Angyallétem krónikája - folytatás

- Allan - szóltam. Az ablaknál álltam, háttal a szobának. Néztem az üveg alján növő jégvirágokat, az utcán rohanó embereket. Sötét volt már, odakint jeges kék fénnyel világlott a hold, de a szemközti magas ház orma csak egy sávnyi sugarat engedett ablakunkba. Idebent lámpások égtek, a fal mellett az asztalon egy vastag gyertya is. Vékony, törékeny kezem az ablakon tartottam, tenyerem körül lassan hízott a pára.

- Allan - szóltam újra halk hangon. Hátra se fordultam, tudtam milyen kép várna. A fiatal férfi ül az asztalnál, kezében penna, előtte papírlap, gondterhes fejét tenyerébe támasztja, és csak nézi a halvány fényben világló falat maga előtt. Néha belemarkol sötét hajába, a tollat a tintába mártja, majd nézi ahogyan lecsöppen a papírra. Nem ír. Csendesen ül, és néz.

Ezt a képet láttam ezerszer, már hátra se kellett fordulnom, máris felderengett szemem előtt.

- Allan, nem figyelsz rám. - Mondtam, egészen halkan, szinte suttogva. Lehelletem leült az ablakra, vastagítva a párát, hogy aztán jégvirággá fagyjon.

- Ne hívj így. - Morogta vissza egykedvűen, enyhén akadozó nyelvvel.

- Allan, még mindig nem figyelsz.

Fojtott mormogást kaptam csak válaszul, majd ismét megülte a szobát a mély csend. Vártam. Nem szóltam semmit, csak vártam.

-A múzsám vagy, de megint megcsaltál. - A hang belefáradt, rekedtes volt. Egy idősödő ember torkába való, nem Allan ajkaira. - Még a nevemet sem tudod megjegyezni. Nem érintettél meg már mióta! Tudod jól, hogy nélküled semmire se megyek, mégis unos untalan megcsalsz, elfeledkezel rólam, és nem érintesz meg!

- Őrangyalod vagyok, nem múzsád. Múzsák nem léteznek.

- De léteznek, te vagy rá az élő példa.

Nem szóltam, nem szándékoztam vitába keveredni vele. Őrangyal voltam és vagyok, nem múzsa.

Emlékszem, mikor először mondta nekem ezt. Rémesen megsértődtem, önérzetem csorbája némaságra ösztönzött. Napokig, tán hetekig nem szóltam, testemet is elhagyva, némán követtem útjain, itthon sem mutatkozva meg. Mentem vele csendesen a kocsmákba, ám nem állítottam meg az utolsó korty előtt, hagytam, hogy az árkokban töltse éjszakáit. Írni sem tudott akkor, és ez - mostani eszemmel visszagondolva - csak azt a meglátását igazolta, hogy valóban múzsa vagyok. Bár ez lettem volna, és lennék inkább! Sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb. Jóval kevesebb a felelősség.

-Mit szerettél volna mondani? - Kérdezte, egész halkan, sőt, már-már szeliden. Magam elmosolyodtam a hangra, és megfordultam. A várt kép fogadott, nem is lehetett volna másképp.

- Örülök, hogy figyelsz. - Egy pillanatnyi szünetet tartottam, és vártam, hogy a férfi felém forduljon. Nem tette meg, csak ült úgy, ahogy eddig, némán, gondterhelten.

- Elmegyek.

- Pont most? Pont, mikor szükségem lenne rád? - Tisztán hallottam hangjában a felháborodás csengését, mi több, testemben éreztem lelke dühét.

- Igen, most.

- Rendben. Legyen hát. - Hangja lemondó volt, szomorú. - Boldogulok nélküled is, menj csak. Velem ne is törődj!

Felmordultam, mikor ezeket a szavakat hallottam. Már megint kezdi, gondoltam. Ma már tudom, ez érzelmi zsarolás. Nagyon, szinte megszámlálhatatlanul sokszor csinálta ezt velem. Eddig mindig megsajnáltam, de akkor... Akkor mennem kellett.

