A Halott Város

1. Fejezet
A kihalt intézet


Egy fiú ült a parkban, mikor a nap, delelőre hágott a kies égbolton, kezében cigaretta. Igen különös park volt ez, merthogy egy fa sem állt benne, itt nem nőtt egyetlen növény sem. A város határától nem messze, a régi 42-es út mellett, egy régi elmegyógyintézet állt a maga komor valójában. Az épületet 1970-ben tűzvész pusztította, le is égett az első kert, és az alsóbb szintek. A környék haszontalan kisgyerekei néha-napján ide jártak bújócskázni, vagy esténként, kiszökve az otthon meleg öleléséből, rémtörténeteket mesélni egymásnak. Az épület, rettentő nagy volt. Rendelkezett egy magánkórházzal, amely az első épület mögött helyezkedett el. A tűzvész idején a tűz átterjedt ide is, és a legtöbb bent tartózkodó beteg bennégett. A két épület között egy átégett, néhol szénnel, porral, hamuval borított kis park volt, egy aranyos kis kőmedencével. Annak idején mikor az intézet még betegeket fogadott, a kiégett csonkok helyett, virágzó mandulafák, kőrisek virágoztak, alattuk pedig a jobb napokat látott betegek sétálgathattak, ha magaviseletük megengedte. Ma egy roskadozó pad állt még a kőmedence mellett, amiben az idők során felhalmozódott por, és kosz mellett kőtörmelék is elhelyezkedett valami eszeveszett absztrakt elrendezésben. A padon ült a fiú, és mélyeket szívott le a cigarettából, közben a padot vizsgálgatta.

Ha valaki itt látta volna, biztos elzavarta volna, ugyanis láthatólag fiatal volt, ám ha az ember belenéz a szemébe… Isten sem tudná megmondani hány esztendőt élt már meg. Ez a jó nagy terület az állam tulajdonában állt, állítólag senki nem akarta megvenni, azok után, ami itt volt. Köztudott volt ugyanis, hogy az intézetben szörnyű dolgokat végeztek embereken, akiken már nem igen tudtak segíteni. Akkor már Hitler sem zavart közbe, tehát a városbeliek nem értették, hogyan is történhetett az ő édes kis városukban ilyen gonosz cselekedet. Senki nem tudta, miért? Kinek a megbízásából? Történhettek ezek a szörnyű dolgok, viszont azt mindenki megmondhatta, hogy bizony megtörténtek. Történt egyszer, hogy az öreg Mr. Petersburry futotta a szokásos kilométereit, mikor elhaladt az intézet elött. Iszonyú kiáltásokat hallott az épület bal szárnya felől, olyanokat, mintha valakit szörnyen kínoznának. Nagyon megrémült, és hazáig meg sem állt, otthon aztán felhívta a rendőrséget, és elpanaszolta a kedves hölgynek, hogy ő bizony kínzásra utaló hangokat hallott a helyi elmegyógyintézetben. A hölgy, igen kedvesen megnyugtatta az öregurat, hogy kiküld egy járőrt, hogy nézzen körül. Senki sem tudta, hogy ott voltak-e egyáltalán a biztos urak, mindazonáltal másnap az 56-os mellett az árokban megtalálták a telefont felvevő kisasszonyt, holtan. Két, akkor este szolgálatban lévő rendőrt 2 héttel utána találták csak meg. Senki nem tudja, hogy kerültek oda, ugyanis vagy 500 mérfölddel északra helyezkedett el az erdő, amiben a vadász rálelt a holttestükre. Beszámolójában elhangzott, hogy a kutyája szimatát kötve lelt rá a két férfira, akik a hajuknál fogva voltak felakasztva egy-egy fára.

