményseprő diszharmóniája 2. – A vámpír mesél

Bár előző elbeszélésemben nem mondtam ki, nyilván kitalálták maguktól: vámpír vagyok. Kicsit összevissza is beszéltem, mámorított az emlékezés, a vér emléke, ennek megfelelően kevertem Kocsolát Kocsonddal, bár ennek igazándiból nincs jelentősége.
Vámpír vagyok! Huuuu! Ugyan már. Senkitől nem várom el, hogy hanyatt dobja magát a rettenettől. Még akkor sem, ha a vérszívók rendjén belül én ráadásul a halhatatlan vámpírok közé tartozom. Azt hiszik szerencsés vagyok? A nagy lófaszt. Ezer éve élek, és ötezer évre visszamenőleg dereng bennem a faji emlékezet, de emberek, dögunalom, komolyan mondom. A vámpírélet egyáltalán nem olyan, mint ahogyan Bram Stoker ábrázolta, de még Anne Rice sem írta le hitelesen, bár ő közelebb járt hozzá. A külsőm fiatal, de kezdek szenilissé válni, és ugyanúgy kibújt az aranyerem, mint bárki másnak.
De a vérre, arra tényleg szükségem van.
A vér, az maga az élet… csodálatos matéria.

Tudják, a fény nem zavar. A fiatal vámpírokat zavarja, és amíg le nem megy a nap, rendszerint ki nem bújnak a sötét helyekről (a koporsó nálunk olyan, mint az embereknél egy Ferrari – jól mutat, de nem létfontosságú. Anne Rice ebben is tévedett). De úgy háromszáz év után már magasról leszarjuk, sötét van e vagy világos – addigra megkérgesedünk, kicsit megbuggyanunk, és amúgy is mindent mintha egy sötét szemüvegen át látnánk. Végeredményben egyedül a kereszt az, amit nem csípünk különösebben, legyünk bár pályakezdők, vagy kivénhedt vámpírok. De azzal manapság egyre ritkábban találkozik az ember. Mondjuk az kellemetlen, hogy újabban felbukkantak ezek az alternatívnak meg rockernek mondott feketébe öltözött seggfejek és pattanásos picsák, akiknek a nyakába néha ott himbál egy fröccsöntött műanyagkereszt, és a fejem is belefájdul, ha rájuk nézek. Ha pedig a kereszt véletlenül valódi ezüstből van, három napig olyan hasmenés gyötör, hogy úgy érzem, az évekkel elfogyasztott denevéreket is most készülök kifosni. Fiatal koromban ugyanis szerettem őket – ma már nem nagyon bírja a gyomrom, túl édes a húsuk. Kocsolán és *****-ban különben sincs sok belőlük.

Tehát, mint említettem, nem vagyok már fiatal. Öreg sem – egy vámpírnak úgy kétezer évre szól a pedigréje, a helyes táplálkozás pedig még néhány száz év pluszt jelent, de azért elhullattam már a csikófogaimat. Igazság szerint, ha belegondolok, hogy még ezer évet illik lehúznom ezen a sárgolyón, kedvet kapok hogy kiszívjam az alvadt vért egy kétnapos lótetemből, és beadjam a kulcsot a Főnöknek.
Hogy ki is az a Főnök? Talán majd egyszer mesélek róla.
A vámpírok többnyire nem szeretik a nőket, én azonban már egészen fiatalon, százéves koromban a rabjukká váltam. A legtöbb vérszívó homoszexuális, esetleg az állatokat kedveli, a vampirellák pedig mind a leszbicizmus egyik szélsőséges vállfaját gyakorolják. Én azonban imádom a puncit, és nem csak a Feldolgozási Folyamat végén. Élvezem az aktust, főleg azt a pillanatát, amikor az élvezettől önkívületbe esett nők rádöbbennek, hogy ugyancsak rossz lóra tettek, amikor velem kívánták kielégíteni éhes testüket. Engem kétféle nő vonzz: az elvált és az özvegy. Tudom, a hiedelem úgy tartja, hogy a fiatal lánykákat kedveljük, besurranunk éjszaka, és nyakat szívunk, meg ilyesmi. Ez néha igaz, de amúgy marhaság. Amikor menstruálnak, akkor esetleg tudunk velük kezdeni valamit, de abban az esetben is rendkívül alacsony hatásfokú a Feldolgozási Folyamat. De mondom, társaim általában undorodnak a nőktől, nem is igen foglalkoznak velük, csak ha mondjuk nem érhető el férfi, például háború esetén. Nekem azonban LÉTFONTOSSÁGÚAK.