Szó nélkül indultam, hogy még utoljára körülnézzek az apró lakásban, hogy mindent elsimítsak, mindent lerendezzek. Mint ahogy az egy őrangyalhoz illik. Azonban alig tettem oár lépést, mikor utolért Allan hangja.

- Még sose mentél el.

Visszafordultam, és csak néztem a hátát egy pillanatig. Hirtelen nem tudtam mit mondani, de éreztem, válaszolnom kell.

- Tudom. - Mondtam, bár magam sem tudom, hogy csúszhatott ez ki számon.

- És mikor jössz?

Pont ezt a kérdést szerettem volna elkerülni.

Némaságom hosszúra nyúlt, vagy talán csak a pillanat állt meg? Úgy éreztem, háborúk dőlnek el, emberek születnek és halnak, gyertyák fúlnak saját testükbe, míg álltam, és néztem a férfi mozdulatlan hátát, görnyedt vállait. Fiatal volt még... de nem tehettem mást. El kellett mennem. Számára ennyi volt.

- Nem jövök.

Torkom száraz volt, szám nehezen nyílt, hangom is enyhén remegett. Csak álltam ott a szoba közepén, és vártam a választ. Vártam, és reménykedtem, hogy nem érkezik meg, hogy Allan fogja a pennáját, és szó nélkül írni kezd. Vagy egyszerűen csak nem szól, nem mozdul, és én békével elmehetek.

Így is látszott alakulni a pillanat, magam halk sóhajjal jelezem megkönnyebbülésemet. Úgy döntöttem, mégsem nézek körül, máris indultam az ablakhoz.

- Szóval még a múzsám is elhagy.

Megtorpantam, és bosszúsan lehorgasztottam fejem. Okosabb lett volna ráhagyni a dolgot, és csendben távozni, ám nem ezt tettem.

- Ezerszer mondtam, őrangyalod vagyok.

Beszéd közben lassan megfordultam, csakhogy ismét a csüggedt vállakat lássam. Miért nem fordul felém, ha hozzám beszél?! Egy pillanat alatt feléledt a bennem szunnyadó indulat, a gyűlölet, mit kiűzetésem óta éreztem és érzek mindazok iránt, akikre vigyáznom kell.

-Őrangyalok nem léteznek.

Ez már sok volt nekem. Erőszakkal fogtam vissza magam, hogy ne ugorjak a torkának, hogy ne borítsam rá az asztalt. Indulat, azt mondtam? Vak düh. De ekkor már tudtam kezelni.

- Fordulj felém, és nézz rám, ha velem beszélsz.

Magam is meglepődtem hangom erélyességén, hűvösségén. Egy pillanatra azt hittem, nem teszi meg, nem néz rám, de végül megtette. Felém fordult, szeme könnytől vöröslött. Magam csak álltam ott, mint hóhér a vérpadon, egyenes derékkal, mozdulatlan arccal.

Allan, amint rámemelte tekintetét, mozdulatlanná dermedt. Mit mozdulatlanná dermedt? Valósággal megfagyott, mintha megállt volna fölötte az idő.

- Sachel, mi...

Eddig jutott, ezt a két szór is félénken, halkan ejtette ki vértelen ajkain. Vajon mit láthatott februári hajnalhoz hasonlatosan metsző szemében, amitől így elbátortalanodott? Hisz az imént még érzelmeimnél fogva próbált vezetni.

Magam mindenesetre elmosolyodtam.

- Mint már mondtam, őrangyalod vagyok, nem múzsád.

- Ha valóban őrangyal lennél, nem vallottad volna be. Vagy nem kellene ezt titkolnod?