- Iszonyú volt. – emlékszik vissza a férfi, akiben ennyi évek múltán is élethűen megvannak a megrázó képek. – Amikor Gradza, mármint az én kutyám, - hebeg a mikrofonba. -, elkezdett ugatni, akkor már tudtam, hogy baj van. Felmásztam a kis emelkedőre, és az a két kurafi nézett rám.
- Le tudná írni, hogy néztek ki? – szakítja félbe a riporter.
- Hogyne… - dadogja a férfi, homlokán izzadságcseppek ülnek. -… Az egyiken nem volt nadrág, az lent volt az avarban, kilátszott a micsodája, bár ami abból megmaradt… - csóválja a fejét. – Nem igen mondható arra semmi. A karjuk bizarr mód kicsavarva lógtak, a lábukon hosszú vágások…
- Igen? – kérdez bíztatóan a nő, mikor a vadász elakad. Hirtelen felnéz, szemében utálat, vegyes düh, és keserűség:
- Egy ujjuk sem volt meg, se a lábukon, se a kezükön, az egész testüket megcsonkították. Az egyiknek a mellén volt egy hatalmas vágás, abból a belső szervei ömlöttek ki a talajra, ahol nem kis tócsában állt a vér.
- És a szemük? – a riportert nem hatják meg a képek, amik előtte vannak, kiterítve az asztalon. – Milyen volt a szemük?
A férfi gyűlöletesen néz a nőre, és szinte köpi a szavakat:
- Ki voltak vágva, és a koponyájukba szúrták egy éles kereszttel!
A vadászt ez után az esemény után 1 hónappal elszállították az országból, mert mindenfele holttesteket látott, akiknek nem volt szemük, csupán a koponyájukba szúrt kereszten.
Sosem derült ki, ki volt a tettes, hogy egyáltalán volt-e valamilyen köze a két halálesetnek egymáshoz, vagy az intézet, melyről aznap este bejelentést tett az öreg Mr. Petersburry? A mai napig a külföldieket terhelik az ügy miatt, akik igen sok garázdaságot követtek el a városban. Ott volt az a Horters botrány! 4 srácot öltek meg a traktorgyárban, mindegyiken hasonló kínzásra, csonkításra utaló jelek.

A parkon átjárt a hideg ősz előszele, felkavart néhány elsorvadt levelet, felborzolta a fiú haját, aki továbbra is a padon lévő írásokat tanulmányozta. Kezében még mindig füstölgött a dohány, alig pár slukk. Fekete csuklyás pulóver volt rajta, márkajelzés nélkül, hasonló nadrágot. Magas volt a korához képest, amikor utoljára volt iskolában, akkor is, kinőtte a tantestületi méretet is, tanárai furcsállták. Sosem szerették őt, akármennyire is igyekezett, de már nem érdekelte, már más köti le minden figyelmét. A barátait várta. Már vagy 5 perce késtek, és ez felettébb dühítette. Nagyon ideges típus volt, régi tanárai szerint, mint egy időzített bomba, amely akármelyik pillanatban felrobbanhat. Felállt, és leejtette a cigaretta maradványait, majd eltaposta a csikket. Imádta ezt a környéket, szép emlékek kötötték ide, és egyáltalán nem izgatta fel magát, azon a felettébb furcsa dolgokon, amiket az emberek hangoztattak. Elnézett a kórház irányába, és elmosolyodott. Többször is kezelték ott, egyszer mikor eltört a karja, másodszor mikor meglőtték. Másnap kicsinálta az orvost, nem akarta, hogy túl sokat elkotyogjon, abból, amit ő mondott, mikor nem volt eszméleténél.

A távolból nyikorgás hallatszott, valahonnan az intézet főbejárata felől, arra indult hát egy pár lépést. Ugyanis tudta, hogy kik jönnek be a birtokra, más nem-igen, mert volna, csak az ő hű barátai, a kedvenc tanítványai jöttek máris elébe. A főbejárat mellett jönnek el, mert csak ott lehet bejutni a kertbe, elöl egy magas, sovány 19 éves forma fiú jön, földig érő fekete kabátja zörgeti a lehullott faleveleket. Martin Wergard szélesen elmosolyodik, amikor meglátja a pad elött álldogáló barátját, szeme alatt mély, sötét táskák, mintha már egy hete nem aludt volna.
- Barátom. – biccent a fejével mestere felé, és mögé áll, hogy a következő is köszönteni tudja. A Norward ikrek trappolnak egymás mellett, nagydarab, durva fickók, akik nem ismernek könyörületet. Wergardhoz hasonlóan ők is földet, söprő öltözéket viselnek
- Líviusz – zengik a maguk mély tónusán, majd elfoglalják a helyük a körben.
- Áh, Nyra! – ámuldozik a fiú, és a lány elébe siet. – Hát eljöttél?
- Igen. – feleli csendben a lány, láthatóan nyomasztja a hely. A maga módján gyönyörű: Piszkos szőke hajától alig látni a szemét, mely fáradt, bánatos, elcsigázott. – Majd meglátom, meddig maradok. – azzal ellép a fiú mellett, kabátja meglebben a feltámadt szélben, ugyanis Eric Dooley is besétál a parkba. Ő a legijesztőbb mind közül.
- Líviusz. – motyogja, és szájából ocsmány bűz tör fel, fogai mind megrohadtak, lélegzése nehéz, szemei, és bőre sárgák.
- Dooley. – köszönti barátságos mosollyal a fiatal fiút. – Számítottam rád, örülök, hogy te is itt vagy.
- Hehe, hát én is. – nevet, rekedtesen, álkapcsa furán rángatózik, miközben beszél, látszik, hogy nincs magánál. Egy 14 éves heroinista beszél belőle, aki odatámolyog a padhoz, és leül.

