Történetek

Godric’s Hollow kis utcája, ahol a Potter ház is volt, most kihaltnak tűnt. Egyetlen vörös hajú nő sétált rajta aggodalmaiba burkolózva. Akkora öröm érte, s ez mégsem látszott rajta. Rossz előérzete volt, nagyon rossz. Halk pukkanás hallatszott, és valami hirtelen előtte termett. Egy magas köpenybe burkolózó alak. Lily megszeppenve hátra lépett egyet és az alak csuklyája mögött megbúvó arcra tekintett. Két dologból rájött ki áll előtte...

Éreztél már félelmet?
Olyan félelmet, ami a csontodig hatol?
Amitől nem tudsz aludni éjszakánként, és hideg veríték lep el?..
Az én félelmem is ilyen volt.
Ha meghallottam apu lépteit- a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem.
Ha csak rá gondoltam, akkor is...

Azt hittem ez más lesz. Más, mint a többi. Más, mint az átlag. Jobb.
Tudtam már az elején, hogy nem lesz könnyű. Mégis belevágtam.
Határozott voltam, s tudtam jól, hogy mit akarok. Tudtam, mit csinálok.
Most megtörtem. Mozdulataim esetlenek. Nem tudom mitévő legyek. Összezavarodtam...

Ajándék lónak ne nézd a fogát, teszem még hozzá, és kacarászok belül. De az is megesett már néhányszor, hogy mire eldobtam volna csomagomat, az olvadt részek már rég hozzátapadtak ahhoz a két fakanálhoz, amikkel egyensúlyban próbáltam tartani. Ez esetben idegesítő gondolatok férkőznek agyamba...

Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte őket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet...

Pedig olyan szép volt. Mesébe illő. Én voltam a királylány, ki egész életében várta az Ő lovagját. Ő volt a hűséges, s daliás lovag. Tisztelet, becsület, vagyon… Minden megvolt. Mint a mesékben. Naiv voltam. Ő nem hibás, hisz tudatta már velem, hogy úgyse leszünk hosszú életűek. De hát nem vettem észre. Nem akartam észrevenni...

A vonat csak jött, ő hátranézett, lelki szemei előtt újra a fiút látta, s tudta nincs visszaút a halálból. Már közel volt a vonat, hallotta a fém hangját, ekkor meglátta a vezetőt, látta szemében félelmet, mikor meglátta a lányt, s rájött, hogy ő itt akaratlanul halált fog okozni...

Hirtelen egy emberi hangot hallok, rohanok. Egy összeégett, vérző ember előtt ér véget az utam. Nem tudtam elfojtani a belőlem előtörő undort. Csak megvetően néztem a haldoklót, a halál bűze lassan elborította az elmém. Letérdeltem a sebesült mellé, segélykérően nyújtotta felém a kezét egy újabb sorozat nyögéssel kisérve, míg én a hátam mögé tartott kezemmel egy nagy üvegszilánk után kutattam, sikerrel...

Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy fitying nélkül állok a város közepén, (a forintocskák eme gondolatomat mintegy megérezve, sértődötten súrlódtak össze izzadt tenyeremben, panaszos- fémes hangot hallatva, mintha méltatlankodnának) nagyon megijedtem. Inkább úgy mondanám, izgatott lettem...

El akartam kerülni, hogy meglásson, ezért óvatosan kicsavartam a folyosón a villanykörtét, és behúzódtam a lépcsőház legsötétebb sarkába, leültem az egyik lépcsőfokra. Vártam. Az idő ólomsúllyal nehezedett rám, a percek csigalassúsággal teltek...