Történetek

A hideg pengén megcsillant a fáklyák fénye. A kés a hasába vágódott, pontosan a jel közepébe. Majd újból és újból lesújtott, a vér lassan tócsába gyűlt körülötte. Még egy utolsót rúgott szabad lábával, kiáltása hörgésbe fulladt, és szép arcán szemhéja örökre eltakarta melegbarna szemeit. A fáraó magasra emelte fejét, diadalmasan ordított.
- Senki nem hagyhatja el élve szentélyemet!!! ...

Elszaladtak az ő szobájuk ajtónyitó cipzárja előtt. Ki az előszobához.
Miközben futottak, látták a fényt, mely hosszú árnyékot vet eléjük, ami követi őket… és … a fűrészek hangját, mely már csak 3- 4 méterre lehetett tőlük és egyre közeledett. Amikor már kezdtek reménykedni, hogy megússzák az egészet, akkor jött a baj...

Erős testalkatú srác vagyok, viszont a saját bevallásom szerint és másoké szerint is jó képű. Sőt humoros is, de hát akkor mi a gond? Bátortalan? Lehet. Nem tudom. Ami igaz, az igaz: megfordult már pár lány a szobámban, de még éretlen voltam, ahhoz, hogy megkapjam őket...

- Hajnal előtt találtam rád, fél órával. Egy lakóház tetején feküdtél összegömbölyödve. Nem volt sok idő, úgyhogy gyorsan felkaptalak és visszahoztalak a kastélyba. Hála Dominicnek, még időben sikerült megtalálni. Beraktunk az ágyadba és nem is ébredtél fel. Mindent megpróbáltunk, hogy felébresszünk, de te csak mozdulatlanul feküdtél, még lélegezni is alig volt erőd. Nagyon aggódtunk, hogy végleg meghalsz, de Dominic azt mondta, hogy tud valami orvosságot és elment érte...

Mennyivel más lett volna minden, ha éppen rámérsz akkor… együtt sétáltunk volna a hófehér mesében, ahol így magányos hamupipőkeként táncoltam a hópelyhekkel… és hógolyóztunk volna… talán nevettünk volna, és kergetőztünk volna, mint a hópihék a lámpa alatt, és amikor elértél volna, átöleltük volna egymást, és boldog lettem volna először életemben…

– Apu, tudom, hogy karácsonyra a Mikulás hozza az ajándékot. Lehet adni azért mégis? – és apámat, akkor életemben először könnyezni láttam. Elszontyolodtam.
- Nem örülsz neki?.. – mondtam elkeseredetten, szomorúan.
– Drága lányom, a boldogságtól sírok. Ennél nagyobb örömet nem szerezhettél volna. - Csak pár rajz volt benne, amit az oviban készítettünk. Apunak akartam adni...

- Fiúk! El sem fogjátok hinni, mit találtam! Megfogtuk az Isten lábát! Megvan a sír, az igazi szarkofág. És a fáraó egész vagyona, használati tárgyai, ékszerei! Ez csodálatos! Gazdagok vagyunk! Ha ezt mind kivisszük, dollár milliárdokat kaszálunk vele...

Vége, elmúlt a fesztivál. Azt hittük viszontagságainknak vége, de rosszul. Előző este égszakadás volt, a sátor összedőlt és beázott, minden ruhánk csurom víz, az össz szárazon maradt holmim egy pár zokni originál műanyag csomagolásban, amit még reggel valami isteni sugallatra zsebre vágtam. Béla még rosszabbul járt, ő az összedőlt sátorban aludt megosztva a hálózsákját 10 centi magas vízzel...

Mindent és mindenkit hibáztatott. Az élettől nem kapott semmi jót.
Megpróbálok hozzáérni, de nem tudok, mintha egy titkos erő fogna le, próbálok kiáltani, de hang nem hagyja el a torkomat.
A madárka elrepül, megérezvén a lány sorsát.
A lány felállt, erőt vett magán, arca beesett volt, de szemében ott élt egy kis szikra, az elhatározás csillogása. Már nem sírt, igaz a levegőt még nehezen vette...

A szikla mögül félkezű Vilmos lovag kikiálta - Gyere sárkány, perzselj meg!
Az sárkány pediglen kénköves lángot lövelle az karóra húzott páncélzatra, de hát annyit ártott néki, mint kisded a vasbográcsnak. Csak fújá, fújá a lángot egyre dühösebben, míg egyszercsak egy fuvallat nem sok, annyi sem jöve ki a száján...