A kalapos beszél hozzá… nem látszik az arca… ő maga furcsán szédül, mintha narancssárgára festették volna az eget! Igen, biztos narancssárga, de miért csúszom lefele? Segítség! Az alakok homályosak, már egyre több van belőlük, ő meg mintha megint zuhanna… ez nem jó! Zuhanok!
- Kedves barátaim! – zendül fel Líviusz, hangjára átfut az élőkön a félelem, a hideg. Hirtelen nagyon hideg lesz, amint végignéz a társaságon, a lány remeg. Nagyon fél. Először van itt. – Másra is számítottam. De úgy látom, hogy ő szakított hagyományainkkal, miszerint ma meg kell itt jelennünk. Ennek nem örülök. – hirtelen arca elsötétül, a szél is feltámad, egyre több levelet sodor magával a szél.
Igen, mindenki eljött, kivéve egy fiút. Rá hamarosan nagyon rossz idők köszöntenek. Elege lett az egészből, már nem élt a lehetőséggel, hogy megbosszuljon az embereknek mindent, amit ellene követtek el. De ezt Líviusz máshogy fogta fel!
- Megtagadta a tanaimat. Ezért természetesen halál jár. – suttogta, és szeme összeszűkölt. – Előlem, nem tud elbújni az ócska kis trükkjeivel.

Mindezt jól tudták, és a lány kivételével egyet is értettek ezzel az elmélettel. Mind, egytől-egyig, pártolták a kimaradást elkövető egyén megbüntetését. Ők együtt valamilyen furcsa szektát alkottak, és akik ellenük szegültek, azt megbüntették. Így volt ez a két rendőrrel is. Aznap éjjel nem a külföldiek tomboltak egy nagyot, hanem ők bosszulták meg sérelmeiket. Az emberek mindannyijuktól féltek, vagy kiközösítették őket, egyikőjüket sem értették meg. Már egész kiskoruktól valami máshoz tartoztak, mint akármelyik ember a földön. Az embereknek nem tetszik, ha valaki különb, ezért sokszor megválnak tőle, ha kell erőszakkal is. Így volt ez az elmúlt évezredekben mindenhol. A gyenge elhullik, az erős megmarad. Ezt az elvet ismerjük ugyan, ám annál kevésbé értjük a lényegét. Az egész arra épül, hogy a nekünk nem tetsző teremtményeket elpusztítsuk. Ha megszületik egy csonka gyerek, kinek hiányzik a keze, attól még lehet értékes a társadalom számára, természetesen nem fog építkezéseken dolgozni, és nem fog festeni sem. De attól még az agya épp marad, ha nem is olyan értelemben, mint ahogy azt egyesek értik.

A végtagvesztés nem kifogás, amíg az agy még dolgozik, sok mindent ki lehet hozni belőle. 1768 őszén egy afrikai törzsben született meg egy gyermek, végtagok nélkül, egy sem volt neki. Mégis, aki csak a közelébe ment, azon nyomban a hatása alá került, valamilyen módon. Ha ragaszkodunk valamihez az ennek a képességnek a gyengébb változata. Ezek a fiatalok nem csökevényes végtagokkal jöttek világra, csupán senki nem érti meg őket. Dooley kicsi, és mindig az is marad, ezen kívül dadogott. Líviusz szoktatta rá, a helyes beszédre, ahogy az ikreket is attól, hogy állandóan bepisiljenek. De nem csak ilyen berögzült szokásoktól. Pl. Martin nem képes a nőkkel kommunikálni, semmilyen módon, az agya mindig leblokkolt, nem találta a szavakat. Az orvosok azt mondták, hogy sose fog meg tanulni írni, és olvasni, mégis most regényeket ír. Líviusz, aki rájött, hogy agyát másképp is tudja, másmilyen méretekben is használni, ezeket, az embereket megtanította az élet gyötrelmeit leküzdeni, melyekkel eddigi életük során küzdöttek. A hátrányos helyzetű embereknek segít, hogy ugyancsak elérjenek dolgokat az életben, amiket az agyuk helyes felhasználásával nem tudnának elérni. Maga köré gyűjtötte legtehetségesebb, tanítványait, és egy nagy tervet készül végrehajtani, azért érkezett a városba.

