Falusi körkép 2006

Ajánlom ezt az írást, a megvezetett, kétségbeesésbe, öngyilkosságba kergetett, becsületes Magyar parasztok tucatjainak az emlékére.
(A szerző)


A falu felett, mint lecsapni készülő keselyűk, örvénylő felhőfoszlányok lejtették duhaj táncukat. Alaposan kirázva minden vízcseppet, sötétlő társaik gyomrából.
Nézd csak Örzsém, még mindig esik. Hetek óta csak esik. Az embör térdig süpped benne, ha végigmögy az udvaron.
Az aprócska konyhaablakon beszűrődő sápadt fénysugarak, álmosan nekitámaszkodtak, az öreg, szúrágta kredenc, fakózöld ajtajának. Az asszony, a sparhelt előtt ült, a hokedlin. Lábait a kis sámlira helyezve, és fázósan összehúzta magát.
Látom én apus. Lassan efogy a csutka is, annyit kő tüzeni. Micsoda idő. Maj lefagy a karom, amíg, a tömőve mögötetök mindön kacsát. Ki gondóná, hogy má két napja nyár van.
Tudod asszony, azok a francos rakéták, mög gyárak. Aztán, ott van az a rengöteg kocsi. Mi a kórságnak annyi belüle.
Nem tudom apus, nem tudom. Lassan epusztíccsák az egész fődet. Mi marad az unokáknak?
Egy éhetetlen világ. Nem jó van ez így, de hát kisembörök vagyunk mi, sömmit se töhetünk, sömmit. A kapzsiság, lassan főfajja az egész fődet. Epusztú mindön, a végin majd az embör is.

Erzsike, kissé feljebb csúsztatta vállain a kendőt. Cserzett arcán, sötét árnyékot vetettek, az évek szántotta barázdák, a parázs vibráló fényénél. Mélyen ülő tiszta, őszinte
szemeiben, ott bujkált, egy alig észrevehető, egészen halvány csillogás, egy titkolni akart könnycsepp, amint tétován maga elé meredt.
Hallod apus, má mögint hápognak, de mán nincs mit annom nékik. Mán sömmi sincs, efogyott mindön táp, még a malacoké is. Azok is csak visítanak. Nem érik be a ződde, amit az útszélin kaszátá nékik.
Hogyné hallanám Bözsim, hiszen maj meg szakad a szívem. Tegnap mán tíz kacsa is mögdöglött az éhségtül, hiszen, egy hónapja e köllött vóna vinni üket, de a vágóhidat mögvötte az a hetyke öltönyös embör. De nem csak eztet, hanem a környékön a többit is. Asztán mög bezárta valamennyit.
De hát mijé köllött bezárnia János? Mijé? Hányan fogunk éhen veszni, uccára kerűni vén fejje? Hát ezt akarják? De mijé? Hiszen mi csak eccerű parasztok vagyunk. Tösszük a dógunkat, ahogy mindig is töttük. Tuggya az az embör, hogy micsinát velünk, és a többiekke is? Mé akarnak esöpörni bennünket? A jövőhétön má villany se lössz. Nincs mibő fizetni. Aszonták, ki fogják kapcsóni.