Mostanában nemigen érzem jól magam a bőrömben. Émelygek, szédülök, és megfájdul a szemfogam a Coca Colától, ami véleményem szerint az elmúlt ezer év egyetlen értelmes találmánya. Nyelvemen korábban olyan íze volt, mint a vérnek… mostanság azonban mintha egy bélpoklos teknősbéka hátát nyalogatnám. Ilyenkor olyan szorosra zárom össze ajkaim, hogy elülső fogaim szinte átszúrják a bőrt. Kicsit feltűnő, de nem számít. Amikor mosolygok, az sokkal feltűnőbb.
Ezért lettem kéményseprő. Annak keveset kell mosolyogni. És sokat lehetek a sötétben. Mert bár azt mondtam, megszoktam a fényt, azért a sötét jó. Nekünk ott a legjobb.

Hétvégéken, ha van egy kis pénzem, vonatra szállok. Mindig a másodrendű vonalakon utazom, amelyek átszelik Somoly megyét. És szinte mindig BZMOT-on. Ismerik a BZMOT-ot? Csehszlovák gyártmányú motorvonat, piros és sárga, rendkívül hangulatos. Nincsen rajta WC, de ez nem érdekel. Mi, vámpírok naponta egyszer pisilünk, se többször, se kevesebbszer. És egyéb különleges igényeink sincsenek: de utazni, azt szeretünk. Emlékszem, amikor először szeltem át Európát… akkor még mindenütt erdő volt, és menyivel több vér! És nem csak több: sokkal jobb minőségű is. Manapság ez ember mintha taplót rágna, amikor a Feldolgozási Folyamat végén úgy istenigazából nekilát táplálkozni. Nyilván amiatt a sok szar miatt van ez, amit az emberek összezabálnak. Az a McDonálds burger vagy mi. Na az egy förtelem. És a biokekszek meg génkezelt saláták! Eh.

Tehát, felszállok a vonatra, leülök, és nézek ki az ablakon. A nyarat szeretem a legjobban, amikor vörösen megy le a nap, és kemenceforróságú a szerelvény. Évszaktól függetlenül, a monoton zakatolás valahogy megnyugtat. Rendszerint az utolsó vonattal elrobogok mondjuk Balatonlellére, és elmerülök az ottani éjszakában. Szeretem, mert jóllakok ott is, de túl sok ott a zaj. A kedvencem a visszaút, amikor a BZMOT-on szinte mindig sikerül elcsábítanom egy asszonyt… és elvinni magamhoz *****-ra. Megadom neki a legizzóbb gyönyört, amit életében valaha is érzett… aztán jön a Feldolgozási Folyamat, ami tudom, hogy már a könyökükön jön ki, de most érkezett el az idő, hogy meséljek róla.
Az első részben már sejttettem valamit: eléggé pogány és barbár dolog az, ami a táplálkozásunk során történik. A prédát először is át kell változtatni. Nem feltétlenül szükséges, de erősen javallott. Erre pedig csak közösülés során kerülhet sor, legalábbis én nem ismerem más módját. Ez igen egyszerű: bele kell élvezni az áldozatba.