Oh, hogy visszajött a szava, gondoltam. Hirtelen mennyire felbátorodott! Hát persze, végre előadhatta eszméit, tévhiteit az angyalokról. Szemembe vághatta gyermeteg teóriáját, mellyel úgy hitte, sarokba állíthat. Engem! Az angyalok legádázabbikát, engem, ki addigra már épp elég emberiséggyűlöletet hordoztam lelkemben ahhoz, hogy ne szánjam meg az ilyen reménytelen próbálkozásokkal élő embereket. Pedig azt hittem, pedig reméltem, hogy Allan más! Azért is árultam el neki magam. Úgy gondoltam, ő megérti, ésszel bírja az igazságot, így megmutattam magam. Oh, én naiv, ostoba lélek! Hát most hallgathattam buta kis elméletét.

-A kerubok jóságosak, nőiesen kövérek, és az égből vigyázzák a hívő embert. Lásd be, nem lehetsz őrangyal. Múzsa vagy.

-Őrangyal vagyok. Azért árultam el magam előtted, mert reméltem, megértesz. Azért segítettem írni, mert tudtam, egyedül ily módon hozhatod felszínre igaz valódat. Másfelől remélem jól figyelsz rám, Allan! - Kicsit közelebb léptem felé, bár ha helyben maradok, akkor is elnémítja a hangomból sütő hideg megvetés, és fojtó irónia. - Isten nem létezik. Ha hiszel benne, ha nem. Az angyalok nők és férfiak, egy másik helyen élnek. Mind boldogok, mind tökéletesek, mind kedvesek és naivak....

-Látod, se kedves, se naiv nem vagy!

-Ne szakíts félbe! - Rivalltam rá. Magam is megijedtem tulajdon hangomtól, ám nem mutattam. Csak elmosolyodtam hirtelen összerázkódásán. Valamiféle perverz gyönyörűséget éreztem, valamiféle belső diadalt, hogy sikerült a puszta kisugárzásommal a másik fél akarata fölé emelkednem. Noha nem az volt az első alkalom, és nem is az utolsó, mégis, mint minden alkalommal, akkor is mámorosan ittam be az érzés minden cseppjét.

Csak hallgattam, féloldalasan mosolyogva, míg a levegő teljesen ki nem hűlt körülöttünk.

-Régóta itt vagyok a világotokban. Tudod mik vagytok hozzánk képest? Utolsó, hangos, durva vademberek. Csodálod, hogy hasonultam? Azt hitted, hogy oly sok emberi sors, oly sok halál végigkísérése után nem csömörlök meg? Hát tévedtél.

Csak a csend válaszolt. Néma, szinte már halotti csend. Allan ott ült, ahol eddig, ám fejét most lehorgasztotta. Egyenesen a padlót nézte, a szálkás, lakkozatlan deszkapadlót.

-Megyek. Viszlát.

Érzelmek nélkül, mintha egy idegen beszélne. Jólvan, jó így, gondoltam. Nekem nem fáj, neki holnap vége. Őrangyal nélkül nem húzza soká, ismerem. Nem tud vigyázni magára. Holnapra vége, talán holnaputánra. Nem... nem él már soká. Ezért is mondhattam el neki mindezt.

Némán megfordultam, és halk léptekkel az ablakhoz sétáltam. Noha kint süvített a szél, könnyű lépteim alatt recsegett a parketta, mégis szinte szorító volt a csend. Mintha víz alatt, ezer láb mélyen, vagy kriptában, az idők végeztével lettünk volna, csak mi ketten. Mély, és fullasztó csend.

Figyeltem, nagyon figyeltem, lépteim is lelassítottam. Valami még mindig hiányzott... nagyon hiányzott, bár nem tudtam, mi. Talán hiba volt, hiba volt elgyengülnöm, és várnom. Ám nem tagadhattam meg véremet, a kemény, kérges felszín alatt még mindig angyalszív dobogott. És amikor meghallottam, végképp megtörtem.

Egyetlen apró, alig hallható dobbanás.

