TJJ
Hogyan rontsd el az életed 2.
Az előző rész egy közeli ismerősöm felkavaró történetét próbálta szavakba foglalni és most majd egy évvel utána megmaradok a “szokásomnál”, hogy olyasmit meséljek el, ami megtörtént és amit én éltem meg vagy át. Itt van tehát Feri története, akit csupán két hónapig ismerhettem és nem volt egyetlen perc az életéből melyet irigyeltem volna. Lássuk tehát hogyan lehet elrontani totálisan ezt az életnek nevezett kavalkádot.
Minden reggel nagyon korán kelek. Hajnali ötkor kitámolygok házunk ajtaján és átvágok egy parkon, mely nyáron ilyenkor már madárdaltól hangos és a füvet friss harmat borítja. Telente viszont a föld megdermedve tűri, hogy tapossak rajta és nyoma sincs a harmatnak meg a madárdalnak csupán a nagy csend honol mindenfelé és egy – egy ablakban ég csupán a lámpák sápadt fénye. Ez a reggel azonban más volt, mint a többi. A parkban levő focipályát és templomot padok sokasága övezte. Az egyik ilyen padot hajléktalanok foglalták el és látszólag békésen aludtak a takarókból és kartonpapírból összetákolt kis szállásukon. Magamban elcsodálkoztam, hogy milyen életmód lehet ez, de az igazság az, hogy sajnos a lelkem annyira hozzászokott az emberi nyomorúság eme látványához, hogy nem filóztam rajtuk sokáig.
Eltelt egy hét és az egyik reggeli gyaloglásom alkalmával láttam, hogy a hajléktalanok fenn vannak és éppen beágyaznak. Ketten voltak. Egy vékony roskatag ötvenes férfi, akinek arcát sűrű borosta fedte és egy cirka negyvenes beesett arcú asszony. Ahogy elhaladtam előttük tekintetünk egy pillanatra egymásba fúródott és tulajdonképpen így kezdődött kapcsolatunk. Akkor az jutott eszembe, hogy egy ilyen dermesztő reggelen milyen jól esne nekik egy gőzölgő, forró kávé. El is határoztam, hogy másnap kicsit korábban kelek fel és főzök egy jó feketét és leviszem nekik némi cukorral és leteszem a padjukra. Ezt a nemes tettet több más is követte. Vittünk nekik ruhát, kevéske pénzt, ágyneműt, gyógyszert és még rengeteg hasznos dolgot. Azt vettem észre, hogy ezeknek az embereknek az ellátása valahogy engem is emberebbé tesz. Nem gondolkodtam azon, hogy miért kerültek ilyen helyzetbe, egyszerűen azt láttam, hogy a mai világban, főleg Magyarországon az ember pillanatok alatt lehet adós és hajléktalan. Ha én ebben a helyzetben lennék, valószínűleg jól esne egy kis önzetlen segítség. Valahol tiszteltem ezeket az embereket, mert olyan rettenetes körülmények között álltak helyt, vagy inkább kénytelenek voltak helyt állni, ami felemészti az embert testestől és lelkestől. Megjött a várva várt tavasz és az idő jobbra fordult és az egyik délután miközben a szokásos adományokat osztogattam, megkérdeztem Ferit, aki különleges módon még ilyenkor is józan volt, hogy miképpen jutott erre a sorsra. Magamban azt gondoltam valamit nagyon csúnyán elronthatott az életben, de amit hallottam arra nem igazán voltam felkészülve.
- Nem vagyok tanult ember leszögezem. – kezdte érces, kaparós hangján – Van egy szakmunkásom abból szépen eléldegéltem még húsz éve.
- Hány éves vagy? – kérdeztem.
- 43. – felelte egyszerűen. Legalább hatvannak nézett ki. – Szóval fiatalon azt gondoltam, hogy egy rendszernek éppúgy szüksége van szakmunkásra, mint orvosra, vagy ügyvédre. Elvégre valakinek el kell takarítania a szart az okosok után. Ma már azt mondanám, hogy olyan syakmát választanék amiről tudom, hogy megélhetést ad.
- Nem a tibád, hogy anno ezt nem láttad. – mondtam felmentően – Szerintem a fiatalok 80 százaléka úgy van vele, hogy azt tanulja ami érdekli és el sem tudné képzelni, hogy öt vagy hat évig egy olyan egyetemre járjon ami egyáltalán nem érdekli. Kit érdekel húsz évesen a pénz vagy az, hogy mi lesz velünk tíz év múlva.
Feri elgondolkozva forgatta a kanalát abban a kávéban melyet most hoztam nekik. Ki tudja mi mehetett végbe benne.
- A múltkor ott kukáztam az IKEA előtt és az jutott eszembe, hogy csak egy három centis üveg választ el a melegtől.
Ismét hosszú ideig csönd telepedett közénk. Jóízűen kortyolt egy nagyot és hallani lehett, hogy a kávé leszalad sovány torkán.
- Megnősültem, de nem működött a dolog köztünk így pár év után elváltunk.