Az asszony teste enyhén rázkódni kezdett, majd hangos zokogásba tört ki. János kivette a szájából a pipát, csontos ujjai között idegesen morzsolgatta, a bordó színű rózsafa szárat. Láthatóan ő is alig tudta visszatartani a könnyeit. Lehajolt, hogy a piszkafával kissé megkotorja a parazsat.
Valami kárenyhítés félié, vagy hogy nevezik. -Szólalt meg a férfi. - Az Unijó aggya neki.
Az Unijó! De mié neki? Hiszen a mi kacsáinkat nem vöszik át. -Nézett rá döbbent könnyes szemeivel az asszony.
Tán, aszongya majd, - folytatta a férj – hogy tönkre mönt a vágóhiggya, vagy ki tuggya mit tanának ezök ki. Könnyű minket becsapni, hiszen, mi csak a munkáhon értünk. Nincsen ezökben má sömmi irgalom, vagy embörség. Emlékszöl Bözsim? Ha régön, egy gazda evesztötte a böcsületét, az egész falu kiközösítötte. Hun van mamá a böcsület? Legföljebb, itt lent közöttünk, eccerű embörök között, még akad néhol, de máshun. Csak a péz, mög a hatalom ami számít, sömmi más.
Előlegöt se kaptunk hónapok óta, pedig mögigérték. – Mondta Erzsi elcsukló hangon. - Úgylöhet, nemsoká kigyünnek a bankbúl is. – Folytatta.- Bagóé eviszik a házunkat, hiszen nincs mibül fizetni a kőcsönt, amit a tápra attak.

Mindketten némán meredtek maguk elé, csak a pitvar végéből hallatszott, az éhes kacsák szűnni nem akaró hápogása. János önkéntelenül a kinti hangok felé fordította a fejét, és merengő tekintettel, hosszasan nézett ki az ablakon. Látta, amint az ól végében, az öreg kandúr próbálta becserkészni, a góré rucaszárai mögött matató egereket. Már sok mindent megéltek, az elmúlt több mint hatvan év alatt, de el sem tudták volna képzelni, hogy valaha is megeshet velük ilyen szörnyűség.
Emléksző János a Józsira, a szomszéd uccábul. Tudod, a Tóth Józsira. Amikó az állam, a Csehöktül vötte ezer tonnaszám a disznót, a Magyar gazdákét mög hagyta, hogy éhön pusztujjanak?
Emlékszöm hát. Mikó, a disznók hullani kezdtek, főkötötte magát. Az asszonya mög eszét vesztötte. Most a lyánya gondozza.
Megint csend lett. Szinte a zsigereikben érezték, a kétségbeesést. De csak hallgattak. Attól féltek, ha kimondják, talán mindjárt meg is történik az a szörnyűség, mely, mint prédára leső oroszlán, ott ólálkodott körülöttük.
Főmegyek a pallásra. Van még ott egy arasznyi szalonna, paszuly mög tán csak akad a kamarában valamennyi. – Szólalt meg János, azzal kilépett az udvarra. Persze, nem annyira a szalonna miatt, hanem mert attól tartott, belőle is mindjárt előtör a sírás, hiszen, majd szét vetette a szívét a keserűség. De, nem akarta ezzel is nehezíteni az asszony helyzetét, hiszen mindig is szerette ezt a szorgalmas teremtést. A létra ott volt a kijárat mellett, alig egy méterre az ajtótól. A fokokat az idő, meg a sok használat, már fényesre koptatta. Óvatosan lépkedett, nehogy a vizes cipőtalpa megcsússzon rajtuk. Felérve aztán, hangos zokogással, kitört belőle minden fájdalom. Leroskadt a maradék szénakupacra, szeméből pedig akár a kinti zápor, patakokban hullottak a könnyek.

Istenöm, drága Istenöm, mé engedöd mög ezt nekik? Miféle világ ez? Kérlek Uram, híjjá haza engömet, meg Örzsémet is. Még mindég úgy szeretöm, mint lyánykorába. Had mönnyünk haza tehozzád. Ne haggyá magunkra bennünket. Nem értünk mi má ehhön a rafinériáhon, ami itten van.
Szemei, a hátsókertben terebélyesedő óriási diófán akadtak meg. Könnyektől homályos tekintettel nézte a hatalmas lombkoronát. Még a nagyapja ültetett, akkor, amikor ő megszületett.
Micsoda naccerű embör is vót az öreg, micsoda naccerű embör. De sokat is tanútam tűle. Az életrű, böcsületrű.

