Történetek

A narancssárga sáv az égen már halvány kékeszöldre váltott, ahogy telt az idő, úgy éreztem, mintha az éjszaka felé vinne a busz engem. A csupasz fák fekete sziluettjei most olyannak tűntek, mint papírból kivágott díszletek a színes háttér előtt. A sötétség mindig is taszított, és féltemmel töltött el, de abban a pillanatban inkább a biztonságot jelentette számomra...

Csak annyit mondott, hogy ne féljek és bocs, hogy betört a lakásomba, de a Duna-parton megtalálta a pulóveremet és a tárcámat, azt hozta vissza. Láztól csillogó szemekkel bámultam rá és hirtelen elsötétült a világ...

Az erdei állatok neszei, a növő falevelek finom hangja elnyomta a háborgó medve őrjöngését. Különben is együtt voltak, csak a szép számított. A szerelem egy szakma, amibe bele kell tanulni, élvezni kell, meg kell érteni, művelni kell, érte kell élni. Medvemorgás, tappancsok dobogása... X és E szembetalálta magát a macival. Gyönyörű barna bundáján selymes fény tükröződött. Harcoltak a vadállattal, ágak törtek, az avar felbolydult, vércseppek hulltak...

Lehet, hogy vannak, de akkor sem fogom elhinni neki, mégpedig azért, mert én teljes szívemmel és lelkemmel HISZEM, hogy az álom nem lehet több, mint illúzió, amire azért van szükségünk, hogy az agyunk el tudja foglalni magát valamivel. Lehet, hogy elsőre őrültségnek hangzik, de gondolj csak bele egy kicsit jobban. Ha téged bezárnának egy sötét helyre, ahol semmihez nem tudsz kezdeni, és a leghalványabb remény sincs a menekülésre, akkor bizony megőrülnél. Lehet hogy nem azonnal, de idővel...

Gyerekkorom távolából dereng egy régi emlék. Forró nyári délutánon a kiskertben lepkék után szaladtam. Egy árnyas fordulóban két fa közé volt kifeszítve a háló. Csak arra emlékszem, hogy fémes pengések közepette feszült arcomra a sok vékony szál, s már orromon ült a nagy barna lény, majd megindult a nyakamra, a gallér mögé...

Miért szeretem a férjem? Miért lett ő a gyermekem apja?
Összetett és bonyolult a válasz. Sohasem gondolkodtam rajta, így még számomra is talány.
„Mit eszel rajta? – kérdezte eleinte többször az öcsém, aki már régóta jól ismerte őt. – Olyan érzéketlen, olyan nyers, olyan magának való!” ...

Elkezdtem segítségért kiabálni. Persze a szívrendőrök rögtön ott teremtek. És elkezdődött az üldözés. Rohantam a szívem elrablója után. Igazán muris látvány lehetett, ahogy szaladok egy futó alak után, aki a kezében egy szívvel integet mindenkinek, és utánam pedig a pirosruhás rendőrök futnak, szám szerint 6 fő...

Csend van. Vagy talán mégsem? A szoba neszein keresztül, elhatol hozzám valami ősi, kegyetlen és borzasztó. Mióta írok, folyton itt sündörög körülöttem. Azt hiszi nem hallom, de én mégis tudom, hogy itt van. Érzem! Rengetegféleképpen nézhet ki. Egyesek úgy hívják: terrorizmus, mások őrületnek, esetleg pokolnak...

- Miért ne? Fiam... gondolj bele. Vissza tudod idézni a napot, mikor az utolsó panda elpusztult Kínában? - Látva a fiú megtört lendületét az öreg folytatta – Pedig egy faj megszűnt létezni. Egy faj, ami egy bolygón élt velünk. Egy bolygón. Nem egy másik naprendszerben. És miért nem érdekelte ez a legtöbb embert? Mert mi fejlettebbek vagyunk. Mi vagyunk itt a domináns faj. A táplálkozási lánc csúcsa, az evolúciós verseny vitathatatlan bajnokai...

Rossz érzés várni valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik. A percek lassan vánszorognak, egyre jobban gerjesztve a bizonytalanságot, amely lassan de biztosan elfojtja a reményt...