- Gondoltam. – mondta olyan bölcsességemnek tudatában, mint aki ezer ilyen sztorit hallgatott végig – Az asszony kisemmizett és…
- Nem, dehogy. – tiltakozott hevesen – Újrakezdtem egy másikkal, akinek három pici fia volt. Tudtam, hogy így le kell mondanom arról, hogy kettőnknek közös gyermeke legyen, de annyira szerettem a fiúkat, mintha a sajátjaim lennének. Kicsik voltak még, formálhatóak és én elhatároztam, hogy tanult embert nevelek belőlük, hogy ne olyan szar bérért melózzanak esőben, hóban, mint én. Minden pénzemet rájuk költöttem és nagyon de nagyon boldogok voltunk. Nem volt ugyan félretenni valónk, de nem panaszkodtam ebben az időben. Volt egy öreg Golfom azzal vittem a családot Horvátországba, hogy lássák a tengert. Ha hazamentem a munkából már le is ültem velük tanulni aztán focizás, mozizás és ilyesmi.
- Mi volt az igazi apjukkal?
- Látogatta őket néha – néha, de aztán elmardtak a gyerekek után járó fizetések és nem volt már meg a jóü viszony. Beláttam én is, hogy nehéz úgy apának lenni, hogy minden második hétvégén elviheted őket egy délutánra.
Nem volt még gyermekem, de így belegondolva Feri véleménye nem állt messze a valóságtól.
- Meg aztán nehéz is lehetett versenyeznie veled, aki úgy tűnik apaságból jelesre vizsgáztál. – mondtam neki, hogy csiklandozzam a hiúságát, de Feri arca úgy beborult, mintha egy feket viharfelhő lenne felette.
- Hát nem! – mondta keserűen – Eltelt tizenöt év és a fiúk megnőttek. Mindből tanult ember lett illetve a kisebbik még akkor is tanult amikor az anyjuk meghalt. Rákot állapítottak meg nála és el is vitte szegényt fél év alatt.
- Legalább nem szenvedett sokat. – mondtam zavarodottam, mert nem számoltam, hogy az események így fognak alakulni. Nem volt egy éve, hogy az egyik rokonom barátnőjének az édesapja meghalt rákban két év szenvedés után. Ekkor már csont és bőr volt inkább halott, mint eleven. Az igazi tragédia viszont az volt, hogy a férfi halála előtt három nappal teljesen váratlanul meghalt az édesanyja is és szegény ott maradt magára mindössze három nap alatt. – Mi történt utána?
- Én azt gondoltam, hogy majd élünk valahogy. Nem álltunk rosszul anyagilag bár rengeteget dolgoztam. Azt gondoltam, hogy leülök a fiaimmal és megbeszéljük a dolgot, hogy hadd fejezze be az iskolát a legfiatalabb is. Dobjunk bele a közösbe valamennyit, hiszen ketten már dolgoztak és igazán belefért nekik, hogy havi tízest félretegyenek. A fiúk viszont megváltoztak. A párom halála óta már nem apu voltam, hanem Feri, nem törődtek velem, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, pedig tizenöt éve voltam velük és a kezeim alatt nőttek fel. Egyik nap pedig arra mentem haza a munkából, hogy az összes holmim összepakolva ki volt téve a lakás elé zsákokban. Megzavarodtam. Elkezdtem verni az ajtót, mire nagy nehezen kinyitották és durva hangon közölték, hogy sem a lakáshoz sem hozzájuk nincs közöm és mivel a lakást eladják nekem nincs helyem. Homályosan emlékszem csak vissza, hogy sírva mondtam nekik, hogy én tartottam el őket, én játszottam velük, de tudod mi volt a válasz?! Azt mondták, hogy mivel egy senki voltam és az anyjuk adott otthon egyszerűen kénytelen voltam szeretni őket. Ezek nem igazi érzelmek monták és rámvágták az ajtót. Elmentem ugyan egy ügyvédhez de hamar rájöttem, hogy jogilag semmi közöm a lakáshoz meg semmihez sem így maradt az utca.
- Miért nem mentél valami rokonhoz?
- Minden felmenőm meghalt már, voltak ugyan cimborák, de oda nem fértem be. A hajléktalan szállók teli voltak így maradtak a padok, telefonfülkék meg ilyesmik. Egy hónap után mindenemet ellopták, inni kezdtem, kirúgtak az állásomból és most itt vagyok.
Ha azt mondom a döbbenettől szólni sem tudtam, akkor enyhén fogalmazok. Feri története pont arról szólt nekem, hogy miért jobb annak, aki érzelemmentes, aki kegyetlen mert az talán nem így reagálta volna le a történteket hanem helyből levert volna egyet a “fiainak”, hogy tudják meg valakinek fájdalmat okoztak, tudják meg hogy gonoszok voltak embertelenek, hogy legalább egy kis lelkiismeret furdalásuk legyen. Csapongó gondolataimat az asszony hangja szakította félbe.
- Ha holnap tudnál hozni kis gyógyszert az jó lenne. Este hétkor már itthon vagyunk.
