Irakban, a 199. nap

Meg kell hagyni, hogy remek időtöltés a sivatagban a kiképzés. Naphosszat csak menetelünk a hőségben vagy éppenséggel szabadtéri gyakorlatot rendezünk. Szabadtér az van itt bőven. A menetfelszerelés körülbelül negyven kilót nyom, ha nem számítjuk a karabélyt, a P99-es kézi fegyvert, a maszkot és a gránátokat. Egy idő után már nem is idegesít annyira a kiképző őrmester folytonos üvöltözése. Egy idő után semmi sem idegesít. Az ellenség talán 100 kilométerre van. Ha valami miatt nem nyugtalankodunk, akkor az, az ellenséges tűz. A hat hónap alatt egyszer sem találkoztunk a „bennszülöttekkel.”. De azért hiányoznak. Azért kellett minket 2 éven keresztül kínozni, nyúzni és ölni, hogy az elképzelt ellenséges haderőkkel folytassunk elképzelt harcot? Csak ígéret marad, hogy seggbe rúghatjuk a terroristákat?

Hónapok óta tervezem, hogy naplóírásba fogok, de eddig valahogy olyan buzis dolognak tartottam, hogy a gondolataimat leírjam egy füzetbe, amit elvileg úgyis csak én olvashatok el, akkor meg mi értelme. De a mai napom rájöttem, hogy időnként, ha az embernek sok a gondolata és még több a szabadideje, akkor nem árt, ha egy kicsit kiadhatja magából a felgyülemlett dolgokat. Régóta vagyunk egyedül, bezárva egymás közé egy ingerszegény környezetben. A hadseregben az ember magányosabb, mint gondolná. Nem könnyű még a legjobb barátainknak sem beszélni a gondolatainkról. Férfiak közt ez másképp működik. Nem várhatom el, hogy az egyik bajtársam végig hallgassa az érzéseimet. Többnyire panaszkodni szoktunk és szidni a kormányt, mert a közös témánk a politika. Az mindenkit érint, aki itt van. Valahol úgy érezzük, hogy mindannyian a szívünkön viseljük az ország sorsát, még akkor is, ha itt csak az olajmezőkért folytatott harcról van szó. Én nem sorkatona voltam odahaza sem.

A gimnázium elvégzése után a Westpoint-ra akartam menni, de egy levélben értesítettek, hogy „Ön nem nyert felvételt intézményünkbe” és nem akartam még egy évet várni, hogy addig is benzinkúton vagy McDonald’s-ban legyek hamburgersütő. Jelentkeztem a hadseregbe. Az önkéntesek mind azért vannak itt, hogy ne valami kényszerből berángatott tizenéves fedezze a seggüket, hanem olyanok, akik azért jöttek, hogy harcoljanak. Csak egymásra számíthatunk. Csak a mi századunk életképes. Csak én vagyok igazi katona. Ebből indulunk ki. A többi osztag nem érdekel minket. A többi századhoz semmi közünk. Barátkozni is csak a sajátjainkkal barátkozunk, de a seregben nem könnyű haverokat találni. Közvetlenül csak a század negyedét ismerem. Azok közül is csak 5 bajtársammal alakítottam ki olyan viszonyt, hogy bármikor bármelyiket megkérhetem, hogy mondják meg odahaza, ha elestem, hogy az utolsó percekben is rájuk gondoltam, és értük harcoltam. De legjobb barátom csak egy van. Tyler N. Norton. Őt csak itt a seregben ismertem meg. Északi Karolinából jött, hogy kipróbálja magát a fronton.

A kezdeti időkben gyűlöltük egymást. A barakkban mi voltunk a nagy vetélytársak. Néhányszor még össze is verekedtünk. Volt, hogy csak a magnó volt a vitánk oka, de volt, hogy gyakorlaton estünk egymásnak. Egy alkalommal a Rodeck völgybe zavartak minket, hogy levadásszuk Ben hadnagy századát. A küldetés során a századost foglyul ejtették és az alatt lévő legnagyobb rangú tisztek megsérültek, mivel a terepen bekaptak pár „repeszt”. Így mind egyenlő rangfokozatban voltunk. A szabályzat azt írja elő, hogy szavazással döntsék el a közlegények egymás közt, hogy ki a legalkalmasabb a szakasz vezetésére. Csakhogy a csatatéren erre nincs sok idő, amikor ellenséges flakkok repkednek a fejünk felett. A bajtársaink többségben engem hoztak ki „győztesnek”. A hegygerincre irányítottam a csapatot, de Tyler fellázadt a döntésem ellen, és ő és néhány társa a völgybe indul. Éreztem, hogy ott körbeölelik őket, és akkor egyenként leszedik az embereit, mintha csak őzekre vadásznának. Ám legnagyobb meglepetésemre, a gerincre érve Ben hadnagy csapatával találtuk szembe magunkat. Egyetlen lövés leadása nélkül ért véget részünkről a harc. Tyler megérzése jó volt. Elrejtőztek a meredek fal mentén. Bevárták Ben szakaszát, akik nem tudták, hogy kettévált az osztagom. Elbízva magukat belesétáltak a csapdába. Tylerék a körülölelő manőverrel szedte darabokra a hadnagy egységét. Így történt, hogy Tyler N. Norton 7 emberével bekerítette és megsemmisítette a hadnagy szakaszát. Nortont előléptették volna, de a felettesével való szembeszegülés, és a parancs megtagadása miatt örülhetett, hogy nem kapott fogdabüntetést.