Hátrafordultam, egyenesen Allanra néztem. Ugyanúgy ült, egy megcsömörlött, kiégett harcos tartásával. Hátát gond nyomta, vállát reménytelenség csüggesztette. De nem ez tartott vissza. Az apró dobbanás gazdája.

Egyetlen egy elhullott könnycsepp kerek foltja sötétlett a padlón. Hhogy miképp hallhattam meg? Angyala voltam még, könnyire, lelkére, bánatára hangolva összes érzékszervem. Allan pedig sírt. Némán, csupán könnyekkel.

Szomorúan néztem, az elmúlás bánatával. Szólni szerettem volna, megvigasztalni, de magam sem tudom miért, nem tettem. Egy utolsó ajándékom volt csupán, egy utolsó, mellyel ismét csak múzsaként betöltött, bosszantó helyzetemet igazoltam.

Ahogy kezem az ablakkilincsre helyeztem, tenyerem égette a sárgaréz hidege. Mit bántam én! Ez még semmi, ahhoz képest, amit most hozok.

Lassan, gondosan forgattam el a kilincset, és két kézzel tártam szélesre a két ablakszárnyat. A szél, ez a városi, gyenge szél már ismert, és engedelmeskedett akaratomnak. Sosem fogom megtudni miért, de tökéletesen alávetette magát kívánságaimnak, fenntartás nélkül meghunyászkodott előttem.

Most is, mikor kitárt karokkal, akár szárnyaló sasmadár álltam az ablakban, most is megtorpant előttem. Elengedtem az ablak fáját, és intettem a szélnek. Szinte láttam, ahogy ezüst ködben úszva bevágtat a szobába, mindent fagyasztva, mit csak ér. Mit csak parancsolok neki.

Allan csak a hideget érezte, fel se nézett. Egy újabb könnycsepp ugrott a végtelenbe arcáról, hogy az előző mellett kerek foltként száradozzon békében. Nem volt szerencséje. Csengve, aprót koppanva ért földet, pár ujjnyit csilingelve arrébb gurult. Kékezüst felületén csalókán csillant a lámpások és a gyertya meleg fénye. Magam csak mosolyogtam a férfi ámulatán, ahogy felvette, és kezében forgatta tulajdon jéggé merevült könnyét.

Rám nézett, arcán döbbenet, és bizonyság. Szinte biztos vagyok benne, hogy akkor azt gondolta, mégis múzsa vagyok. Álltam az ablakban, könnyű, fehére, bő ruhámat tépte, rángatta szél. Az angyalok ugyebár nőiesen kövérek, ám a könnyű kelme vad tánca méginkább kiemelte görögösen vékony alakomat. Honnan tudom, hogy így látta? Ő maga mondta másnap.

Magam csak mosolyogtam, fejemmel az íróasztal felé intve. A férfi az üres, csupán tintapacákkal tarkított papírra meredt, majd tekintete a vaskos gyertyára siklott.

Intettem a szélnek, ki most is finoman duruzsolt fülembe, ígérve virágot, felhőt, táncot. Egyenesen a gyertya felé emeltem kezem.

A láng először csak elhidegült, jégezüst fényt ontott, majd egyik pillanatról a másikra megfagyott. Szóval ilyen a tűz, ha megfagy, gondoltam. A láng alakú, belső tűzben ragyogó jég kőként zuhant le a fehér gyertyatoronyról, csak, hogy halk hangon, édesen csengve a papirosra gurulhasson. Lenyűgöző volt, egészen lenyűgöző. Az imént még meleg fényben úszó szoba mostanra rideg és komor lett, csupán az asztal volt figyelemreméltó látvány. Sárgult ív papír, fehér gyertya, kékezüst jég. Valamiféle földöntúli békességet árasztott. Békességet, nyugalmat, tiszta pontosságot. Hideg számítást.

Némán, minden búcsú nélkül hagytam el a szobát.