Nem szóltam, mert gombóc lett a torkomban. “ Este hétkor itthon vagyunk”, emlékszem még hetekkel később is ezek az abszurd szavak bukkantak elő a gondolataimban váratlanul. Természetesen másnap vittem nekik gyógyszert és még sok egyebet is. Aztán egy roppantul barátságtalan őszi reggelen a pad üres volt és védenceink eltűntek. Sok idő telt el mire hírt hallottunk rólunk. Állítólag a közeli templom papja kiszúrta őket és durva hangon kiparancsolta a hajléktalanokat az otthonukul szolgáló padról, mintha neki hatalma lenne ezt is megtenni. Magamban mosolyogtam, de ezt a mosolyt nem az öröm, hanem az irónia varázsolta az arcomra. Szerencsétlenek ahelyett, hogy egy paptól, aki elvileg Isten szolgája segítséget kapnának, meleg ételt vagy valamit, csak az elutasítást és ennek a kezdetleges “otthonnak” az elvesztését kapják. Ilyen az élet.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2024-11-06
|
Sci-fi
Az ősi idegenek elmélet szerint sok ezer évvel ezelőtt okos földönkívüliek látogattak a bolygóra...
2024-10-26
|
Történetek
fordítás .... Eredeti történet: GESPRÄCHE .... Szerző: MixedPickles .... Literotica; 2015<br...
2024-10-24
|
Novella
Szandra első felnőttfilmjét forgatja.A forgatás jól sikerül partnerével Márkkal kiválóan együtt...
2024-10-22
|
Horror
Mia a 33 éves modell most elmeséli nekünk élete egyedi és egyben legszörnyűbb élményét.
2024-10-18
|
Merengő
Szeveroonyezsszkben hullott a hó, Vasilisa a 20 éves lány teát főzött a szamovárban. Barna,...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
"Az ember akkor jön rá milyen fontos egy állat, vagy egy ember, ha elveszíti." Már nem tudom ki is mondta ezt, de igaza volt. És ha valakit nem szerettünk, vagy úgy éreztük nem olyan fontos, rájöhetünk hogy ez még se így van...
A rózsaszín felleg viszont elkerülhetetlen, és manapság egyre több embert talál meg. Ez a rózsaszín felleg persze csak egy tünete a kóros szomorúságnak, vagy inkább kezdete. De ha ennek érzéseit sikerül leküzdeni, a kóros szomorúság már elkerülhető.
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Hozzászólások
Kétségtelen, hogy egyik hozzáállás sem megfelelő: sem az eszetlen (mindegy, mit vesz belőle) adakozás, sem a totális érdektelenség. Amikor egyszer vidéki srác lévén Pesten jártam, megdöbbenve tapasztaltam a hajléktalanoknak pénzt meg a többit osztogató embereket. A "hajlesz" szóval is ott találkoztam először.
Valljuk be: ahogy azt már egy jó megközelítést használó előttem szóló is megjegyezte, a hajléktalanság kialakulásának összes társadalmi-szociális okát ismerjük. Mindazonáltal, nem szabad megfeledkeznünk a gyakorlatiasságról, és arról, hogy miért ad az ember pénzt pl. másnak, hogy ha maga is az utcára juthat, ha rossz fordulatot vesz az élete? Önzőség -humánum? Mert az is humánus hozzáállás, ha magunk felé vagyunk emberek, ezt sem szabad elfelejteni. Itt, ebben a kisvárosban, ahol én lakok, "szerencsére" a több száz éves családi gyökerek miatt tudom, hogy kinek lehet adni, és kinek nem. Nagyapám és édesapám már kb. 60 éve foglalkoznak szegényebb emberekkel.
A város, ahol lakom, a születésemkor még vagy 15 ezer ipari-mezőgazdasági munkahellyel bírt. Napjainkra ez legfeljebb 2-3 ezer. A 40éves emberek a bányából, hőerőműből, alukohóból meg a többi helyről egész egyszerűen nem találtak munkát, és leamortizálódtak. Ha megyünk a városban, apám mutogatja a "hajleszokat": nézd, fiam, ez az osztálytársam volt. A pali 60nak kinéz és haddnetovább.
A különbség, hogy apám mondja: ez egy szemét ember, ez elitta a pénzét, soha nem szeretett dolgozni, megérdemli a sorsát. Ennek sose adj semmit. Nézd, az ott egy egyszerű vájár volt évtizedeken át, a felesége elhagyta, a válóperen rajtaveszett mindene, nincs senkije.
Egy zsömle meg egy felvágott nem váltja meg ezeket a létminimumon tengődő embereket, egyedül azt éred el vele, hogy egy lépéssel közelebb kerültél hozzá. Ezeknek az embereknek a problémáit nem lehet adakozással orvosolni; ez egy népre kiterjedő feladat, amit a közös vezetésünknek kéne orvosolnia.
A hajléktalanok alkoholizálásáról pedig annyit, hogy kívánom, egyőnk se tudja meg, milyen az, mikor egy kannásbor szája az egyetlen, amit az ember megcsókolhat, és a korsó sör az egyetlen, amihez beszélhet.