Vágyak

Holnap érkezik, hat óra ötkor száll le a repülőgépe. Nekem fél óra az út a reptérig, de tudom, hogy már egy órával előbb elindulok, mégis sebességkorlátozásokat nem figyelve izgatottan nyomom majd a gázpedált. Türelmetlenül nézem az elém kivágókat, de nem villantok, hiszen tudom, hogy ráérek még. Bár nem így érzem.
Aztán a reptéren beállok az első parkolóba. Nem szállok ki, minek is tenném, van még harminchat perc az érkezéséig. Aztán meglátok egy közelebbi parkolót, átgurulok. Nem szeretek két autó közé beparkolni, mert kitolatásnál nem látom, jönnek-e az úton, de nem akarom, hogy nevetség tárgya legyen, hogy milyen messze álltam meg, miközben van közelebb üres parkoló. Kiszállok, befizetem a pénzt. Éppen annyit, hogy nagyon kell igyekeznie, ha még a cédula lejárta előtt ki akar érni. Igyekezzék is! Már nagyon várom.
Bemegyek, sűrű telefonálásba kezdek, hogy ne úgy tűnjék, hogy csak ő, csak ő van a gondolataimban. Arra azért mindig figyelek, hogy hasam behúzzam és a kilépők előnyös oldalukról lássanak. Landolt a gép, már percek óta itt van, de csak német üzletembereknek és túlsúlyos angol turistáknak nyílik a fotocellás tükörajtó. Csinos vagyok, sokan megnéznek, magam is folyamatosan ellenőrzöm a látványt a tükörben.

Mikor ő jön, első pillantásra meg sem ismerem. Rövidlátó vagyok és olyan ritkán látom…
Jön, mosolyog, annyit mond, hogy jó reggelt - magyarul. Én is mosolygok, mondom jó estét. Kézfogás, nem több. Hogy utaztál? Köszönöm jól. Ott áll a kocsim. A csomagtartóban squash ütő, megnézné, nem hagyom, nem akarom, hogy azt higgye, miatta kezdtem el játszani, pedig így van. Ő szereti ezt a játékot, őt akarom lenyűgözni, most mégis gyáván megfutamodom, nem mutatom meg, eldugom a bizonyítékát buta kislányos tetszeni vágyásomnak.
Beül mellém. Eddig mindig ő vezetett, de most nem adom a volánt. Én akarok vezetni. Azt mondja túl gyorsan megyek, nem igaz, ő gyorsabban szokott, csak nem bízik bennem. Kapaszkodik, ahogy az autópályára hajtunk. Kinevetem, pedig tudom, hogy nem szereti. Aztán beszélgetünk, hivatalosan, hogy van Tamás, mi újság a rendelésekkel, mi lesz a holnapi hivatalos program, mi a véleményem a tárgyalási partnerünkről. A Duna felett megmutatom neki milyen magas a vízállás, észre sem veszem, hogy nem az ő nyelvén, hanem németül mondom neki a folyó nevét. Nem javít ki, pedig rájövök, nem érti. Semleges témák kerülnek elő, és mondom, hogy ideje hogy végre megnézze a várost. A hotelben bejelentkezik, amíg a recepciónál áll, mondja, hogy menjek fel vele. Miért, kérdezem. Hozott sok mindent, meg egy videót is meg akar mutatni.

Beszállunk a liftbe, valaki éppen rámtelefonál, bocsánatkérően mosolygok, de a beszélgetés fontos, nem hagyhatom abba, így mást nem is tehetek, követem. Kinyitja a szobaajtót, előreenged, bekapcsolja laptopját, elindít egy videót, nézzem meg, akarom-e holnap a hivatalos program részeként felhasználni. Nézem a laptop monitorát, ő kipakol, átöltözik. Szívem a torkomban, két mezítláb - hihetetlenül vonzó, egyik talpán tetoválás, milyen vagány; de közben a filmet is néznem kell, tudom, hogy értelmes véleményt vár majd a végén. Szerencsére a téma ismerős, a videó unalmas. Aztán ő is telefont kap, a fürdőből, nadrágváltásból hívom ki, még a régit viseli, csak az övét nyitotta meg. Hosszasan beszél, én még mindig a videót figyelem, hatékonyság, mutatók, bizonyítványok és hivatalos szervek nyilatkozatai. Ő weboldalak és találkozók.