- Esténként, mikor egyedül vagyok… - folytatja. -… belelátok a lelketekbe, a legmélyére, látom a félelmetek, a szerelmetek kiteljesedését – nagyon halkan beszélt, suttogott, de mind értették, mit mond. Még Dooley is felfogott belőle néhány apró részletet, pedig a szeme előtt más volt:
Úr Isten! Ezek a magas alakok… mind felém jönnek! És miért süllyedek, mikor… mikor tudom, hogy egyenesen ülök? A francba, de fáj a kezem, nagyon zsibbad, és a szeme… sírok?
- Ez helytelen! – reccsen rájuk hirtelen, mire összerezzenek. – Ez kibaszottul helytelen.
Áh! A fülem! Ne ordibálj annyira, te rühes nyúl! Igen… valamiféle nyúl ugrott ki a narancssárga ég mögül.
- Sajnálom… - kezdi mentegetőzve Wergard, de Líviusz letorkolja:
- Ne sajnáld! Megmondtam, hogy gyakoroljatok!
- Olyan rég nem találkoztunk már… - mentegetőzik Dooley, de nem mesterére néz, hanem valahova a felhők közé, térdei összekoccannak, egy pillanatra összehúzódik, mint egy kutya, ha belerúgnak.
- Igen… 2 hét alatt nem is tudtuk volna elsajátítani…- hebegi az egyik iker.
- Nem érdekel! Ne mentegetőzzetek, mert nem érdekel, én csak azt akarom, hogy semmi ne zavarja az elmétek, idióták!
- Igen mester. Többet nem fordul elő. – esküdözik Wergard, és megigazítja kabátját. Az idő kezd nagyon rosszra fordulni, már egyáltalán nem süt át a meleg napfény a gomolygó felhők közül. Lassan leszáll az este, és Líviusz tovább beszél:
- A legutóbbi találkozásunk alkalmával végrehajtott támadás, sikeres volt. Ennek nagyon örülök. Mindazonáltal jobb lenne, ha az érzéseiteket megtanulnátok elrejteni az emberek elől. – szeme élénken táncolt.

- Mester! – szólt halkan a magasabb, és gonoszabb iker. – Valamit kérdeznék.
- Hallgatlak – a társaság Dooley kivételével, hallgatták a párbeszédet, mely a folyó kiszáradásával volt kapcsolatos.
- A hegy nagyon erős, olyan agyagok vannak bennem melyeket, csak nagyon lassan lehet kitörni. Mentális energiával kicsit gyorsabban halad a munka, de így is egy hónap mire megkerüljük. – jelentett Wergard.
- Nem baj. A lényeg, hogy meglegyen. Addig számos más teendőnk van, ne feledjétek. Holnap megejtjük az első lépéseket a csatornákban. Ma pedig, este elmegyünk az árulóhoz, és együtt végzünk vele.
- Ez az! – többen is a levegőbe csaptak öklükkel. De Líviusz nem folytathatta tovább, mert ekkor Dooley-ra roham tört, elég hevesen:
Egy árny közeledik a fák mögül. De… nincsenek is itt fák! Nagyon nagy, és gyorsan közeledik, már csak párt méter és elkapnak. Ne! Nem akarom, hogy… elkapjanak! Az árny kinyújtja felé ocsmány, foszladozó kezét. Segítség!
- Dooley! – Líviusz megrázta a fiút. – Mit látsz?
- Árnyakat… - nyögte az, és fejével az ég felé bökött, majd kezei élénken rángatózni kezdtek.
- Dooley! – már többen is kiabáltak neki.

A kezekhez egy arc is befordul a képbe, és Dooley lefordul a padról! Áh! Segítsetek! Az arc most már nagyon közel hajol hozzá, és pókokat lát. Rengeteg ízeltlábút, amik az arcot teljesen elfedik.
- Valamit csak tenni kéne! – veti közbe Wergard. – Arevar Konfudo!
Kékesfehér fény tölti be a levegőt, miközben Dooley arcára teszi a kezét. A fiú tovább rángatózik. Láthatóan szörnyű kínokat áll ki, ajkán kiáltás szeli át az éjszakát:
- Segítség! – szemei kifordulnak, fehérbe borulnak.
- Álljatok félre, bolondok! – dörren rájuk Líviusz. – Inculumis!
Ragyogó kék fény vágódik ki a kezéből, és magába fogja a vonagló fiút. Az még egy ideig kínlódik, majd teste elernyed, és szemei lecsukódnak.
- Mindannyian meg voltatok rémülve az Istenit! – üvölti, és leereszti a testet a padra. A kék fény elmúlik, Líviusz a testhez lép, és mormolni kezd valamit, mire a fiú kinyitja a szemét.