A vámpírok spermája jéghideg, mintha valahol olvastam volna erről, akárki írta is: ez igaz. A péniszünk többnyire méretes (az enyém speciel 25 cm), és közösülés közben forró, de a geci, az bizony jeges. Mikor élvezni kezdek, a nő megrémül, amikor indul a kitörés, és megérzi halálos hidegét, de igazából maga az anyag az, ami a hüvely falán keresztül azonnal felszívódva megindítja a préda szervezetében a biológiai és mentális átalakulást. Igazából egy ősi életformát hív elő – az áldozat egy olyan lénnyé kezd átalakulni, amely még a Homo Erectus előtt uralta a ősi város hatalmas kiterjedésű konglomerátumait. Az átalakulás nem tart sokáig, és tilos megvárnom, hogy befejeződjön – ha ez megtörténne, jaj lenne nekem. Egy prehisztorikus démonnal szemben semmi esélye egy vámpírnak. Széttépne, miszlikbe rágna, lenyelne és felöklendezne – mindezt nagyon LASSAN.

Mindenekelőtt a szemeket kell figyelni – amikor kisárgulnak és a pupilla összeszűkül, elharapom a torkát, és magamba szívom idegen, zöld vérét. Ez olyan, mintha nagyon erős abszintot inna az ember – néha visszajön, de valójában túl értékes ahhoz, hogy az ember elpocsékolja. Az áldozat, ez az eltorzult rém, aki korábban egy nedves puncijú, kívánatos nő volt, kiszenved, teste összezsugorodik, elszürkül, de fonnyadó bőre alatt még ott lüktet a vére, amely a halál beállta után már éppolyan piros, mint bármilyen más élőlényé. Ezután következik a maradványok felhasználása, amely elmélyült koncentrációt kíván, legalábbis a művelet bizonyos fázisaiban.
Amire szükség van hozzá: egy boncasztal, vagy legalábbis egy olyan asztal, ami elvezeti a testnedveket. Én magam farigcsáltam a sajátomét, a szeméttelepen találtam egy kihajított biliárdasztalt, és azt alakítottam át. Leszedtem róla a gyepet, lelakkoztam, és csatornákat metszettem belé. Ezek elvezetik a nedveket – köztük a létfontosságú vért -, és apró tartályokba gyűjtik, amiket a golyókiadó nyílásba építettem bele. Ezekre a tartályokra csapot szereltem, és innen kortyolgatom az finom itókákat. Egy áldozat vére, egyéb nedvei, és bizonyos fokig a zsírja nagyjából két hétig fedezi a szükségleteimet. Természetesen mást is fogyasztok emellett – de az emberi prédák nyersanyagai olyannyira alapélelmiszerek számomra, mint egy ember számára a kenyér és a tej.

A feldolgozás során tulajdonképp sor kerül a boncolásra – ez nem túl nehéz, hamar végez vele a vámpír. Felvágni a testet – ami annyira borzalmas állapotba kerül a halál beállta után már egy órával is, hogy közönséges halandó a látványától megőrülne -, kiszaggatni a szívet, májat, lépet, vesét, tüdőt, gyomrot és a többit – nem nagy szám. Viszont a belek - az más tészta. Azokban fészkel valami baktérium termelte hatóanyag, ami olyan nekünk vámpíroknak, mint másoknak a C-vitamin. Ha nem jutunk hozzá, kihullik a szemfogunk – és akkor aztán agyő, örökélet.
A beleket – elsősorban a vastag,- és a vékonybelet – el kell rágnunk. De nem mindegy, hogyan. Két alapszabály: LASSAN és ALAPOSAN. A hatóanyag így optimális módon szívódik fel, valamint azt sem árt, ha közben vért kortyolgatunk – de sosem frisset! Ha mégis az áldozatból frissiben csapolt vért innánk, súlyos allergén reakciót válthatna ki. Ideális az egy hete lefejtett vér, valamint testnedv, és Ph érték sem közömbös: a lúgos kémhatású vér üdítőbben hat a szervezetünkre.

Leírásomban vegyesen beszéltem specifikus, illetve általános eljárásokról: tulajdonképpen minden vámpír így él, így vadászik, és így dolgozza fel a prédáját: a különbség csak annyi, hogy én többnyire a nőket hasznosítom. Érzem, hogy nekik köszönhetem, hogy még képes vagyok élni, fogaim nem lazultak meg, és képes vagyok olyan varázslatos trükkökre, amikről majd legközelebb mesélek önöknek.