Egyszerre fejezzük be, rám néz, már nem akar öltözni úgy, hogy én is a szobában vagyok, pedig az ing és a nadrág nem illik egymáshoz. Engem kérdez, majd kissé zavartan mégis kiküld. A hallban várom, majd amikor megérkezik bámulatosan vonzó. Legszívesebben ráugranék, de nem akarok túlságosan nyomulós lenni, hihetetlen gátlások kötnek gúzsba, kívánatos és mégis elérhetetlennek látszik. Vidáman közlöm, hogy salsa partira megyünk, csak előbb megmutatom neki a várost. Taxival megyünk, mert nem akarok autóval bemenni a sűrű forgalomba. A vár tetszik neki. Én közelebb lépek, ő ott marad. Visszahátrálok, nem követ. Megdöbbenek. Legutóbb minden mozdulatomra reagált, minden mosolyomat vágyakozva figyelte, teljes harmóniánkra kollégáink is felfigyeltek. Most, hogy lehetne, hogy én is lépnék, ő nem válaszol. Testbeszéde néma csend. Hosszú sétánk alatt végig mellettem, de hideg, angolos távolságra.

Én az étteremben még reménykedve bámulom a táncparkettet, ő közli, nem táncol, mert nem tud. Barátnőjét említi, rám mintha egy vödör jeges víz ömlene. Tudtam, hogy Lena létezik, sőt, találkoztam is már vele, de sose említette még nekem, ha nem volt ott. Most mért? Hősiesen mosolygok, újabb tréfákat eszelek ki, hihetetlen erős chili paprikákat úgy nyelek, hogy nem érzem az ízét. Tudom, hogy erős, mert az ő homloka gyöngyözik. Mutatja, nem simítom meg. Aztán arról beszél, hogy milyen erősek a lábai, én nem dicsérem, pedig várja. Annyit mondok, ez nem az én feladatom. Egyezően bólint, igen, ez nem az enyém. Várj, várj, nem úgy gondoltam, igen, szerintem nagyon is szexi és igenis nagyon erős, de én vagyok a nő, én nem mondhatok ilyent! Hadd mondjam el, legalább magyarul, úgy kevésbé jönnék zavarba, de a kimondott szó már kötne, még akkor is, ha nem érted! Azt akarom mondani, hogy neked van a legszebb kék szemed a világon, a mosolyodtól elolvadok, az illatod elbódít!

Nem lehet már, már második, vagy nem is számolom hanyadik hibám ez. Türelmetlen voltam, előre szaladtam, mindent akartam egyszerre és így mindent egyszerre látok tovatűnni.
Elnyom két ásítást, szerencsére már vége a vacsorának. Taxit hívok, visszamegyünk a szállodába. Kocsimhoz kísér, nem a bejárati ajtóhoz indul. Pedig nem követném, tudom, hol a helyem, egy egyszerű munkatárs vagyok, bár vonzó, de mégis csupán munkakapcsolatra érdemes. Messziről, szinte intve mondunk búcsút.
Aztán másnap már nem beszélünk, csak munkáról. Engedem vezetni, a reptérre is. Tényleg gyorsabban hajt, mint én, ezt mosolyogva említem, mosolyogva tiltakozik.

A búcsúnál annyit mondok neki, hogy tartozik nekem. Nem tudja mért, egy régi estét említek fel, amikor búcsúzóul minden női munkatársat megcsókolt, csak engem nem. Halvány ígéretet tesz, hogy majd legközelebb, de én már nyitom az ajtót és szinte menekülök. Aztán ülök a számítógép előtt, és érdeklődő barátaimnak csak egy szomorú szmájlit küldök és dolgozom tovább.
De nem, nem ez fog történni! Megérkezem a reptérre, kicsit kések, éppen csak egy percet, de ő már vár. Kissé elveszett, nem tudja a nyelvet, telefonja lemerült, a szállodát is én foglaltam, csak várni tud. Aztán a reptéren, hálásan, hogy megpillant a szokásosnál kissé hosszasabban fogja a kezem, szemembe néz, jó reggelt! Nevetve mondom, jó estét. Nem a parkolóba állok meg, hanem a tilosban, de épp egy perc alatt már kinn is vagyunk. A csomagtartóba rakja holmiját, és a squash ütőt meglátva előkapja, tiltakozásommal mit sem törődve kiveszi tokjából. Megnézi, megdicséri és arról érdeklődik, mennyit haladtam a tanulással. Én zavartan mondom, hogy nem sokat, felajánlja, hogy segít. Nevetek és annyit mondok, nehéz lesz összehangolni az edzések időpontját. Az úton rólam érdeklődik, hogy hogy érzem magam, nem vagyok-e elveszett, tud-e többet segíteni. Megnyugtatom, hogy nem, feltalálom magam, bár a figyelem jól esik. A hivatalos rész is előkerül, Tamás és a rendelésállomány, de aztán elmondja, hogy szívesen elmenne, hogy megnézze a várost, sokszor járt már itt, de a hotelek ablakából látott csak mindent.