- Mester! Mi történt?
- Túlságosan sok mentális energiát kapott az agyad, és már nem tudtam irányítani. Ráadásul a drog, rásegített.
- Láttam egy fehér alakot… – a fiú szeme tiszta, szájában a fogak viszont továbbra is feketék, alig maradt meg pár. – Először sötét volt… majd fehér!
A többiek a háttérben suttogtak. Fekete alakjukkal úgy álltak a háttérben, mint tucatnyi dögmadár.
- Mit fecsegsz? – rázta meg a fiút jó erősen.
- Egy fehér ruhás alakot! – üvöltötte Dooley a mestere arcába.
- Mit tett veled?
- Csend, te marha. Igen… kijózanította. Mondom! – fecsegett a háttérben Norward Arrick. – Tényleg? – ez egy fiatalabb hang volt, Harold, az öccse. – Hát nem láttad? – nevet Wergard.
- Nincsenek alakok. – motyogja a drogos, és körbe néz. Líviusz kiszívta belőle a drogot, hogy tudjon normálisan beszélni.
- Mit tett? – kiabálta, most már tényleg idegesen, ritkán szokott ilyen pipa lenni, de most, hogy nem válaszolnak a kérdéseire…
- Csodás dolgot. – néz rá a kis srác, szemeiben könny ül meg. – Meg akart gyógyítani.

A többiek abbahagyták a sustorgást, és kíváncsian nézték a párost. Nyra valamivel hátrébb állt, nagyon megijedt, hisz neki még csak ez az első alkalom, és máris ilyeneket lát.
Líviusz először nem értette, mit mond, de egy pár pillanat múlva, mikor a fiú az ég felé emelte a kezét, akkor rádöbbent. Baj van!
Azonnal végeznie kell vele. – futott át az agyán, de egy pillanat múlva már másképp vélekedett. „ El kell egy időre távolítania a többiektől, amíg meg nem beszéli vele.”
- Líviusz. – szólt halkan Wergard, és gyűlölködő pillantást küldött Dooley felé. – Beszélhetnénk?
- Majd. – dörmögte. – Most vidd vissza a házba. És maradj is ott vele. Nekem be kell avatnom Nyrát.
A szóban forgó lány, rémült pillantással nézett a fiúra, aki feltámogatta a drogost, és átadta Wergard-nak.
- Egyenesen oda. – figyelmeztette, mire az meghajolt, és eltűnt, a sráccal.
- Elmondták neked ugye, Nyra Bran, hogy mivel jár, ha velünk maradsz? – suttogta Líviusz, és szemei sunyin összeszűkültek.

A lány vett egy nagy levegőt, és bólintott. Igen, tudta mivel jár, az ha a hátralévő éveit az Ő szolgálatában élve tölti el. Remegett, lábai alig engedelmeskedtek, mikor be kellett állnia a kőmedencébe. A cipőt levette, így nagyon szúrta a kőtörmelék, a kiálló üvegcserepek több helyen belemélyedtek a húsába.
A Norward ikrek a padon ültek, és őt nézték. Líviusz a medence mellé lépett, szeme parázsban égett:
- Vedd le a ruháid. – mondta hidegen.
Nem. Most hagyd abba te lány, amint teheted! Hallod! – anyu hangja. Nem anya, most már nem lehet. Nyra! Ne tedd! Ettől nem lesz jobb, ne törd össze a szívemet!
Kezeivel leoldotta a köpenyt, alatta csak egy melltartót és egy vékony kis bugyit viselt. Érezte a fiúk szemét a testén, de főleg Líviuszét, tekintete perzselő volt, ahogy felfutott a lábán, végig, gyönyörű könnyes szeméig. Pucold fel a hányást, te isten görcse! Hát nem látod, hogy ide hánytál! – a nő még jobban kiabál vele, és nekitántorodik az ajtónak. Arcán csattan az első, majd a második pofon. Az árvaház ablakai becsukódnak, mint megannyi ormótlan moly, és elnyelik a sikolyokat.
Nem akart sírni, Wergard még mondta is, hogy ne sírjon, mert akkor jobban fáj, a lelkének, sokkal jobban.
- Mindet. – jött a kegyetlen kijelentés, és édesanyja helyett most apja szólt: Nyra. Nem éri meg, ezzel csak még jobban elcseszed az életed. Ha jót akarsz magadnak, akkor nem teszed meg. Ne tedd meg! – Nem apu. Nekem többé nem parancsolsz. Kikapcsolta a melltartóját, és az leesett a porba, koszba. A levegő szinte fojtogatta, egyszerre megtelt porral, és valami ráesett meztelen vállára. Odatette kis kezét, és lesöpört egy nagyobb hamu darabot, vállán kis piszok maradt. Hideg volt, rettenetesen hidegnek érezte az időt, a szél pedig csak fújt, körbeölelte a testét, amint lekerült róla az utolsó ruhadarab is. Két kezét melle elé kulcsolta, és csak állt, ott, haja lobogott a szélben, a lába már csupa vér volt.