Amikor Ben hadnagy a harctéren megrovásban részesítette, Tyler engem tett felelőssé, hogy én hoztam rossz döntést, és miattam esett el az egység. Persze a büszkeségem azt diktálta, hogy ezt nem hagyhatom annyiban és behúztam egyet neki. Természetesen én is megkaptam a magamét, mire tömegverekedés lett és fogda a jutalmunk. A zárka falán keresztül szidtuk egymás anyját és megfogadtuk, hogy az első alkalommal szétverjük egymást. A bulira egy kocsmai találkozás során került sor. Ott volt az egész század, még a törzsőrmester is beszállt a fogadásba, hogy ki kerül ki győztesen a balhéból. A parkolóban már egész kis embersereg gyűlt össze, többnyire az ezred embereiből. Azóta már elhíresültünk a nézeteltérésünkről. Hatalmas pénzek kerültek elő és szálltak licitbe. Miután felhergeltük a körülöttünk levőket és magunkat is megkezdődött az öklözés. Kb. 20 percig osztottuk egymás arcát és végül kidőltünk mindketten. A kisebb tömeg nem akart hinni a szemének. Korántsem vagyunk egyenlő súlycsoportban. Tyler magasabb és erősebb nálam, de kifeküdtünk mindketten. Van egy íratlan szabály az utcai harc világában. Mivel a patt helyzet igen valószínűtlen, ezért ha mégis előfordul, akkor a harcos felek visznek mindent. Persze felmerül a kérdés, hogy a két szembenálló fél összejátszik, és szándékosan hozzák ki a „meccset” döntetlenre, de ennek még csak a gondolata sem merült fel a mi esetünkben. Ügyesen kevertük a lapokat. Valójában a konfliktusunkat követően a zárkában megbeszéltük, hogy nincs harag, de napközben, amikor a katonai rendőrök figyeltek, akkor a látszat érdekében anyáztuk egymást, hogy egy későbbi nagy verekedés alkalmával zsebre vághassuk az ezred félhavi fizetését. Így ismerkedtünk meg, és lettünk elválaszthatatlan jó barátok. A verekedés után a nagyközönségtől beszedtük a pénzt. Senki nem is gyanította, hogy kijátszottuk őket. Még hónapokig színleltük a gyűlöletet, időközben meg rendszeresen a kimenőnkön meghívtam Tylert magunkhoz, például, hogy vegye szemügyre az új Chevimet és eljártunk pecázni. Bemutattam neki az én Ashleymet és én is megismerhettem az ő barátnőjét és a családját egy vacsora alkalmával. Később a kimenőinket is úgy kértük, hogy egybeessenek, így együtt mehetünk el a sörözni a lányokkal vagy hétvégente piknikezni.

A táborban lettem vallásos is. Az egyik srác sokat mesélt nekem a kereszténységről, és a megváltásról. Mind a mai napig nem hiszek az egyikben sem igazán, de egy dologban igaza van a Svédnek, aki az egésszel megismertetett: az mindig segít egy kicsit, ha a bajban, amikor egyedül vagy, szólhatsz valakihez és reménykedhetsz, hogy van valaki, aki figyel rád és megvéd. Swofford százados is úgy véli, hogy leginkább Isten kezében vagyunk. Nem a 10 centi szövetmellény, hanem az Úr keze fogja majd fel a golyókat. Bízom benne, hogy az Úrnak lesz elég ideje a kezét felénk nyújtani, mielőtt még a 22 mm-es lövedékek szétszaggatnak. Bízom benne.

Egyelőre csak zenét hallgatok és várom Tylert, hogy ide érjen a két üvegsörrel, amit Al-Hadiszahból csempésztünk ki. Fúj a szél, és felhők gyűlnek az égen. Hat hónapja nem láttam felhőket. Szeretem a sivatagot ilyenkor. Itt, a sátram árnyékában a hőség egészen elviselhető. Körülnézek és látom, amint a katonák heverésznek, egyesek levelet írnak a barátnőknek, van, aki hozzám hasonlóan naplót vezet és van, aki csak olvasgat. Mindig van mit csinálni, még ha pihenünk, akkor is. Holnap Ar-Rutbahba teszünk egy gyalogos kiruccanást. Lehet, hogy végre megpillantjuk az iraki katonákat. Mindenki szeretne már harcolni a század berkein belül, ugyanakkor félünk is. De most jó itt. A gyermekkorom jut eszembe, amikor délutánonként, két számháború között csendes pihenőt tartottunk.

Délelőtt rendeztünk egy rögbi bajnokságot. Istenem de rég játszottam. Jó volt kicsit ellazulni. Hetek óta a mai az első nap, amikor kicsit kiereszthetjük a fáradt gőzt. Már látom közeledni Tylert a megváltással a kezében. Azt hiszem, hogy ma még írok egy levelet Ashleynek, mert holnap szombat van, és le kell adni, ha azt szeretnénk, hogy a katonai posta hazavigye és szortírozza a leveleinket. Sokat gondolok az otthoniakra, de még többet Ashleyre. Félek, hogy már nem én vagyok a szívében, de erre még csak nem is akarok gondolni. Ő jelent nekem most mindent. Miatta vagyok leginkább itt, és miatta nem akartam egyedül eljönni ide, a sivatagba. Nagyon hiányzik. Megígértem neki, hogy minden nap írok, de nem tartottam be a szavam. Nagyon sajnálom, hogy ilyen messze kellett rájönnöm, hogy mennyire szeretem. Hiányzik. Szeretem. El fogom veszteni, érzem, hogy túl tökéletes ahhoz, hogy egy hozzám hasonló senkiházival élje le az életét. Esténként azon töprengek, hogy mi lesz velem nélküle. Nem egyszer emeltem a halántékomhoz a Walthert, de nem lenne elég bátorságom meghúzni a ravaszt. Egyelőre még nem lenne…