A szállodában a hallban várom meg, nem mer szobájába hívni, zavarban van ő is, én is. Majd amikor megérkezik ismét kissé közelebb lép és futólag megsimítja vállam. A Halászbástyán mögém lép, miközben a Dunát és a Parlamentet mutogatom. Nagyon közel, olyannyira, hogy előrébb lépek. Aggódva fogja meg könyököm, le ne ess! Elmeséli, hogy gyerekkorában majdnem lezuhant egy több száz méter magas szikláról, és ez a bástya is milyen veszélyes, a gyerekekre nagyon kell itt vigyázni. Később annyit mond, hogy látszik mennyit járok fittness terembe, még mindig készülök–e az évfolyamtalálkozóra. Elpirulok, és nem mondok semmit. Aztán a hosszú sétán az étteremig semleges témákról beszélgetünk, megkérdezi, hogy teszik a cég, jól érzem-e magam. Mesél a terveiről, meddig marad még. Az étteremben mellém ül, térde a térdemhez simul. Én félénken húzódom arrébb, térde követi enyémet. Mikor megállítom, ő sem jön közelebb, felsőtestünk mint két baráté, könnyed harmóniában, de mégis egymástól távolabb. Ahányszor mozdulok, követ, kissé felém hajol, nem érint. Én mindig tartom a távolságot, folyamatosan zavarban vagyok, nem tudom mit tegyek, hogy jelezzem, nyitott vagyok bármire de mégse legyek könnyen meghódítható.
A szabadságomról kérdez, meg arról, hogy mennék e arra, amerre ő tervezi. Tudja, hogy mennék, mondtam már, hogy minden vágyam az, oda vissza. Tudja, hiszen nem először beszélünk erről.

A vacsoránál beleeszünk egymás tányérjába, sőt, levesét az ő kanalával kanalazom. Egy desszertet ketten eszünk, a bolond pincér két villát hozott, pedig nekem jó lenne az övé. Aztán látom már, hogy álmos, kérdem, menjünk –e, bólint, bár vágyakozva nézi a táncparketten táncoló egyetlen párt. De kissé zavarban van, valamiért az az illúziója, hogy én bámulatosan jól táncolhatok, nem tudom honnan veszi, sose látott még, de hosszasan szabadkozik, hogy nem tud, azért nem táncol velem. Az étteremből kilépve, míg a taxira várunk egészen közel áll hozzám. Én nem merek ránézni, a házakra mutatok, a stukkókat dicsérem, ő is mond valamit a szigetelésről, ránézek, engem néz. Elfordítom tekintetem. A taxiban tétova csend, szerencsére rövid az út. Én fizetek, ő adná a kártyáját, mondom, a taxis nem fogadja el, ő nevetve mutatja tárcáját, ami teljesen üres, készpénz nincs benne. Mondja, ilyen nőt szeretett volna mindig, aki fizet. Mindenhová nézek, csak rá nem, vajon miért mond ilyeneket? Mire kiszállok, ő már vár, mikor az autóm felé indulok, követ. Kézfogás, búcsú. Megvárja, míg elhajtok, a tükörben látom, hogy néz utánam.

Másnap ismét kések, a hivatalos részre is éppen odaérünk. Zavart kapkodás, aztán amikor már minden jól megy, meleg mosolyok. Engem figyel, szeme, lába mindenhová követ. Keze csípőjén, és mindig felém fordul, amíg előad, nekem is magyaráz, pedig tudja, hogy minden szavát tudom és engem nem kell meggyőzni. Aztán az úton a reptér felé megdicséri előadásom, bár egy szót sem értett belőle, de elragadottan beszél arról milyen sebesen fordítottam le az övét. A parkolóban még nem akar menni, még beszélne a jövő havi programról, de én nem bírom a feszültséget, már nyitott kocsiajtó mellett említem neki az elmaradt jóéjt puszit, aztán vöröslő arccal az autóba ülök és elhajtok. Aztán ülök a számítógép előtt, és érdeklődő barátaimnak csak egy szomorú szmájlit küldök és dolgozom tovább.
Vajon ha holnap megjön, hogyan csábítsam el a főnököm?