Fejében szélsebesen kavarogtak a gondolatok. Ezernyi kedves, gyönyörű emlék. Ismerte a kert minden négyzetcentiméterét, akár a tenyerét. A dúsan nőtt orgonák, ma is ott húzódtak végig a mezsgyén, mint ifjú korában. Itt csókolta meg először Erzsikét, egy illatos májusi alkonyatban. - Milyen takaros menyecske vót. – Futott végig a fejében a gondolat. Még most is libabőrös lett tőle a háta. Szinte érezte a lány édes leheletét. A lányét, akit még ma is annyira szeretett.
Édös Istenöm, ha még ezt is evöszik, má nincs mié énünk. Kérlek, ne hagyj minket tovább szenvödni! Kérlek, ne hagyj!
A szalonna zsinórját elrágták az egerek, és leesett a földre. Csak most vette észre, hogy eddig rajta taposott.
No hát, esse jó má sömmire.
Hóna alá vett egy bála szénát, és elindult lefelé. A zsíros cipőtalp azonban megcsúszott a sima létrafokon. János elvesztette az egyensúlyát, és nagy lendülettel előre zuhant. Egyenesen fejjel, a lépcsőmelletti sárkaparóra. A járdán hömpölygő lucskos sáros lé, fokozatosan pirosra váltott, a lüktetve kizúduló vértől, és lassan végigfolyt az alacsonyabb hátsó udvar felé, majd a piszkos-vörös lé, szétterült az átázott földön.
Erzsike néhány csutkát rakott a tűzre.
Hideg is van künn, mög osztán, a ruhálya is biztosan átázik. – Gondolta. – Jó gyün egy kis meleg.

Az utca felől autózúgás hallatszott. A kocsi megállt, közvetlenül a kapu előtt.
Ugyan ki löhet az? – Motyogta, csak úgy maga elé. - A gyerökök se monták, hogy gyünnének, mög asztán, ük ide szoktak szóni elütte, az Áginénihön. Neki van itt telefonnya.
A szobaablakhoz ment, mert onnan lehetett kilátni az utcára. Egy sötét színű, terebélyes autó állt odakint. A sofőr kiszállt, majd gyorsan átsietett a másik oldalra, hogy udvariasan kinyissa az ajtót, a mellette ülő, szürke öltönyös úrnak. Ernyőjét megpróbálta fölé tartani, miközben, a másik kezével, a hátsó ajtónál ülőket is kisegítette. Erzsike úgy érezte, az egész szoba, hirtelen megpördül körülötte. A szíve vadul zakatolni kezdett. Még éppen idejében megmarkolta az ágytámlát, különben elterült volna a földön.
Hát má itt vannak? Édös Istenöm, most mit tögyek? Mond mög, mit tögyek?
Testét, valami borzongató jeges fuvallat járta át. Szinte lebénult ettől az érzéstől. Lábai, csak nagy nehezen mozdultak meg. Ólomléptekkel megindult a konyhán keresztül, a kapu felé. Valami mélységes ürességet érzett, fejében pedig, egy mindent betöltő, egyre erősödő zúgást hallott. Mintha, egy repülőgép akart volna leszállni a közelben.

Mit érhet ez a putri? – Szólt oda a szürke öltönyös a társainak. – Talán három milliót. Úgy tudom, elég nagy a telek. – Válaszolta az egyik. Legalább a kárunk megtérül. – Mondta az előbbi férfi. – Na, akkor essünk túl rajta mihamarabb, mert már nagyon éhes vagyok.

Az asszony közben kiért a gangra, és remegő léptekkel vonszolta magát a lépcső felé. Tekintete a semmibe révedt. Nem is vette észre János élettelen testét, csak amikor a lába, valami puhára lépett. Lenézett a földre. Szemei szinte kidülledtek a rémülettől. Sikoltani akart, de a hangot, torkára fojtotta az az elviselhetetlen, éles fájdalom, mely hirtelen átjárta a mellkasát. Egész teste rettenetes görcsbe rándult, majd hirtelen, minden elsötétült előtte, és élettelenül zuhant Párja hideg, merev testére.

Sándor Gyula
Magyarország
2006-június-04