Líviusz, most a feladatára koncentrált, ha elveszti Dooleyt, akkor kapjon helyette egy másikat! Közelebb lépett a medencéhez, az ikrek szemüket meresztették a jelenetre, amint mesterük előhúz egy kis ezüsttőrt!
- Most már nem fordulhatsz vissza. – vicsorog, és a pengét mélyen beledöfi a combjába.
- Áh! – sikolt fel a lány, és lábához kap, de ekkor egy másik szúrás is éri meztelen testét. A lábikrájába vág a késsel, és a lány összeesik. Testét itt-ott átszúrják a kiálló üvegcserepek, szilánkok, ő meg csak sikít, kiállt, Líviusz még egyszer megdöfi a már jócskán véres késsel. A bordái között éles szúrást érez, majd elájul.
A vérrel összekent medence, és benne a lány, most fekete fényben fürdik. A fény, a medence mellett álló fiú kezéből tör fel. Az ikrek megrökönyödve bámulják.
- Az agyában lévő hátrányokat kitörli, és a hátrányban lévő képességeit előhozza. – mondja bátyának Arrick. – Mindgyár vége, még begyógyítja a sebeit. - És tényleg. A fiú kezéből most tucatnyi kék sugár tör elő, amint végigpásztázzák a testét, a szörnyű szúrt sebek begyógyulnak. Ezután kiemeli a testet, és láthatatlan kezek fekete ruhába göngyölik, haja immáron fekete, mint az éj angyala.

Líviusz átkarolja a meztelen kis testet, és csókot lehel az ajkára, erre a lány kinyitja a szemét. Homályos fátyol, alig lát valamit, de a meleget, azt mindennél jobban érzi. Kellemes melegség árad szét a testében, amint a fiú még egyszer, és még egyszer megcsókolja.
- Haza megyünk. – egy kellemes, lágy hang duruzsol a fülébe, és a világ elsötétül a szemei lecsukódnak.
Puha ágy, friss ágynemű illata érződik a levegőben. Kinyitja a szemét, most már lát is vele. Egy szobában van, valószínűleg igen gazdag személy házában. Hatalmas vörös függönyök, antik bútorok, szőnyegek, gyönyörű festmények a falakon.
Kezdenek derengeni az emlékek, a szülei halála, az árvaház, a pedofil, Líviusz…
- Líviusz! – remeg a hangja, száraz a torka. Vizet. Vizet, vagy itt halok meg, nyomban.
Kitárul az intarziás ajtó, és Líviusz lép be rajta, szokásos pulóverében, semmiképp nem válna meg tőle.
- Hogy aludtál? – kérdezi, és közben mosolyog.
- Jól. Meglehetősen jól. – hangja immár könnyed, pedig nem is ivott semmit. – Mit történt velem, miután…
- Miután beavattalak. – leül az ágyra, és kinéz az ablakon, odakint madarak csivitelnek. – Elhoztalak ide, ahol teljesen meggyógyultál. Se lelki, se testi sebek. Csak te.
Valami történt. Valami történt vele. Nem is a testével, inkább a fejével. Az emlékek homályosak, csupa új, és új tiszta lap.
Az embereknek, sokszor nem adatik meg, a második esély, de akinek igazán szüksége van rá, az mindig megkapja.
Nyra Bran hátradőlt a finom, puha ágyban, és áldotta a napot, mikor a fiú rátalált.

holnap a következő rész